A producerek új írót és új rendezőt választottak ehhez a kalandhoz, ezért a Csak kétszer élsz sokban különbözik elődeitől. Sokkal modernebb, tempósabb, tele van újításokkal. Bond először teljesít küldetést a távol-keleten, amitől az egész filmet egy különleges hangulat lengi körül.

A sorozat első űrjelenetével indítunk, mely azonban még korántsem sci-fi beütésű, majd a készítők az első 5 filmben immáron harmadjára próbálják elhitetni velünk Bond halálát, ismét sikertelenül, bár még így is valamivel meggyőzőbben, mint eddig. Innen egyébként a hangzatos cím is. Majd a sorozat egyik legjobb főcíme következik vulkánokkal, keleties motívumokkal és ázsiai lányokkal, miközben Nancy Sinatra előadásában a sorozat egyik legnagyszerűbb, leginkább eltalált főcímzenéje szól, mely azóta is a kedvenceim közé tartozik.

Indulhat a kicsit más jellegű kalandfilm: a japán lánykák helyesek, de egyik sem hagy maradandó nyomot az emberben, és sajnos a szebbik rövidesen meg is hal. Connery-n ebben a részben már látszanak az unalom és az öregedés első jelei; a forgatás során kijelentette, hogy ez lesz az utolsó Bond filmje. A forgatókönyv is hasonlóan járt, mint Connery Bond alakításai: a történet az elején még érdekes, szórakoztató, de a végére kifárad. Szerencsére akkor már elvonhatja a figyelmünket Ken Adam impozáns vulkán-díszlete, mely egyedülálló alkotás a filmtörténelemben. Illetve a John Barry zenéje is kiváló, a japán tájak hangulatával együtt bőven megmenti ezt a részt. Persze nem szabad megfeledkezni az elején Bond halálából fakadó fekete humorról, továbbá a sok ironikus beszólásról, melyek ezúttal főleg Bond nemi életét veszik célba (a rendező az eredeti Alfie direktora), így ez a film a többitől nem csak hangulatában különbözik, hanem viccesebbé és szórakoztatóvá válik. Tanaka ezt mondja Bondnak első találkozásukkor: 

,,The one thing my honourable mother taught me long ago was never to get into a car with a strange girl. But you I’m afraid, will get into anything with any girl."
Apropó Tanaka: ő kedvenc ügynökünk első méltó szövetségese, aki mindenben segít neki, és valóban mellette harcol. Beosztottja, Aki a japán titkosügynök pedig így üdvözli Bondot: 

,,Nagyon fogom élvezni , ha ön alatt szolgálhatok.” – majd elvonulnak szeretkezni.

’67-ben ezek már nyugodtan elhangozhattak egy nagyköltségvetésű mozifilmben. Kedvencem az, amikor Bond a gonosz nő fogságába kerül: 

Helga: "Most végre az enyém vagy.
Bond: Jó szórakozást!"
Helga szerepében Karin Dor meg sem közelíti az előző rész gonosz bestiáját, Luciana Paluzzit. Egyszerűen ehhez nem elég szép, nem elég gonosz, és nem szerepel elég sokat. Hamar felfalják Blofeld kalandfilmes kellékei, de nem sajnáljuk egy pillanatra se.
Nemcsak Helga okoz nekünk csalódást, hanem a nagy főgonosz, az eddig láthatatlan Blofeld is. Most megjelenik, Donald Pleasence játssza. Sajnos inkább tűnik nevetséges karikatúrának, mint rettegett gonosztevőnek, (nemcsak a nagyszerű Austin Powers paródia miatt) bár még így is emlékezetesebb, mint mondjuk Largo. A magyar szinkronban próbálják menteni a menthetőt, így Blofeld hangja nem más, mint a gonosz megtestesülése, a mindig kiváló Sinkó László, Hannibal és Joker magyar megszólaltatója. Donald Pleasence eredeti hangja elég vicces hozzá képest, hallgassátok meg például amikor azt mondja, hogy ,,Goodbye Mr.Bond!”…  nevetséges. Mégsem tudnám ajánlani a szinkront, Connery ugyanis még mindig Vass Gábor, akinek felesleges nyögései és folyamatos őőőőzése nemhogy nem illik Bondhoz, de még az idegeimre is megy. (Vass amúgy jó színész, de nem ez az első szinkron amit tönkrevág: lásd még Die Hard 1.) Ja, a többi szereplő hangja egyébként teljesen rendben van, kivéve talán Q-t, aki ebben a részben a leggorombább a 007-essel az összes közül, a magyar hangja pedig még rá is tesz egy lapáttal. Ellenben leszállítja Bond második legemlékezetesebb járművét, a Kicsi Nellyt, melynek hála nagyszerű, de dramaturgiailag teljesen indokolatlan légi akciókat láthatunk. 

Sajnos azonban nem számít minden időtállónak. A gonoszok űrhajójáról például lerí, hogy makett. A régi VHS változatomban még a zsinór is könnyen észrevehető volt, amivel leengedték a kráterbe. A felújítás során azonban ezt ügyesen eltüntették; hiába kockáztam ki időt és fáradtságot nem kímélve a jelenetet, a zsinórnak nyomát se leltem. Másik nem szándékoltan vicces jelenet az, amikor Bondot meg akarják merényelni a nindzsaiskolában. Connery majdhogynem seggbe szúrja a támadóját, aki ebbe azonnal bele is hal. A merényletekről jut eszembe: Bondot talán ebben próbálják a legtöbbször ilyen módon elveszejteni a Dr. No óta. Pár dologban egyébként is inkább az első 007 kalandra emlékeztet a történet, semmint az eredeti kiváló könyvre. Tulajdonképpen csak a neveket és Japánt tartották meg, azonkívül semmit. Fleming utolsó befejezett regényében a felesége halála miatt depressziós Bondot M lehetetlen küldetéssel bízza meg, hogy felrázza apátiájából. Bondnak fel kell vennie a kapcsolatot a japán titkosszolgálat vezetőjével, az egykori kamikaze pilótával Tanakával, majd a 007-es rábukkan felesége gyilkosára Blofeldre. Épp azzal foglalatoskodik, hogy tengerparti kastélya körüli mérgező kertjében, öngyilkossági szolgáltatást nyújt a japcsiknak. Bond bosszút áll, de elveszti az emlékezetét, és egy falubeli lány, az egykori gyönyörű filmsztár karjaiban találja magát. Érdemes elolvasni: nagyon hangulatos, a halállal meglepően sokat foglalkozó, érdekes könyv. Fleming egyik legjobbja szerintem, már azok közül, amiket én olvastam tőle.

Nos állítólag azért csak a regény címét használták fel, mert nem találtak Japánban tengerparti kastélyt, így az egész sztorit egyetlen ötletre építették fel, miszerint a gonosztevő főhadiszállása egy kialudt vulkán kráterében található. Ez magyarázza, hogy a film utolsó harmadában a vasutas-vulkános díszleten kívül nem sok értékelhető akad, bár az én kedvencem Blofeld piranhás lakosztálya marad, költségvetés ide vagy oda, szerintem az a legjobb díszlet. Egyébként az egész kellemesen retrósnak hat ma, hála a nagyszerű képminőségnek, melynek hála tényleg úgy érezhetjük, hogy egy ’60-as években játszódó, ám most készült filmet nézünk. A díszlettervező, Ken Adam tényleg zseni volt, akárhogy is nézzük. Fontosságáról akármelyik werkben megbizonyosodhatunk; mindent tud minden film forgatásáról, ő az egyik legjelentősebb munkatárs az egyes epizódokban. (Persze nem mindegyikben működött közre.)
Szóval a film fináléjában kapunk egy hatalmas, nindzsás akciót, és egy jól megcsinált bunyót Connery és Blofeld nagydarab germán csatlósa között (aki egyébként szintén a felejthető gonoszok csapatát erősíti). Érdekes egyébként, hogy a készítők 5 év alatt a nevetséges radioaktív laboros bunyótól eljutottak egy ilyen összehasonlíthatatlanul grandiózusabb fináléig. (A Pókember első és harmadik része között, miért nem volt vajon ekkora különbség?). Mindegy szerencsére megakadályozzák az eddigi legnagyobb veszélyt, a harmadik világháborút, és hálistennek Bond sem jut még el az űrbe, bármennyire is szeretne.
A film csúcspontja szerintem az a bunyós jelenet, mikor Bondot légifelvételről láthatjuk, Kobe házainak tetején, miközben egyszerre menekül, és verekszik, John Barry kiváló zenéje alatt. A másik bunyó Osatonál, a nagydarab japánnal is egy hihető, jól megkoreografált harc.
A film számomra legnagyszerűbb pillanata azonban mégis inkább az, amikor Bond és újdonsült neje kihajóznak a naplementében. Az operatőr (Freddie Young), a zeneszerző (John Barry) egyaránt hatalmas dicséretet érdemelnek.

A japán tájak, városok, nők, akcentusok, a kamuházasság, a szumósok, a kissé keleties jellegű zene sokat hozzátesznek ehhez a különleges hangulatú filmhez, mely lezárta a 007-es filmek első korszakát, annak ellenére, hogy más hangvételű, mint a többi korai film. Bár lehet, hogy egy kicsit elfogult vagyok ezzel a résszel kapcsolatban, mivel ez volt az első Sean Connery-féle Bond, amit láttam.

(Így az is feltűnt, hogy a finálé előtt Kissy Suzuki, gyorsabban leér a hegyről, mint a később rá lövöldöző helikopter, illetve túl rövid idő alatt teremnek ott a nindzsák, pláne ahhoz képest, hogy Bond és a lány minimum egy délután alatt értek fel a hegyre. De ilyeneket igazából el lehet nézni.)

A DVD kiadás:
A dvd hang- és képminőségét nem részletezem, semmiben sem marad el a többi résztől.

Ismét megtalálhatjuk a megszokottan érdekes werket, melyben hallhatunk Connery lemondásáról, Johnny Jordan légi operatőr helikopteres jelenetekben elvesztett lábáróln és más kaszkadőrbalesetekről. Rengeteg baleset történt ugyanis, pedig a Tűzgolyó forgatása sem volt éppen veszélytelen vállalkozás. Továbbá beszélnek a nagyobb akciójelenetek és díszletek készítéséről. Szereposztási gondok is akadtak; a Kissy Suzukit alakító lányt el akarták tanácsolni, de mikor rájöttek, hogy ennek következtében ő nemes japán szokáshoz híven megölné magát, inkább mégis megtartották. Blofeld eredeti alakítóját, egy cseh mikulást azonban gyorsan kirúgták.

A másik érdekes extra a főcímekről készült (és nem véletlen pont erre a lemezre került). Maurice Binder a főcímek és „gunbarrel” atyjának életéről, munkásságáról és személyiségéről szól tulajdonképpen. Elragadtatva mesélnek róla, mikor pedig szóba kerül a halála, többen majdnem elsírják magukat. Részleteket láthatunk a főcímekből, így azt is megállapíthatjuk, hogy a legvégére már kissé idejétmúlttá vált a stílusa. Megszólal az új főcímek rendezője, Daniel Kleinman, aki véleményem szerint a Goldeneye-al és a Die Another Day-el nagyszerű munkát végzett, méltót Maurice Binderhez, a többiről pedig szerintem inkább ne beszéljünk… Lényegében ezek az önálló kis műalkotások megérdemelték, hogy saját kisfilmet kapjanak, mivel szerves, meghatátozó részét képezik a sorozatnak.

Ezen kívül egyszer nézhető érdekességekről van szó: 
Az Isten hozta Japánban Mr. Bond című ’67-es tvfilm szórakoztató és vicces is lehetne, ha nem lenne borzasztóan hosszú, és nem lenne tele bejátszásokkal. Egyébként hihetetlenül jó minőségben maradt ránk.

A fotógalériáról pedig egyik Bond filmen sem szabad megfeledkezni.

Utószóként annyi kötözködést, hogy az előző kiadás borítóját igazán megtarthatták volna, mert sokkal jobb volt.