Elindítottam a filmet, és megint mit látok? A főszerepben George Hilton és Edwige Fenech... Tényleg nem volt több színész egész Itáliában? Ezután kicsit tartottam is tőle, hogy egy újabb sablongiallo-t fogok látni, de az All the Colors of the Dark képes volt rengeteg új elemmel szolgálni számomra.

Már rögtön a főcím utáni jelenet nagyon durva: egy szürreális álomjelenetet láthatunk rohadó fogú banyával, terhes nővel, gyilkossággal egy teljességgel valószerűtlen díszletben. Ahogy folyik tovább a cselekmény, gyakran nem értjük a dolgokat, amire a forgatókönyvíró és a rendező még rá is játszik, ugyanis sose lehetünk teljesen biztosak benne, mikor vagyunk a valóságban, és mikor nem. Nem lehetünk azzal sem tisztában, hogy főhősnőnk őrült-e meg, vagy pedig a szerettei fogtak össze ellene. Ilyen szempontból egyébként beugorhat a Rosemary gyermeke, de nem vészes a hasonlóság. Címéhez híven, egy rendkívül sötét, elborult film, amely sok giallo elemet egyszerűen veszni hagy, például nincsen benne semmi krimi jelleg, vagy nyomozós szál, de még egy ismeretlen bőrkesztyűs gyilkos sem. Helyette kapunk egy enyhén misztikus vonalat, sátánista szektával, és nemi erőszakkal, amelyek az első jelenethez hasonlóan szintén nagyon egyediek, ami az egész alkotásra jellemző. Sergio Martino kiváló rendező volt, telis-tele van a film érdekes kamerabeállításokkal, átélezésekkel, amelyek Bruno Nicolai korrekt zenéjével együtt az első perctől az utolsóig folyamatos feszültségben tartják az embert, így az unalom teljesen kizárt. Edwige Fenech-t minél többször látom, annál jobban tetszik, fantasztikus ez a nő (igen, ezúttal sem szégyenlősködik). Ebben a szerepben bárki más idegesítővé válni, hisz annyira könnyen befolyásolható és gyámoltalan karaktert alakít, de mégis inkább arra gondol az ember, mennyire szüksége lenne egy erős, védelmező férfire. Aki határozottan nem George Hilton, mentségére szóljon, hogy bár főszereplőnek írták ki a stáblistán, nagyon háttérbe szorították egész végig. A film befejezése a történet szempontjából számomra csalódás volt, ám a kivitelezése mégis csodálatos, ahogy csavarok sorjáznak egymás után, a készítők pedig úgy játszanak a nézővel, mint az ördög a templomi orgonán, az utolsó csepp izgalmat is kifacsarva a történetből.

Na, azért ez a film se tökéletes. A párbeszédek például bántóan buták (bár lehet azért gondolom ezt, mert az angolul szinkronizált verziót láttam), illetve néha a sztori is kicsit erőltetett. Az a helyzet azonban, hogy erényei még így is simán felülmúlják ezeket az egyébként igen komoly hátrányokat, én meg kezdtem attól félni, hogy megunom a giallo-kat, de úgy tűnik elég különbözőek ahhoz, hogy ez ne történhessen meg.