Valószínűleg azért csalódtam ilyen mélyen, mert annyira szeretem az első részt…
De ez… Azon töröm a fejem, vajon láttam-e ennél rosszabb folytatást, de sajnos semmi nem jut eszembe. Pedig nem kellett volna feltétlenül így történnie, elvégre a rendező, a szereplők maradtak. Az isten szerelmére, még a zeneszerző is.
Nem fér a fejembe, hogy Martin Campbell, aki olyan kedvenceimet rendezte, mint az Aranyszem, a Casino Royale, vagy épp jelen cikkünk tárgyának első fejezete, hogy volt képes erre? Semmilyen más okot, vagy inkább mentséget nem tudok elképzelni, mint a pénzt. És ugyanez vonatkozik jeles színészeinkre is, akik képesek voltak igent mondani erre az izgalommentes, unalmas kalandfilmszerűségre. Na persze, nem mintha ők olyan jók lennének; Banderason érződik, hogy fáradt már az ilyesmihez, Chaterine Zeta-Jones pedig már rég nem az a káprázatos tünemény, aki az első részben volt. Főgonoszunk hihetetlenül jellegtelen, gyakorlatilag már most alig emlékszek rá. A finisben bunyózó papnál jutott eszembe, hogy bárcsak tényleg meghalt volna, legalább adott volna egy csöppnyi mélységet a filmnek, és egy ciki jelenettel kevesebb lenne. A kisgyerek sajnos elképesztően sablonos, és egyáltalán nem hisszük el neki, hogy egy rosszcsont. Ők hárman alkotják a tipikus, mai amerikai családot. Egy cseppet sem illenek bele ebbe a korba, melyet megtámogatnak nem kevés USA maszlaggal is.
Egyébként ez a világ teljesen megváltozott az első rész óta, mintha nem is ugyanazon a kontinensen lennénk. A címszereplő Zorro pedig legalább annyira nem illik ide, mint a harmatgyenge számítógépes trükkök a finálé vonatos jelenetébe. Könyörgöm, miért kell egy 1800-as években játszódó kard és köpeny filmbe CGI? És, ha már kell, miért ilyen gyenge? Arról már nem is beszélek, hogy míg az első részben tökéletesen megtalálták az egyensúlyt a humor, a bohóckodás és az akció közt, az itt mennyire nem sikerült. A vívójelenetek fele annyira sem látványosak, ráadásul hiányzik belőlük minden érzelem. Helyette kapunk gyerekes poénokat és felesleges túlzásokat. Persze, nyilván produceri döntés volt, hogy családbarát filmet készítsünk, mert Pókember korában a tinik már nem ülnek be egy Zorróra. Lehet, hogy igazuk volt, de a Zorro legendája így is megbukott. Arról nem is beszélve, hogy én már gyerekként is imádtam az első részt, most meg csak néztem, hogy hol van a tempó, a szenvedély, az érzelmek…
Mindenki rosszul járt. Egy valakit kivéve. James Horner a film zeneszerzője gyakorlatilag egy az egyben bekeverte a film alá az első rész kiváló zenéjét. Persze a muzsikája még mindig kiváló, de annyira nem illenek a jelenetekhez, hogy a zene szinte leesik a vászonról. Így pedig végeredményben még jobban elmélyíti a kontrasztot a két rész között, ahelyett hogy közelebb hozná őket.
