"- Hogy érzed magad amióta utoljára láttuk egymást?

- Amióta TE láttál ENGEM, vagy amióta ÉN TÉGED?

- A saját szemeddel láttál?

- Megbízható szemmel..."

Gondterhelt férfi áll a szélcsendben, a domb ormán. Haja bár csapzott, mégis nemesi származásra utal. Szemében a kétkedés lángja, szívében az ősi törvény szavai. Tudja jól, ő itt már nem tehet semmit. Szolgái és tanácsadói csendben nézik, fiai halkan pusmognak. Majd egy mély lélegzetet vesz, és élve pallosjogával, lesújt szótlan áldozatára, akinek feje tova gurul a fűben. Ned Stark, Deres ura megtette, amit évszázadok óta megkövetel a hagyomány. Kivégzett egy szökevényt. Pallosát elteszi, majd int embereinek, hogy minél előbb induljanak haza, hiszen... Közeleg a Tél.

Pár hónapja néztem meg a film eredeti verzióját, hála a baromi nagy felhajtásnak, ami kellőképpen kíváncsivá tett. A játékidő végére érve nyugtáztam, hogy ez a rajongás inkább a regénynek szól, semmint a mozinak. Nem mintha azzal olyan nagyon komoly gondok lettek volna, de az egész megvalósítás kissé tévészerűre és papírízűre sikerült, amit legjobban a film hosszán lehetett érzékelni; egy két és fél órás, depresszív svéd krimit pedig nem feltétlenül egyszerű végigülni. Persze, tagadhatatlan érdemei is voltak, remek jeleneteket, izgalmas karaktereket, remek alakításokat láthattunk.

Ezek után már csak arra voltam kíváncsi, hogy a mostanában hype tekintetében a csúcson, de a filmjei színvonalát tekintve a mélyponton lévő rendezőnek, David Finchernek mit sikerül kihoznia ebből az alapanyagból. Fincher a ’90-es években két hatalmas klasszikust is letett az asztalra (Hetedik, Harcosok klubja), amelyekkel generációja legnagyobb reménységének tűnt, és senki sem számíthatott arra az elképesztő zuhanásra, ami az új évezredben követezett az unalmas Zodiákus, a giccses Benjamin Button és a a szinte már-már értékelhetetlen Közösségi háló formájában. Mindezek miatt könnyen el tudtam volna képzelni, hogy A tetovált lányt is nagyon durván elszúrja, de titkon reménykedtem benne, hogy nagy meglepetést okoz, és visszatér a régi önmagához.

Rengetegszer láttam ezt a filmet 16 éves koromban, teljesen magával ragadott a szépsége, illetve az a különleges mesevilág, amelyben játszódik. Merthogy ez ízig-vérig mese kísértetekkel, szörnyekkel és zombikkal, hőseink pedig röpködnek meg varázsolnak. Ha leülünk a Szellemharcosok elé, el kell fogadnunk ezt az egyedi világot, hogy élvezni tudjuk a filmet. Mindemellett be kell látnunk, hogy a kínai mesevilág jelentősen különbözik az európai kultúra mesevilágától, itt például egy kísértettel is lehet szeretkezni. Ha elménk képes befogadni ezt a fantáziadús, kissé elvont sztorit, akkor csodálatos élményben lehet részünk.

Stephen King első sikeres regényéből készült ez a film a fiatal Brian De Palma rendezésében, akinek szintén ezzel a filmmel kezdett el úgy igazán beindulni a karrierje. Egy ilyen mozitól ezek után sok rosszat nem lehet várni, és szerencsénkre nem is kell csalódnunk. Nem úgy, mint a későbbi Stephen King megfilmesítések nagy részében.

„Nancy minden éjjel sikoltva ébred. Ha szerencséje van.” 

A ’80-as években leginkább a slasher divatja hódított a horrorfilmek terén a ’78-as, legendás Halloween óta. Ennek a műfajnak a legismertebb, a többihez képest még akár mainstream-nek is titulálható sorozata a 1980-ban útjára indult Péntek 13 volt, mely egy nagyon egyszerű sémára épült: a táborozókat néhol egészen kreatív módon gyilkolja le Jason a másfél órás játékidő alatt. Valóban ez a színtiszta egyszerűség adja a slasher szépségét, de azért lássuk be, hogy hosszabb távon ez a fajta primitívizmus rohadt unalmass válthat. Wes Cravennek - aki már akkoriban is hírhedt rendezőnek számított – azonban volt egy rakás kiváló ötlete, hogy mivel dobhatná fel ezt a borzasztóan egyszerű sémát: a saját félelmeiből megalkotta Freddy Kruegert.

Oldfan ajánlására néztem meg ezt a filmet, azt mondta róla, hogy egy "lenyűgöző látomás". Mivel az amúgy rendkívül igényes magyar feliratot szintén ő készítette hozzá, így elég egyértelmű volt, hogy megnézem minél hamarabb.

Nincsenek ellenemre a távol-keleti alkotások, ha valaki, hát én vevő vagyok az ázsiai egzotikumokra. Ennek ellenére kétségtelen, hogy a nyugatias szememmel nem mindig értem ezeket a filmeket, és korántsem vagyok a téma szakértője. A Portrait of Hell tulajdonképpen egy allegorikus dráma, amely a művészet és a zsarnokság természetéről, illetve a kettő között feszülő örök ellentétekről szól a teljhatalmú sógun, illetve az ország legjobb festője közötti harcról. Az egész történetet érdekes képkompozíciók és különleges képi hatások kísérik, a lángoló fogat jelenete például a maga megrázó drámaiságában válik gyönyörűvé, ami szép bravúr a filmesek részéről.

Viszont ennek a következetesen véghezvitt metafora vonulatnak köszönhetően emberséget nemigen találunk a filmben. Azonosulni nem lehet senkivel, a festő döntései sokszor érthetetlenek, máskor tragédiába vezetnek. Az pedig kifejezetten szörnyű, hogy a végén hagyja a saját lányát elevenen elégni, csak azért, hogy neki legyen igaza. Az őt alakító Tatsuya Nakadai korának egyik legkiemelkedőbb színésze volt, aki bármilyen szerepben tökéletesen megállta a helyét, festőként itt valóban hipnotikus alakítást nyújt. A vele szemben álló sógun karaktere viszont semmivel sem több az ázsiai akciófilmek sematikus, sablonos, minden ízében romlott főgonoszaitól.

Szerintem kicsit több emberséggel még jobb film lehetett volna A pokol látképéből, de kétségtelen, hogy érdemes megnézni a különleges jellege, Nakadai alakítása, a képi hatások, illetve a mondanivaló miatt.

A vadak ura hozzátartozott a gyerekkoromhoz. Nem emlékszem, mikor láthattam először, de amióta az eszemet tudom, mindig megvolt nekünk életlen, narrátoros videokazettán Bestiák Mestere címen. A ’80-as években ugyanis a Bestiák Mestere (nektek is jobban tetszik a félrefordított, nemhivatalos cím?) az egyik legnépszerűbb film volt itthon is, a laktanyák és a kocsmai videózások egyik alapműve. Hivatalosan csak 1992-ben mutatták be, akkor kapta meg A vadak ura címet is, meg a szinkront is, de akkor már nem igazán keltett feltűnést.  Amerikában szintén a ’80-as években vált népszerűvé, de teljesen más okból: az akkor induló kábeltévék egyik kedvenc filmjévé lépett elő, az HBO annakidején állítólag átlagban napi négyszer levetítette, így ott is hamar kultuszfilm lett belőle, amit mindenki ismert. Senkit sem érdekelt, hogy gyakorlatilag egy sima Conan utánzatot néz (bár ez vitatott, mivel gyakorlatilag két hónap a különbség a két film premierje között, mégis nagyon szembetűnőek a hasonlóságok), és az sem, hogy a The Beastmaster nem egy jó film. Sőt, kifejezetten rossz. Én mégis nagyon szeretem.

Magyar thriller, ami az '50-es években játszódik? Még szép, hogy kíváncsi vagyok rá!

Nem is olyan rég írtam Woody Allen  Férfit látok álmaidban című végtelenül középszerű filmjéről, ami most kiderült, hogy gyakorlatilag nem más, mint a Férjek és feleségek remake-je. És mint a remakeknél oly gyakran előfordul, az eredeti ezúttal is sokkal jobb.

A Férjek és feleségek komoly drámai, illetve filozofikus dolgokkal foglalkozik, melyek ráadásul nagyon életszerű problémákból indul ki, és rendkívül bölcs megoldásokkal zárulnak le. Mindemellett rendkívül szellemes is a film, amely javarészt a remek párbeszédekből, illetve a szánalmas szereplők jelleméből fakadó humor, és igen jól működik. A színészek pedig nagyszerűek, de ki kell emelnem közülük az ekkor még nagyon fiatal Juliette Lewis-t, akiből a filmvászon messze legjobb Lolitája lehetett volna, annyira bájosan alakítja a rendkívül érzéki és erőteljes szexuális kisugárzással bíró tinikaraktert. Bár a történet szerint 21 éves ugyan, de nézzétek meg a filmet, és majd rájöttök, miről beszélek! Éppen ezért kissé álszent Woody Allen végső önmegtartóztatása a végtelenül romantikus csókjelenet után, pláne ha a színész-rendező magánéletére gondolunk. Ilyen szempontból Woody Allen számomra mindig is sokkal hitelesebb volt az Agyament Harry antihőseként. Továbbá a kifejezetten sokat rángatózó kameramunka se nyerte el a tetszésemet, számomra sokkal inkább volt elidegenítő hatású, pedig pont az ellenkezője lett volna a cél.

A Férjek és feleségek egyértelműen a Woody Allen életmű egyik igencsak kiváló darabja, amit azért nem sorolnék a legjobbak közé. Más kérdés persze, hogy egy ennyire jó mozi más rendezőnek az élete csúcspontja is lehetne.

Hongkong se sokkal jobb, mint Hollywood: a Szebb holnap első részét még el akarták égetni a producerek, de amikor a valaha készült legsikeresebb filmjük lett, egyből a következő évben meg is csinálták a második részt. A hollywoodi folytatásokkal ellentétben ezúttal nem az eredeti felturbózott, szolgai másolatát láthatjuk, viszont az álomgyárban ritkán fordul elő az, ami a Szebb holnap 2 esetében: hogy elvegyék a sikeres rendezőtől a kész filmet és szanaszét vágják. Sajnos itt ez történt, így már sosem tudjuk meg, eredetileg milyen lett volna a Szebb holnap második része.

Az amerikai történelem legendás alakja volt William Frederick Cody abban az időszakban, amikor az ország kezdte elnyerni a ma ismert területi formáját. Ha most néhány ember megvakarja a fejét, mondván, mennyire kezd megkopni a memóriája, mert az illetőnek a neve sem rémlik, ne keseredjenek el. És ha azt írom le, hogy: Buffalo Bill? Gondolom, erre már sokan mondják magukban: "Ja, hogy ő...." A világon bár merre jár az ember, biztosan talál olyanokat, akik számára ez a név egybeforrott a Vadnyugat szóval. Ez a mozi az életéről, pontosabban, inkább a legendájának kialakulásáról szól.

A már jó nevű scout (felderítő), megvéd pár részeg indiántól egy amerikai szenátort, no meg a gyönyörű lányát. A két fiatal között már az első találkozáskor felszikrázik valami, ami megalapozza egy kapcsolat tartalmát. Ám a szerelem beteljesüléséig még hosszú az út, sok az akadály. De Ámor hatalma még a vad határvidéken, vagy a nagyváros forgatagában is érvényesül, álljon bár indián fölkelés vagy váratlan tragédia az útjába....

Alain Delon és Lino Ventura közös filmje igazából semmilyen szempontból nem győzött meg. Korántsem tartozik persze a nézhetetlen kategóriába, például a zenéje kivételesen jól sikerült, és a készítők is ügyesen használják fel. Ezen kívül akad pár figyelemreméltó jelenet is, például amelyben autóroncsok és alkatrészek dobolásával lejtenek hőseink trópusi táncot. Még dráma is található a filmben, no meg egzotikum, mindez pedig elég ahhoz, hogy egy hangulatos kis európai mozi legyen.

A színészek alapból jók lennének (kivéve Joanna Shimkust), de igazából nem tudnak emlékezeteset alakítani. A karaktereikben elvileg benne rejlene a szabadság utáni vágy, illetve a folyamatos adrenalinkényszer, de mi a nézők, igazából ebből semmit sem érzünk. Ugyanígy a köztük lévő érzelmi hálókat sem mutatja be kellőképpen a film. Mindezzel még abszolút nem lenne gond, ha egy pergős, kalandos, humoros mozival állnánk szembe, de sajnos ezek az elemek, mind nagyon hiányoznak a történetből. A tempó elég lassú, a valódi cselekmény pedig jó 40 perc elteltével indul csak be, de ezek után se lesz sokkal gyorsabb, a karaktereket pedig nem tudjuk annyira szeretni, hogy bárhova velük tartsunk. Így a Kalandorok legfeljebb csak a zenéje miatt válhat kissé emlékezetessé, ami azért lássuk be, elég kevés.

A ’80-as évek közepén a hongkongi akciófilmek már több mint egy évtizede a harcművészetről szóltak, ami a legnépszerűbb filmes importcikkük is volt egyben. A lövöldözést megtartották az amerikaiaknak. Aztán John Woo, egy középszerűnek tartott rendező elkészítette a Szebb holnapot. Nehéz ennek a filmnek a hatásáról írni. Az egy elhanyagolható dolog a mi szempontunkból, hogy öltözködési divatot teremtett előbb a hongkongi fiatalok, majd Tarantino hőseinek körében. Az már érdekesebb, hogy létrejött a heroic bloodshed műfaj, mely jelentősen megváltoztatta a hongkongi akciómozikat a ’90-es évek elejéig. Olyan gyöngyszemek készültek, mint például A bérgyilkos, vagy a Fegyverek istene, amik aztán később az USA-ban is nagyon népszerűek lettek, és komoly hatást váltottak ki az amerikai filmekre, és nem csak azért, mert néhány jelentősebb rendező átment Hollywoodba, hanem mert olyan elismert filmkészítők, mint Tarantino, Rodriguez, vagy éppen Tony Scott rengeteg mindent átvettek a hongkongiaktól. Nekik köszönhetően az amerikai közönség is megismerte, és megszerette ezeket a hongkongi akciókat.

A rendszerváltás után, 1990-ben az addigi gyakorlattal ellentétben már a készítés évében bemutatták itthon ezt a vadiúj amerikai krimit. És szerintem nagyon benézhettek valamit a címadásnál, ugyanis nem a film címét, hanem a plakát mottóját "Trust him... he's a cop" fordították le, ami borzasztóan hülyén veszi ki magát, ráadásul valószínűleg nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy nem egy különösebben ismert mozi ez itthon. Pedig nagyon megérdemelné.

Utánanéztem a rendező, illetve a forgatókönyvíró munkásságának, sem ezelőtt, sem ezután nem alkottak igazából semmi maradandót, de az Internal Affairs (maradjunk az eredeti címnél) kifejezetten ütős munka. A forgatókönyv rendkívül fordulatos, összetett, jobbnál jobb szituációkat vonultat fel, tele van remek karakterekkel, szóval igazi kincs egy profi rendező számára, olyasmi amin csak rontani lehet. És a rendező Mike Figgis azért tényleg elszúrt 1-2 dolgot; bár a cselekmény egy percre sem ül le, de mondjuk a feleslegesen belassított, menőnek szánt akciójelenetek egyáltalán nem illenek bele az amúgy kifejezetten realista kiállítású és cselekményvezetésű moziba. Ráadásul a sátáni főgonosz szerepére kiválasztotta a bájgúnár Richard Gere-t, amelynél nem is nagyon tudnék félresikerültebb színész választást mondani. A vicc pedig az, hogy tökéletesen működik a dolog. Elsősorban persze az elképesztően jól megírt karakter miatt, illetve azért mert Gere-től pont nem számítanánk egy ilyen figurára, ugyanígy a forgatókönyvnek is épp ez a lényege, hogy a kemény, de szívtipró zsaruról álmunkban sem gondolnánk, hogy ő maga a megtestesült gonosz. Ez az első film, ahol úgy éreztem, hogy Richard Gere-nek van jelenléte és tekintélye a vásznon, bájos mosolya mögött pedig folyamatosan munkálkodnak a démoni erők. Mellette Andy Garcia csak szimplán egy hiteles jófiú lehet, ahogy a többi színésszel sincsen gond egyáltalán, de ez elsősorban Gere filmje. Erre a magyar szinkronban nagyon rásegít, hogy Vass Gábor lett a szinkronhangja, aki ugyanúgy nem illik hozzá sem, ahogy Bruce Willishez sem, de a Die Hard-beli alakításától eltérően itt ez a kemény hanghordozás rengeteg pluszt ad hozzá a szerephez. Könnyen el tudnám képzelni, hogy eredetiben közel sem ennyire hatásos az összkép.

Nézzétek meg ezt a filmet az intelligens, csavaros és összetett forgatókönyve miatt, illetve azért mert Gere-t a büdös életben nem láthatjátok bárhol máshol értékelhetően alakítani, itt pedig kifejezetten miatta működik az egész. Nekem tulajdonképpen jobban tetszett, mint a kissé hasonló témájú, ám jóval híresebb és szintén kiváló Denzel Washington-os Kiképzés

Ha a ’90-es évek legjobb kalandfilmje Az utolsó mohikán, akkor a második legjobb feltétlenül a Zorro álarca. És nem mellesleg a valaha készült legjobb Zorro film is egyben.

 A hős a magyar nézők számára leginkább a Walt Disney féle sorozatból ismert, melyet a ’60-as évek végén és a ’90-es évtized közepén is láthatott a nagyérdemű, újabban pedig a Duna tv tűzte műsorára. Eredetileg egy 1919-es folytatásos ponyvaregény a The Curse of Capistrano főhőseként látta meg Zorro a napvilágot, 1920-ban pedig már el is készült az első filmváltozat Douglas Fairbanks-el a főszerepben. Nagyon humoros és kalandos kis filmecske kerekedett ebből akkoriban, tele a kor elsőrangú kaszkadőrmutatványaival. A következő nagy állomás Tyrone Power 1940-es Zorroja volt, melyben inkább a romantikára helyezték a hangsúlyt, ennek ellenére kiválóan sikerült, remek zenével és néhány egész jó vívójelenettel. Maga Zorro alig néhány perce tűnik fel a filmben (nem véletlen, hogy a magyar cím csak simán Kard és szerelem), mégis Tyrone Power talán a legjobb választás az összes eddigi színész közül Zorro szerepére. A következő évtized Disney sorozatának bár megvan a maga nosztalgikus bája, mégis szembetűnő mennyire régen készült, mennyire stúdióban, és mennyire gyerekeknek. Ettől függetlenül természetesen nem véletlenült vált generációk kedvencévé (köztük az enyémé is). Jellegzetes karakterei, mint a néma szolga, Bernardo, vagy a kövér Garcia őrmester sokunk emlékezetébe belevésődtek. A kalandok mindig megmaradtak a maguk műfajában, humorból sohase szenvedtünk hiányt, és minden rész végén volt egy pár percnyi kardozás, vagy vágtázás is, általában valami jó ügy érdekében. Ezért sokaknak ez az egyetlen igazi Zorro. Említést talán még az '70-es évekbeli Alain Delon-féle változat érdemelne, a finálé maratoni hosszú kardpárbajával.

Végül megérkeztünk tárgyalt filmünkhöz a ’90-es évekbe, amikor úgy döntöttek ideje modernizálni a legendát.