„Gondoltál már valaha arra, hogy egyszer egy olyan emberrel fogsz találkozni, akivel nem kellene baszakodni?”

Talán senkit sem tisztelek annyira a filmes szakmában, mint Clint Eastwood-ot. Ő az, aki már egészen fiatal korában egy moziikonná vált, annak ellenére, hogy nem egy hatalmas tehetség. Több legendás figura is fűződik a nevéhez, de ő ennyivel nem elégedett meg, hanem rendezni kezdett. És ha kezdetben még nem is ment olyan jól (elég csak legelső rendezői munkájára a vacak Játszd le nekem a Misty-t!-re gondolni), az idő múlásával folyamatosan fejlődött, és egyre kifinomultabbá vált.

Amikor a ’92-ben letett az asztalra egy egész műfajt újradefiniáló mesterművet, a Nincs bocsánatot, már mindeni azt hitte, csúcsra ért az öreg, és nyugodtan visszavonulhat, és meghalhat. De ő nem érte be még ennyivel sem, ugyanis a 2000-es években folyamatosan rendezte a jobbnál jobb, igényesebbnél igényesebb moziélményeket, mint amilyenek a Titokzatos folyó, a Millió dolláros bébi, vagy az Elcserélt életek voltak. És akkor elérkeztünk mindennek a betetőzéséhez, a Gran Torino-hoz.

Clint Eastwood szarik a trendekre. Túl öreg már ahhoz, hogy egy fikarcnyit is érdekelje, hogy a netes tizenéves, klipképregényekre izguló generáció mit vár el. És mennyire igaza van, és mennyire jó, hogy sikerült az évek során elérnie egy olyan tartósan és biztosan magas színvonalat, hogy azt csinálhassa, amit csak akar, és senki se szólhasson bele. Sokan azt mondják a filmjeire, hogy régimódiak, én inkább úgy fogalmaznék, hogy klasszikus stílusúak. És talán ez a titka annak, hogy ő az egyetlen ember egész Hollywoodban, aki már több, mint ötven éve töretlenül és folyamatosan a csúcson van.

A Gran Torino rengeteg témáról mesél nekünk visszafogottan, de mégis hatásosan, és ami még rendkívül fontos, hogy nagyon szórakoztatóan. Clint Eastwood filmek kapcsán ritkán tesznek említést a forgatókönyvírókról, ebben az esetben Nick Schenk követte el ezt a hibátlan sztorit, de azt azért mindenkinek be kell látnia, hogy Eastwood-nak is szerepe van abban, hogy ennyire jó ízléssel választ magának történeteket. A Gran Torino egy mogorva vénemberről (kettőt találhattok, ki játssza!) szól, aki már hosszú ideje nem tud szabadulni egykori háborús élményeitől. A felesége meghalt, az unokáitól teljesen elhidegült, és ha mindez még nem lenne elég, folyamatosan változik körülötte az egész világ; a környékét ellepik mindenféle ferdeszeműek, az egész városban bandák garázdálkodnak. Adja magát az önbíráskodó hős megjelenése, aki majd rendet tesz ebben a mocsokban, és a film erősen megpendíti ezt a szálat, a legélvezetesebb momentum azonban egyértelműen az a mester tanítvány viszony, melyben az öregember megpróbál férfit faragni a gyámoltalan, hmong gyerekből. Sokat hozzáad a forgatókönyvhöz, hogy itt nem pusztán egy megkeseredett öregembert láthatunk, hanem magát Clint Eastwood-ot, és az összes ezt megelőző szerepét, ez az a többlet érték, amitől még hatásosabbá válik a Gran Torino.

A történet végén pedig valódi katarzisélményt élhetünk át, ahogy az öreg Walt (Clint) megváltja a saját lelkét, és a hmong család jövőjét egyszerre. Felszabadítja magát a múltban elkövetett bűneitől, és átadja a helyet a következő generációnak, még ha az már egy teljesen másfajta világ is, mint amiben ő élt valaha. Nem erre a számítanánk a film első megtekintésekor, de mégis kénytelenek vagyunk belátni, hogy ez a tökéletes befejezés. Szomorú, mégis felemelő, és elképesztően melankolikus. Pláne, amikor a végefőcímdal elkezdődik.

Bár kellően drámai a mozi, de túl visszafogott ahhoz, hogy érzelgőssé váljon. Ami pedig még rendkívül fontos a filmben, az a humor. Néha Clint figurájából fakad a helyzetkomikum, de ami az igazi erőssége, hogy rengeteg jó beköpést, szellemesen megírt dialógot hallhatunk, néha nagyon keményen odamondogatósan. Mindeközben pedig a film nemcsak érzelmi élményeket ad nekünk, mint amilyen a nevetés, a sírás, vagy éppen a katarzis. Rengeteg fontos témára felhívja a figyelmünket, mint amilyen az öregség, a ma olyannyira jellemző értékválság, és hogy hogyan képes az idősebb generáció átörökíteni az általa képviselt értékeket egy minden ízében megváltozott világban. Ennek szimbóluma egyébként a címszereplő autócsoda is. De mindezek mellett szó van a bűnbocsánatról, más kultúrák megismeréséről, de korántsem a politikai korrektség oldaláról, hanem egy sokkal reálisabb felfogásban mesél nekünk ezekről Eastwood.

Aki miután leszámolt a western-nel, ebben a történetben éppen ellenkező módszerekkel tesz pontot a régi, amerikai értékrend szerint élő, önbíráskodó hős életének végére. Clint Eastwood már egymagában elvihetné ezt az egész mozit a hátán, elég csak ránézni. Ez a kőkemény, ráncos arc, az összehúzott szemöldök, a szigorú tekintet, az a fajta ember, akivel nem mernél kikezdeni, mert már attól is előre félsz, hogy esetleg úgy néz rád. És mégis emögött a végtelenül nyers felszín alatt egy nagyon mélyen érző, humánus, valódi emberi értékeket képviselő ember áll, akit mindig szívesen tudnál magad mellett, akinek minden tanácsára odafigyelnél. Bárcsak engem is Clint Eastwood tanítana! De hát tanít ő mindnyájunkat, azt a rengeteg embert, aki odafigyel a filmjeire, melyekre mindig érdemes rászánnunk az időnket.

Legelőször feliratosan néztem meg ezt a mozit, most pedig szinkronosan. Nem sikerült ugyan egyáltalán rosszul a szinkron, még Reviczky sem olyan modoros, mint ahogyan legtöbbször az utóbbi időben, de mégis eredeti nyelven ajánlom leginkább ezt a mozit. Eastwood rekedt, idős hangja egyszerűen kell ehhez az élményhez. De akárhogyan is nézzük meg a Gran Torino-t, mindenképpen egy letaglózó, végtelenül szórakoztató, és összességében kiváló élménnyel leszünk gazdagabbak, amelyet nagyon meg kell becsülnünk. Egy gyönyörű, összegző film, egy valódi legenda búcsúja tőlünk.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!