"A nevem Thomas Veil
...vagy legalábbis az volt.
Fotós vagyok. Megvolt mindenem: a feleségem, Alyson, barátok, karrier. Mindezt egy pillanat alatt elvették tőlem, egyetlen fénykép miatt. Nálam van, el akarják venni, és semmitől sem riadnak vissza, hogy megszerezzék a negatívokat.
Ez a napló a bizonyíték, hogy ezek az események valósak.
Tudom, hogy azok...
...annak kell lenniük..."

Szerintem ez a sorozat felelős azért, amiért képtelen vagyok bízni bárkiben, és bármiben. Leginkább az intézményesített rendszerekben, ahol mindig valami mást keresek, nem azt, amit dumálnak hogy nekem miért jó, hanem azt, amiről hallgatnak, hogy ők mit nyerhetnek ezen. Paranoiás vagyok? Lehet. De hagy kérdezzek valamit. Mi tesz téged azzá, aki vagy? Hogyan határolnád be személyiséged? Mert jó a memóriád? Mert van egy családi fotód, amin három ember széles vigyorral feszít melletted? Vannak barátaid, akik tudják, hogy te TE vagy, és ki tudja mi okból megértitek magatokat a főbb témákban? A főnököd elismer, vagy éppen utál? De a lényeg, hogy tudja Te vagy. Ez tenne minket azzá, akire gondol a környezetünk, ha a nevünket meghallja? De ha kilépsz az adott közegből - mondjuk iskola -, ahol évekig azon güriztél, hogy ismerjenek, netalán tiszteljenek, és bekerülsz egy új helyre - munkahely - ott nem épp az elejéről kell kezdened mindent? Megismertetned magadat, mert a kutya se tudja ki is vagy te. És ha már nem élnek a családtagjaid, nincsenek barátaid, nem lesznek gyerekeid, ki fog elmenni a temetésedre? Ki visz virágot a sírodra? Akkor mi vagy te? Egy szám, egy napocska, egy falevél, egy megfakult fotó? És ez még a szerencsésebb, mert tegyük fel, hogy kivételesen pocsék a memóriád.

A pszichológusok egyszer elvégeztek egy kísérletet, egy embert beküldtek egy szobába, egy ZÖLD tábla elé, és nagyon bonyolult kérdést intéztek hozzá: Milyen színű tábla ez? Az alany azt válaszolta természetesen, hogy zöld. Kicsit később beküldtek mellé egy másik embert is (legyen B alany a félreértések elkerülése végett), tőle is megkérdezték ugyanezt, mire B alany, - A legnagyobb döbbenetére - azt felelte, kék. Ezután intenzív vita alakult ki a két alany között, A próbálta győzködni B-t hogy a tábla zöld, míg B mereven elutasította ezt, és váltig állította, hogy a tábla kék. De ezzel még nem volt vége, jött C alany, és ő is kéknek látta a táblát. Mi több, D és E alany is. A alany pulzusa szaporább lett, elcsendesült, a szemét le nem vette a tábláról és láthatóan keresett valamit amihez hasonlíthatná a színt. Minthogy azonban a szobában semmi nem volt a táblán kívül, az alanyok pedig fehér köpenyt viseltek, erre esélye sem volt. Körülbelül egy órával később ismét megkérdezték ki milyen színűnek találja a táblát, de ezúttal fordított sorrendben. E, D, C, és B alany habozás nélkül vágta rá, kék, és mikor A alanyhoz értek, kis szünet után ő is a kékre szavazott. Megkérdezték tőle, nem tud talán különbséget tenni zöld és kék között, hogy összevissza beszél? Színvak talán? Egyik sem, hangzott a válasz, de fenn áll az esélye, hogy tévedhetek. Pedig - és nem tudom kit lepek meg vele - az a tábla kurvára ZÖLD volt. B, C, D és E egész egyszerűen hazudott. A kísérlet lényege pedig, hogy a legmagabiztosabb embert is meg lehet ingatni a hitében, csak elég sokáig kell mást állítani. Az ember szeme csalóka, egyéb érzékszervei szintén, és alapvetően legtöbben nem szeretünk ellenkezni, mást állítani, még akkor is, ha tudjuk, valami nincs úgy. Miért? Mert a végén még minket néznek hülyének. Jómagam elég sokszor találkoztam ezzel az életben, egyszer be is szoptam, hogy pontos legyek.

Ennyi felvezetés után, talán már kapiskálod, hogy a világ egyik legjobb sorozatát ajánlom itt neked, amit ha netalán kihagytál volna, - és ez elég valószínű, ha olyanokra esküszöl, mint a Lost vagy a 24 - azonnal szerezz be és lehetőleg egyhuzamban nézd végig. Utóbbi meglehetősen nehezen abszolválható, mindjárt rá is térek miért.  E sorozat ugyanis egy kudarcsorozat. Annyira csavaros a történet, hogy az emberek egész egyszerűen egy idő után követni sem tudták hova akar kilyukadni, - mintha a Star Trek ismertetőmben már említettem, volna, hogy nem célja az a szolgáltatónak, hogy te otthon gondolkodj a karosszékben - és a tévécsatorna egy évad után leállította az egészet. Így összesen 25 részt kapunk, ami a Tobe Hooper (Poltergeist) rendezte 67 perces pilotból, és utána 24, egyenként 45 perces epizódból áll. Ezeket a sugárzáskor négy reklám is megszakította, így nagyjából egy órát tett ki egy epizód. A sorozat 1995. augusztus 28-tól november 27-ig, hétfőnként jelentkezett, majd durván másfél hónap szünet után, 1996. január 15-től május 20-ig. Eredetileg este 9-kor kezdődött, de viszonylag hamar áttették a holtsávba, éjjel 11-re. A nézettség nem csupán ezért csökkent. A sorozatot az UPN sugározta, amely ugyanebben az évben startolt el az államokban, és 2006-ban szépen be is döglött. A Paramount saját tévéadójának esélye sem volt, hogy labdába rúgjon a három nagy (CBS, NBC, ABC) mellett. Pedig a kritikusok ájuldoztak mennyire eredeti, és friss ez a sorozat, a 90-es évek legnagyobb televíziós hitjeként aposztrofálták az X-akták mellett. A UPN-t azonban nem nagyon tudták fogni akkoriban, így rengeteg emberhez eleve el sem jutott a sorozat. Ezt alátámasztja az is, hogy a UPN többi sorozata sem élt hosszú életet, a legsikeresebbnek talán a  nálunk is vetített Sentinel mondható a maga négy évadával. Hihetetlen módon a sorozatot soha többé nem ismételték meg az USA-ban, és még abban az évben igazgatót cserélt az UPN is. Ezek a tények, no meg a sorozat témája - agy manipulálás, kondicionálás, eltörlés, globális összeesküvés - egy idő után arra a feltételezésre juttatta a fanokat, hogy a sorozat ugyanúgy belenyúlhatott valamibe, mint Thomas J. Veil, és bizonyos érdekkörök jobbnak látták, ha leveszik a műsorrendről mielőtt a lakosság felfigyel a benne rejlő üzenetre. Persze lehet, csak a sorozat hangulata fertőzött meg, de azért az mégiscsak furcsa, hogy tíz év alatt - míg a sorozatot ki nem adták DVD-n - soha nem ismételte meg egyetlen tévéadó sem, amikor ennél sokkal rosszabb sorozatokat okádnak újra meg újra.

Nálunk a Neve: Senkit-t a Klub hozta be, viszonylag korán 1998-ban, majd egyszer megismételte 1999-2000 fordulóján. Ha jól emlékszem két epizódot adtak egy héten, ami miatt elég hamar a végére értünk, és ennek volt köszönhető az is, hogy jó pár részről lecsúsztam. Ráadásul nálunk megismétlődött a Klubbal ugyanaz, ami az USA-ban a UPN esetében, mármint, hogy éjjel 11, meg hajnali 1 közt vetítették valamikor. Mikor máskor, ekkor kell, fő műsoridőben, meg Barátok Közt - tudom, tudom, Ne.. gon... dol. koggggyy! Emlékszem, volt, hogy arra kapcsoltam át, hogy már megint adják, és megint nem láttam az első öt percet. Máskor meg ültem a tévé előtt és vártam, hogy elkezdjék, és este 11 helyett hajnali fél kettőkor kezdtek bele. Igen, merthogy az első pár évben a Klubnak eléggé - khm - rugalmas műsorrendje volt, pláne a kései órákban. Holnap meg suli, na köszi.

És azóta bizony se kép se hang, eltelt tizenöt év. Egyszer sem adta le egy adó se, én meg azóta is, ha valahol valaki azt bizonygatja nekem, mekkora csavaros történettel rendelkezik ez, vagy az a film, sorozat, általában jól kiröhögöm, és így válaszolok: Csak azért mondod ezt, mert még nem láttad a Neve: Senki-t! Na jó, néha belenézek az ajánlott műbe, és utána röhögöm ki. 2006-ban az USA-ban kiadták a sorozatot DVD-n, megannyi extrával felvértezve, de már ott is kifogytak belőle, hazánkba meg nem hozták be, mert miért is. Hozzák be inkább az összes többi szír szart, aminek aztán a végén az lesz, hogy itt állunk hiányzó évadokkal. Egyem a zúzáját a megboldogult Navigátornak, lehet ebbe is belerokkantak volna, de elképzelhető, hogy a Robotzsaru sorozat helyett inkább mégis ezt kellett volna behozni. És ezáltal mintegy önbeteljesítő jóslat vált a film címéből, senki nem emlékszik rá, és még az esély is a minimumhoz konvergál, hogy az átlag tévénéző valaha is felfedezze magának.

Ennyi pofázás után talán megértitek, hogy mennyire vágytam újranézni ezt a sorozatot. Szerintetek mennyire volt könnyű dolgom? Dacára, hogy szinte az egész sorozatra emlékeztem, épp csak a támpontot adó főszereplőre, meg az eredeti címre nem. Hogy találjak meg valakit, aki hasonlít MacGyverre, és valami fotós az ürge, és menekül? Próbáljatok csak rákeresni a Neve - Senkire... ugye, hogy még most is 99%-ban azt a rohadt Terence Hill filmet dobja ki!? Szóval próbálkoztam anno az IMDb-n is, de akkor még nem magyarítottak, és végül úgy akadtam rá, hogy eltaláltam, hogy Thomas, nem Vejl, meg Weill, hanem Veil, és így végre kidobta a meglehetősen szűkös információ mennyiséget, és így tudtam meg, hogy a protagonista Bruce Greenwood és, hogy ez odaát NOWHERE MAN-ként futott, nem csoda, hogy a My Name is Nobody szintén nem hozott eredményt. Innentől kezdve meglehetősen könnyű dolgom volt. Érzitek az iróniát? Úgy történt pedig, hogy csak angolul találtam rá a neten - még a MegaFUCKload-os incidens előtt - és még felirat se létezik hozzá. Még angol se. Ez bizony ENNÉL a sorozatnál elég nagy probléma. Nem mondom, hogy nem pörgettem vissza jó párszor. Tegnap fejeztem be, úgyhogy az eredmény meglehetősen friss, és vegyes.

Létezik egy meglehetősen undorító szó - én ki nem állhatom, ha társaságban vagyunk, csak mondd ki, és repül a tockos. MINDFUCK. Miért van az, hogy minden szarságra kitalálnak odaát egy ilyen csinálmányt, és mi copy paste átvesszük? Nem mondom, hogy mindent magyarítani kell, de azért van egy határ. Szóval ha azt hiszed láttál már mindfuck filmet, pl. Eredet, Mementó, Álmatlanság, Tökéletes Trükk - igen ha arra gondolsz, hogy Chris Nolan nagy rajongója ennek a sorozatnak, nem tévedsz nagyot -, Vanília égbolt, A hálózat csapdájában, de esetleg Harcosok klubja, akkor tudd azt is, ez lehet nem ennyire profin de már sokkal előbb meg volt a Neve: Senki-ben. De kedvenc játékom, a Max Payne is elég sokat merített belőle. Legutóbb pedig talán Az ismeretlen férfi adta elő ugyanezt a történetet pepitában.

A történet kiötlője Lawrencze Hertzog, aki a karaktereken és a gerincen kívül, a legtöbb epizódot írta, valamint produceri minőségben is feltűnt, vagyis a sorozat atyjaként tekinthetünk rá. Elmondása szerint a történet kitalálásakor két kedvenc sorozatát akarta vegyíteni, melyek 1963 és 1968 között futottak (The Prisoner, The Fugitive). De a sorozatban találhatunk nagyon sok hasonlóságot az Észak-Északnyugat, A keselyű három napja, és a már említett X-akták-ból is. Sőt, én még hozzátenném a Total Recallt, a már egyszer bemutatott XIII képregényt, valamint a Bourne regényeket is. Hertzog öt éve halott. Jó barátja Joel Surnow - aki szintén jó pár részt írta a sorozatnak - azzal emlékezett meg róla, hogy egy CIA ügynököt Larry Hertzognak keresztelt az ő sorozatában, ami pedig nem más, mint... a 24! Minden egyes epizód - kivétel a pilot - a fenti monológgal kezdődik, ami alatt fekete fehér képeket láthatunk, stílszerűen fényképezőgép kattintásokkal. Ezután kapunk egy kis bevezetést, nagyjából milyen nyomon indul el a főhős, következik a frappáns főcím, Mark Snow ütős zenéjére, aki az egész sorozatban hol lassúbb, hol gyorsabb dallamokkal teljesíti ki a paranoiát, és utána kezdődik maga az epizód. 

Tudom, tudom, már agyonvernétek! Szóval ahogy azt már a bevezetőben is mondta Thomas egy fotós. Méghozzá egy haditudósító, aki egy éve tért vissza Chíléből és épp első megnyitójára készül. A kiállítás fő tárgya pedig a Hidden Agenda című kép - ez látható fent is. Jól nézzétek meg, mert ez generálja az egész sorozat problémáját. Ezen a fotón elsőre egy kivégzést láthatunk, azonban ahogy halad előre a történet, egyre újabb és újabb részleteit ismerhetjük meg. Mert minden, de minden fontos ezen a képen. Minden egyes kockának jelentősége lesz. Hogy egy katona szalutál a háttérben, hogy a parancsnok szivart szív, hogy az egyik keze ökölbe szorul, hogy a másik katona felkarján tetoválás van, a dzsip rendszáma, az akasztottak sorrendje, hogy az egyik másfelé néz mint a többi három, hogy ketten a földre rogynak, és még sorolhatnám. A kiállítás pazarul sikerül, Tom lelép gyönyörű feleségével, és elköltenek egy vacsorát. Aztán Tom kimegy a slozira, és mire visszaér az asztalához, Alysonnak hűlt helyét találja. A pincérek nem is emlékeznek rá, hogy nővel érkezett volna. Tom hazamegy, azaz csak menne, mert ugyan Alyson nyit ajtót, de látszólag nem tudja kicsoda, mi több, van egy férje is, aki puskával kergeti el hősünket, és ha mindez nem lenne elég, még a kutyája sem ismeri fel. Tom először azt hiszi, valami hülye vicc ez, de mikor nem működik a bankkártyája se, legjobb barátját pedig holtan találja, lassan rádöbben, hogy itt valami kurva nagy baj van. A kiállításnak hűlt helyét találja, és ő maga is csupán azért van még életben, mert mint jó tudósító, elrejtette az eredeti negatívokat, amiről a Hidden Agenda is készült. Hamarosan egy diliházban találja magát, ahol végképp szembesülnie kell vele, hogy felesége vagy a bolondját járatja vele, vagy csak megőrült. Egyszerűen semmi bizonyítéka nincs arra, hogy amit állít, az lenne az igazság, és nem az, amit mindenki más. Az egyetlen dolog ami miatt Tom nem kattan be teljesen, az éppen a negatív, ami azt támasztja alá, hogy mégis csak ő Thomas Veil, mégiscsak elkészítette a fotót, és tudtán kívül valami olyanba nyúlt bele, hogy emiatt egész egyszerűen eltörölték őt a a létezés valamennyi formájából.

A dolgot bonyolítja az is, hogy Tomnak nincs testvére, anyja haldoklik, apjával évek óta nem tartják a kapcsolatot, gyereke sincs, de hogy is lenne, amikor fél életét sztorik után kajtatva töltötte a világban. Igazából itt kezdődne a történet de ez is kicsit bonyolultabb. Ugyanis az írók - minthogy úgy gondolták, hogy egy ilyen szuper történet nyilván nagyon sok évadot fial majd - elkezdtek filler epizódokat gyártani, aminek az lett az eredménye, hogy a pilot után az első rész ami előbbre viszi a történetet az a 12-es. A közben lepörgő tíz epizód ugyan önmagában érdekes, de olyan apró morzsánként adagolják az információkat, hogy hajlamos vagyok azt mondani, nem hogy közelebb vinnének minket a megoldáshoz, de még távolabbra is kerülünk. Ugyanis a legtöbb epizód arról szól, hogy Tom a fényképet kinagyítja, és elindul egy nyomon, majd megtud valamit a Szervezetről, ami az egész  ügy hátterében áll. De persze nem tudjuk, hogy ez a Kormány alá tartozik, netalán valami szabadkőművesféle szerveződés. Azután ott vannak azok a részek, ahol a Szervezet mindenféle trükkel próbálja kicsalni a negatívokat Tomból. Legalább nyolc, tíz rész épül csak arra, hogy megint valamivel rávegyék, hogy végre keresse elő a negatívokat. Ez ugyan első, második próbálkozásnál még jópofa, de a sokadiknál már inkább idegesítő. Mert ha Tom odaadja a negatívokat, az egyetlen bizonyítékot, hogy a messzi múltban, ő valamikor fotós volt, nem csak az életét veszítheti el, de az igazságot is amiért egyfolytában harcolt.

Aztán ott vannak azok az epizódok, amelyekből megtudjuk, hogy Tom milyen ember volt, például amikor az apjával találkozik, vagy a volt szerelmére emlékszik, esetleg bepillantást nyerhetünk egy napjába, mint fotós. Ezek nem annyira rosszak, de ezzel is csak az időhúzás megy, mert minket leginkább az érdekel, hogy miért üldözik ezt a szerencsétlent, és hogy tudja visszakapni az életét. Egyáltalán van-e esélye, egy ennyire fejlett Szervezettel szemben? Ha rosszindulatú lennék, még azt is mondanám, hogy a 12. epizódban is csak azért történt valami, hogy a nézők könyékig lerágják az izgalomtól a körmüket, mert után másfél hónap szünet jött.

Azonban a sorozat második fele már sokkal pörgősebb és jobb is, bár itt is éreztem üresjáratokat, de itt a 13, 14,  18, 22, 23, 24, 25 részek már olyan pörgősek, és annyi a visszautalás, főleg az utolsó négy epizódban, hogy még a "fillerek" is a helyükre kerülnek, mert ez egyes részek önmagukban is élvezetesek, és mindegyikben van olyan elem, ami a végén a nagy egészhez hozzájárul. Például Tom az egyik részben sétál az utcán, és egy tévében megpillant egy sorozatot, a sorozat pedig az ő életéről szól - csak kicsit rosszabbak a színészi alakítások. Baromi jó ötlet, még akkor is ha látszólag nem visz minket közelebb a megoldáshoz. De megtudjuk belőle, hogy a Szervezet képes ilyesmire. Vagy, egy másikban Tom egy városban találja magát, ahol új életet kezdhetne, mert mindenki boldog meg barátságos - elgondolkodtató, hogy egy ilyen városkép a természetellenes. Ezen apróságok miatt, akár azonnal újranézhetjük az egész sorozatot, mert másodjára, már sokkal jobban a helyükre kerülnek ezek az apró elemek.

Ahogy haladunk előre a történetben biztos sokakban felmerül pár kérdés. Először is miért menekül ez az ember? Mi maradt neki, hogy harcoljon? A régi élete? Lehet az egész csak hamis volt, lehet csak álmodta, lehet most is álmodik, lehet megőrült, és mi az utólagos emlékképeket nézzük. És ha igaza is van, a felesége utálja. Őt akarná visszaszerezni? Vagy csak kényszerítik Alysont? Átprogramozták? Vagy egész egyszerűen egy alvó ügynök lehetett, és csak a kódszóra várt? Hogy gondolhatja Tom, hogy képes szembeszállni velük? Miért nem kezd új életet valahol, ahol sosem találnak rá? Nos a kedves kételkedőket meg kell nyugtassam, mindegyikre létezik egy epizódnyi válasz. A forgatókönyvírók elég sok mindennel eljátszottak ezalatt a 25 rész alatt. De ugye, ott van az a fránya miért. Ami érdekel néhány embert, ami miatt lassan úgy kezdenek viselkedni mint az eszelősök. Erre utal a főhős neve is, Veil fátylat jelent, ami eltakarja előle az igazságot, lehet a Tamásnak is van jelentősége, mert ő volt a kétkedő apostol, de ez csak most jutott eszembe. Aztán itt van az állandó monologizálás, egyfelől nagyon hangulatos noir elem, másfelől a bolondok beszélnek magukban, és a legtöbben tényleg annak nézik Tomot. Valljuk be, ha nem egy sorozat lenne, mi sem akarnánk vele közelebbről megismerkedni, mert úgy viselkedik mint egy eszelős. A negatív árnyalatok használása is fontos, hiszen a negatívnak épp az a lényege, hogy más színben látunk dolgokat mint amilyenek azok a valóságban. De fontosak a televíziók a sorozatban mint a manipulálás legfőbb eszközei, vagy éppen a tükrök, amik megmutatnak sok dolgot, de nagyon könnyen el is törhetnek. És persze itt van az útkereszteződés, ami csupán a pilotban szerepel, mégis a főcím miatt újra és újra visszatér szimbolizálva a pontot ahonnét nincs visszatérés. Tom itt eldönthette, hogy elmenekül, és eltűnik, vagy felveszi-e a kesztyűt és harcol a maga módján. Szóval egész egyszerűen semmije nem maradt, csak a válasz a Miértre.

És végül! Mi a fészkes francért üldözik ezt az embert, öljék meg és kész! Na most erre megint azt tudom mondani, hogy igen, igen, megölhetnék Tomot, de mi a garancia arra, hogy megtalálják nála a negatívokat? Hogy nem találja meg valaki más, aki aztán publikálja, és kezdhetik az egészet elölről? Ráadásul csak a kezdeti részekben finomkodnak Tommal, minél közelebb járunk a végkifejlethez, annál drasztikusabb módszerekkel követelik tőle a negatívokat, és lesz olyan is, hogy Tomnak elege lesz az egészből, és inkább a halált választja. De az is lehet, hogy valami egész mást bizonyít a negatív mint azt gondolnánk? Egyébként a sorozat nagyon ügyesen játszik a paranoiával, a gonoszok ugyanis szivart szívnak, és egy HB-s cerkával fúrnak lyukat a végébe, ami valóban nem megszokott. De innentől kezdve, aki szivarozik az hihetetlen mód gyanússá válik, még akkor is, ha valójában csak egy fickó szivarral. Vagy. Ha valaki kéri a negatívot, az már eleve gyanús. Egy idő után már akkor se akarjuk, hogy elővegye, ha az élete múlna rajta, mert nem lehet tudni, hogy a válasz, nem-e egy pisztolylövés lesz.

Úgyhogy a sorozat elég frankón bontja le azt amiről azt gondoljuk valós, mindenben kételkednünk kell, semmi nem igazi, és mindenki ellenség. Mint amikor bliccelsz a villamoson, és bárki gyanús lehet, pedig talán csak egy könyvért nyúl a zakójába. Emiatt oroszlánrész hárult a 100%-ban látható főszereplőre, Bruce Greenwoodra, aki rendkívül szimpatikus Tom szerepében, könnyű vele azonosulni, jó neki drukkolni, és bár nem egy katona, de ha kell habozás nélkül bele ereszt egy golyót bárkibe. Számomra teljesen érthetetlen, hogy ezt a remek színészt  parlagon hagyta Hollywood, mert az egész show-t ő tölti meg élettel, és mindent elhiszünk neki, olyna átéléssel csinálja. Erre nagyon szükség volt, mert egész egyszerűen rajta kívül nincs biztos támpontunk, nincs egy másik ismerős arc. Tomnak nincs szövetségese, illetve aki lenne, azok elég hamar meghalnak. Kivel egy golyó, kivel egy baleset végez, van akit áthelyeznek, vagy csak eltüntetnek, aztán ott van a jó öreg lobotómia, és még sorolhatnám. Vagy a sorozat egyik leghangulatosabb eleme, a névtelen segítő, aki valójában a Szervezeten belülről istápolja főhősünket, és bármikor rácsöröghet, mert minden lépését nyomon követi. De ahol társakat szerez Tommy boy, ott előbb utóbb kiderül, hogy valójában egy kis gecit melengetett a keblén.

Hősünk jó pár epizódban közelebbi kapcsolatba kerül hölgyeményekkel is, de a sorozat alkotói nagyon ügyesen elkerülték a szerelmi szálat, és sokkal inkább azt részét domborították ki a nőknek, hogy azok képesek a legnagyobb baromságokat is beadni a pasiknak, egész egyszerűen mert egy férj, hinni akar a feleségének. Az egyetlen szereplő, aki Greenwoodon kívül többször tűnik fel a színen, az Megan Gallagher, - aki az ezután indult Milleniummal vált híressé - akiben megtalálható a vonzerő, a rafináltság, hogy sose tudjuk eldönteni mégis kinek az oldalán áll, igazán kár, hogy mindössze négy részben brillírozik. Carrie-Anne Moss-t és Maria Bello-t gondolom senkinek nem kell bemutatni, mindketten itt tűntek fel először, mint lehetséges feleségjelöltek. Stephen King rajongóknak Dean Stockwell neve is sokat mondhat, de a sorozatban feltűnik Dwight Schultz - A szuper csapat Murdockja -, valamint David Tolken - a Vissza a jövőbe Strickland igazgatója - is.

A végére hagytam a feketelevest, mert azért nem lehet elmenni szó nélkül amellett a tény mellett, hogy bizony ez a sorozat csak és kizárólag a 90-es években működhetett. Most az informatika korában annyi buktatója van, hogy úristen. Például ki használ még telefonfülkét? Vagy, külön vicces ahogy painttel nagyítgatják a fotót, és ahogy a virtuális valóságát képzelték el. Még szörnyűbb mint a divat, meg a frizurák. És a negatívok. Ki használ manapság negatívot? Mit követelnének manapság, egy nyolcvanezerszer lemásolható filet? Nagyon látszik a sorozaton az is, hogy nem egy A kategóriás stúdió készítette, és ez nem csak a szűrésen, vagy a szabadban forgatott jeleneteknél látszik meg. 1967-ben 250.000-et vertek el egy Star Trek epizódra, itt a feléből hoztak ki egy részt, harminc évvel később. Emiatt helyenként az akciójelenetek már nem túl komolyan vehetőek, de szerencsére az írók ezt érezhették már akkor is, és sokkal inkább a párbeszédekre, és az agyalásra helyezték a hangsúlyt. Vagyis érezték miben erősek, miben gyengébbek. Jópofa ez a szivarozás is, nyilvánvaló lopás az X-aktákból - ott ugye cigiztek - de néhol már nagyon erőltetett. Lehet azért mondom, mert harmadjára néztem meg az egészet, de néhol a flashbackek kifejezetten idegesítettek, nem kell egy héttel később ennyit utalgatni az előző részre - tudni kell azt is, hogy a sorozat valós időben zajlott, amire többször utaltak is, tehát ha egy epizód májusban játszódott, akkor a történet is, sőt még egy karácsonyi részt is rittyentettek. Emiatt Tom pokoljárása is 9 hónap eseményeit meséli el.

Aztán itt van a problémás befejezés. A nyakamat rá, hogy az írók megtudták, hogy roló van, erre gyorsan csináltak egy minden szálat elvarró részt, ami valójában kurvára nem varr el semmit, és simán jöhetett volna még a folytatás, kicsit több pénzből. De nem jött. Igazából nem tudom hogy jártunk jobban. Így, hogy ez a mestermű megmaradt az utókornak, miközben jó pár kérdést megválaszolatlanul hagy? Vagy ha még kapunk két-három évadot, és a végén ez is ott végezte volna, mint a legtöbb sorozat, és belefullad a totális érdektelenségbe.

Ha tehát még nem láttad volna ezt a sorozatot, remélem kedvet csináltam hozzá. Ha szeretsz másképp gondolkodni, egyáltalán szeretsz gondolkodni egy filmen, ha nem áll tőled messze egy globális összeesküvés, ahol csak TE lehetsz a tutkó titkok tudora, akkor egy kellemes napot szerezhetsz a Nowhere Man-el, mert ha elkezded, garantálom, hogy az utolsó részig abba sem hagyod.

Ja... és soha ne add ki a kezedből a negatívokat!

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!