Most ömlengjek megint egy egész bekezdést arról mennyire szarban van a magyar film? Nem fogok. Ha valamit párhuzamba lehet állítani az országban: szar film = szar foci. És lehet egyszer egyszer odatesszük magunkat. Megverjük a Grashoppert, csinálunk egy Taxidermiát, de ezek az ordító kivételek, amik erősítik a szabályt. A legtöbb film amit magyarok csinálnak, mocsok szar. Nem hogy mozit vagy pénzt érdemelne. Hülye történet, hülye dramaturgia, nevetséges kameramozgás, beállítások, nulla utómunka, tévéfilmes feeling, ha meg sponzorok is vannak, nálunk nem az MPAA-t meg a Dolbyt teszik ki, hanem a Parmalattól kezdve az Ambipurig mindet, ami akár csak egy fillért is adott a közös kasszába. Szóval amikor mindenki fel akarta vágni az ereit, hogy állambácsi elzárta a perselyt, én tökre örültem neki, ezentúl nem lesz olyan sok szar magyar film. Mert ilyenekre nem kell pénzt herdálni. Nem, nem kell. Presztízsből sem. Folytatni lehetne szar magyar sorozatokkal, meg oktató filmekkel, egy idő után csak maradna valami érték. És tényleg azt hittem elindul a fejlődés. A Nejem, Nőm, Csajom már csak simán rossz volt, de nem gázosan rossz, ahol bújni kell, hiszen magyar vagy, és ezt egy honfitársad komolyan gondolta. Jó, nem húzom tovább, mert így is három hónapot adtam neki. Nézzük ezt a nagy füzetet.

Azt hiszem, én vagyok az egyetlen filmkritikus, aki azután látta a Saul fiát, hogy MÁR megkapta az Oscart. Sokat egyébként nem is írnék a történetéről, Lisztes már amúgy is írt egy kritikát, amely inkább erre az aspektusra koncentrált. Most mit mondjak, fél éve már azzal idegeltem a környezetemet, hogy a Saul fia Oscarját még Isten se veheti el, és még ha nincs is igazam, akkor is megérte... de igazam lett... már megint... csakhogy még több barátot szerezzek. Van, amikor megszáll az ihlet, hát ez van. De emiatt nem is tudtam izgulni az Oscar-átadón, örülni viszont annál inkább. Végre, végre, 34 keserű év után, ismét büszkék lehetünk arra, hogy magyarok vagyunk. Egyetlen téma tudta volna lenyomni Sault meg a fiát, ha jön egy élelmes rendező, és gyorsan készít egy gusztustalanul szenvelgős drámát mondjuk egy szír anyáról, aki elcaminózik Berlinig, és nyomon követhetjük a tragédiáját. De véleményem szerint ezek a filmek legkorábban idén születhetnek meg. Szóval a Saul fia nemcsak egy baromi jó és erős film, de jókor is jött, mint egy magabiztos kisdiák, csengetés előtt egy perccel.

Ezt a filmet az Rtl-Klubnak köszönhetem. Amikor megnéztem éppen 17-18 lehettem, nagyjából úgy mint a film főhőse Basquiat. Tele tett vággyal, elszántsággal, törekvéssel, és egy álommal, hogy felfedeznek, mint nagy írót, és annyi pénzem lesz, hogy a csövön kifér, és persze ami ennél is fontosabb, ismert, elismert, és sorolhatnám. Ebből a szempontból, - bár a főhős személyisége iszonyatosan távol áll tőlem, ráadásul ugyan mi közöm nekem egy néger-kreol raszta csávóhoz? - egy személyes filmről beszélhetünk. Mert egy olyan korszakról szól, amikor az ember ki akar tűnni a szürke tömegből.

Idén harmadik alkalommal rendezi meg a Winelovers az év legrangosabb hazai „boros” eseményét, a Magyar Borok Bálját.

Az idei Oscar szezon ‘Leglányosabb’ film kategóriában tuti nyertese a Brooklyn lenne. Persze nem arról van szó, hogy egy tinifilmről beszélünk, sokkal inkább arról, hogy ez egy film, amit minden lánynak látnia kellene. Kevés filmről mondok ilyet, ezen kívül talán A segítség, és az Egy lányról volt az amik kiérdemelték ezt a pozíciót. 

1941-ben eljött a finn-szovjet korántsem barátságos mérkőzés második menete. Mint közismert, azon év június 22-én a németek rázúdultak a Szovjetunió területeire. Így a finnek számára elérkezett a visszavágás ideje, amire Hitler ugyancsak biztatta őket. Az északi testvéreink ezt az időszakot „Folytatólagos háború” néven ismerik, ami a saját szempontjukból érthető. „Nem adományként kell megkapnunk azt a földet, melyhez minket vérkötelék fűz.” Elég világos alapállás. Miután Manstein marsall és társai alaposan lefoglalták a Szovjetunió erőit, a finnek pedig mintegy félmilliós sereget állítottak ki, a háború folyamán az a csoda esett meg, hogy ők voltak emberfölényben. Ennek megfelelően sikeresen nyomultak előre, visszavéve azon területeiket, amit a moszkvai „kényszer-békében” nem sokkal előbb elvesztettek. A németek igyekeztek rávenni őket, hogy ennél többet is vállaljanak, de a fronthelyzet hozta gyér számú területfoglalásoktól eltekintve a finnek bölcs önmérsékletet tanúsítottak. Például eszük ágában sem volt csatlakozni a leningrádi blokádhoz. A háborúnak erről a szakaszáról egyébként már egy másik film kapcsán írtam. Akinek kedve van, ITT olvashat „Az ismeretlen katonáról.” Lisztes kolléga szintén megírta róla a maga verzióját. Az a cikk ITT érhető el. Mintegy bő kétévi állóháború jellemezte a továbbiakat, majd 1944-ben jött a szovjet ellentámadás, amiről e mini-sorozat harmadik mozija szól majd. A most kitárgyalásra kerülő mozgóképben viszont még csak 1941 nyaránál járunk, de nem csak a naptári hónapok miatt volt meleg az időszak. A film eredeti címe azt jelenti, hogy „Út Rukajärviba,” de magyarul az „Előőrs” jobban visszaadja a tartalmi lényeget. (Rukajärvi egy tó és a körülötte lévő terület neve.)

"Kung fu. Két szó: vízszintes, függőleges. Véts egy hibát, és fekszel, légy te, aki utoljára talpon maradsz, és nyersz. Ilyen egyszerű."

Múlt hét szombaton, immáron második alkalommal rendezték meg az InfoBált, ami az Infokommunikációs szektor legelőkelőbb ünnepsége. Az eseménynek idén a Szentháromság téri Magyarság Háza adott otthont. A rendezvény az IVSZ (Informatikai, Távközlési és Elektronikai Vállalatok Szövetsége) 25. jubileumi fennállása előtt is tisztelgett. A T-Systems főtámogatói szerepben tűnt fel annak ellenére, hogy tavaly még nem képviseltette magát az eseményen. Mindez tükrözi, hogy mindinkább fontos egy ilyen innovatív vállalatnak jelen lenni az információs szektor estéjén, ahol az informatika felső vezetői, politikusok és a média képviselői egyaránt jelen vannak. Külön köszönet illeti a szervezőket, akik éjt nappallá téve sürögtek a vendégek körül, és gondosan ügyeltek arra, hogy semmiben se szenvedjenek hiányt, a programok olajozottan kövessék egymást, és semmiféle fennakadás ne történjen. Lássuk, mivel találkozhatott, aki eljött az eseményre!

Ebben a 2006-os csodában rendezőnk kiélhette Godzilla-fetisizmusát. Ezzel a filmmel úgy találkoztam, hogy nagyon megtetszett külsőleg. Talán nem túlzok, de egyike az itthon legigényesebben kiadott ázsiai – sőt, hát akármilyen – filmeknek. Azonban látatlanban gyűlölök DVD-t venni, amikor azonban a dupla lemezes kiadást megláttam potom 500 HUF-ért, mégis elcsábultam... ennyit a bibliofilségemről. Egész úton hazafelé győzködtem magam, hogy ilyen szépen kiadott film – sokat költött rá a Budapest Film, hogy méltóképpen jelenjen meg – csak jó lehet. De ebben józanabbik énem soha nem hitt valójában...

Ismét egy film, amely ritka egy elbaszott magyar címet kapott. Esetünkben a Körfogás sokkal kifejezőbb lett volna, de ugye, akkor nem ugrik rá senki, hogy hurrá, újra kislányos horrorfilm Ázsiából. És ha valaki látta az eredeti Kört, Haragot, vagy a Szem-filmeket, az pontosan tudja, a japánok bizony tudják, mitől csinálsz magad alá. Csakhogy ez még mindig nem japán mozi, hanem thaiföldi, és nem igazán horror. Bár operál ilyen elemekkel, de itt sokkal többről van szó. E film szürreális utazásra invitálja a nézőt, szóval ha valamerre be akarod lőni, akkor közelebb jársz a Silent Hillhez, persze alacsony költségvetéssel – 200 millió baht = 6 milla dollár.

Jah, hogy ez az új Coen-film? Ezt kellett volna nyomatni a plakáton, nem Jonah Hill behízott fejét.

A Hetedik remélhetőleg megtanította mindenkivel a hét főbűnt. Íme, hét újabb, mely modern kori világunkban kiirtásra szorul, ha boldogulni akarunk valahogy benne. Szomorúság, Nyugtalanság, Hezitálás, Hasztalan ábrándozás, Bűntudat, Hála, Szimpátia. E filmet ugyanaz a Park Chan-wook rendezte, aki az Oldboyyal örökre bevéste nevét a filmtörténelem oszlopába. Nem is állhatna messzebb attól, sokkal ázsiaibb – megint Dél-Koreában járunk –, ugyanakkor erős áthallások vehetők észre egy-egy nyugati filmmel kapcsolatban.

Hogy őszinte legyek, már vártam ezt. Ha az ember sok jó filmet lát egy színésztől – márpedig Peggtől zsinórban hat jó filmet láttam, és most ne számítsuk ide a két Star Treket, a három Mission Impossiblet, meg a Grindhouse előzetest –, elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb belefusson egy lényegesen rosszabb darabba. És ahogy kivettem Pegg humorából, ő nem elégszik meg a jó minőséggel, neki kivételesen jó kell, úgyhogy ennek inverzeként ez a film is kivételesen rossz. Majdhogynem nézhetetlen. Nem csoda, hogy hozzánk még el sem érkezett, pedig ezt a filmet már úgy hirdették odaát is, hogy Pegg miatt kell megnézni/megvenni. No hát nem kell, még miatta sem.

A díjnyertes filmdrámákkal sokan úgy vannak, mint a kötelező olvasmányokkal. Unalmas, elaggott és nehézkes műveknek tartják őket, amikkel próbálkozni se érdemes. Bizonyos részről Az angol beteg is ebbe a megítélésbe szokott esni, ami nem meglepő, hisz Anthony Minghella író-rendező Michael Ondaatje regényének adaptációjával a klasszikus hollywoodi eposzokat elevenítette fel. A művet az amerikai kritikusok természetesen a vállukra emelték, a filmakadémia nosztalgiára mindig fogékony tagjai pedig nem kevesebb, mint kilenc Oscar-díjjal jutalmazták.