Ismét a régi, jó magyar filmek világába érkeztünk, ráadásul A tizedes…nél egy jóval kevésbé ismert alkotáshoz volt szerencsém. Ismét a háborúban járunk, ismét 1944-ben, ismét Sinkovits Imre főszereplésével, ismét fekete-fehérben, azonban mégis egy teljesen más jellegű filmhez van szerencsénk.
Bár 1-2 poén elvétve akad ugyan, de ez a mozi már igen komoly hangvételű, igazából leginkább A domb című nemrégiben látott Sidney Lumet filmhez tudnám hasonlítani, pedig az jópár évvel később készült, de ez talán még jobb is annál. Mindkét műremek a fasizmus természetéről szól, csak A domb-ban angolok kínoznak angolokat, míg itt magyarok magyarokat. Ugyanúgy megmutatkoznak a kegyetlenségek, majd a foglyok közötti ellentétek, a fő különbség igazából annyi, hogy a Két félidő a pokolban nincs remény az igazságra. Ellenben az őrök legalább annyira kegyetlenül és aljas módon visszaélnek hatalmukkal, mint abban a filmben. Alapvetően tehát egy tragikus történetet láthatunk kiváló színészek tolmácsolásában. Sinkovits Imre a tökéletesen azonosulható Dió szerepében egyszerűen csodálatos, nem is lehetett volna nála szimpatikusabb, vagy jobb színészt találni. A mellékszerepekben pedig olyanok játszanak, mint Garas Dezső, Márkus László, vagy Gera Zoltán, hogy csak a legismertebbeket említsem. Mindeközben tipikus magyar embereket láthatunk és valódi drámákat, a végén pedig valódi tragédiát. A tizedes…-nél látott orosz hatás pedig nem érezhető itt annyira, szerencsére sehol sem láthatunk jóságos, megmentő oroszokat. A Két félidő a pokolban végén látható focimeccs pedig szép, hosszú és mégis dinamikus, mindemellett izgalmas, még egy a focit élből utáló valakinek is, mint amilyen én vagyok.
Közismert tény, hogy a film megtörtént eseményekből építkezik, és több változat is készült belőle. Az oroszok 1962-ben, az amerikaiak pedig 1981-ben csinálták meg többé-kevésbé ugyanezt a sztorit. A szovjet Harmadik félidőhöz még nem volt szerencsém, de így látatlanul és minden hazafiságtól mentesen, bátran kijelenthetem, hogy egyértelműen ez a verzió a legjobb. A kérdés most már csak az, hogy egy ennyire kiváló film, miért nem ismertebb itthon, és miért nem örvend nagyobb hírnévnek? Fábri Zoltán talán minden idők legnagyobb magyar rendezője, legalábbis az Ötödik pecsét és a Két félidő a pokolban után egyértelműen így tűnik.
