Azért elég beszédes ha egy franchise annyira szarban érzi magát, hogy már a jól bejáratott címet is szégyelli feltenni a plakátra. Vagy csak annak elismerése, hogy esetünkben a jól bejáratott inkább jól lejáratott. 

Ez megint egy olyan film amit huszonhatezer helyről hallottam, hogy nézzem meg mert annyira jó, és bár nálunk Hulu egyelőre nincs, de ki más tűzte volna streaming lándzsájára a legújabb Predátor film koponyáját, ha nem a gyermekbarát Disney+! Szóval emiatt csak sikerült megtekintenem, bár tudtam, hogy nem lesz nagy élvezet. Például ennyire nyögvenyelősen már igen régen telt el röpke másfél óra az életemből, aminek az első félórája a szokásos wokeshit baromságokkal van tele, de haladjunk sorjában. Mert nem vártam a filmet, nem is hallottam, hogy készül, és különben is, nálam a Predátor mindig amolyan mostoha gyermek volt az Alien meg a Terminator árnyékában.

Legnagyobb problémának azt tartottam, hogy míg az előbbi két franchise egy ideig fejlődött, és tágította a felépített univerzumát, addig a Predátor még az ötödik - hetedik? - filmben is ott tart, hogy harmincöt év után is attól kellene megijednem, hogy ezek a lények így lopakodnak, meg vadászgatnak. Ami lehet sokkoló az épp aktuális alanynak, aki összeakad velük, de nekem mint nézőnek... egy csöppet repetitív. Ebben a vonatkozásban a sorozat sokkal több hasonlóságot mutat a Star Wars filmekkel, mert ott is lassan arról szól minden történet, hogy van egy Halálcsillag, amit el kellene pusztítani. Az általam egy ideig igencsak gyűlölt második résznek legalább volt annyi esze, hogy pontosan tudta, itt már nem fognak félni a szörnytől, ezért pofátlanul túlhasználta annak képességeit, már az első percben azt láthatjuk, ahogy a szörny tanulmányozza környezetét, aztán meg kicsontoz mindenkit. És a film még arra is tett kísérletet, hogy összekösse önmagát az Alien univerzummal, nem beszélve az idegen hajójáról, a többféle látásmód bemutatásáról, szóval volt rá próbálkozás, hogy itt lehet több is.

A film végén aztán a szörnyek odadobtak valamit Danny Glovernek, ami egy 1715-ben készített pisztoly volt, jelezve ezek a dögök már évszázadok óta idejárnak hozzánk sportolni. De mivel a film hatalmas bukás lett húsz évig nem készült hozzá folytatást - ha nem számítjuk a két AVP-t, de ugye azokat nem számítjuk - na és ha hiszitek ha nem, jelen alanyunk erre a poénra hegyezte ki az egész filmet. Hogy bemutassa Raphael Adolini kovás lakatos pisztolya hogyan is került a Predátorokhoz, és miért tartják olyan nagy becsben. Gyorsan hozzátenném azt is, már készült egy képregény a témáról 1996-ban, amit most gyorsan kánonon kívül helyeztek, mert taknyossá vált, pedig szerintem jobb volt, és a Karib-tenger kalózai sikerének tekintetében kicsit érthetetlen is, hogy sosem filmesítettek meg.

Manapság annyira nem tudnak új témát találni, hogy bármibe belekapaszkodnak a stúdiók, aztán találnak egy olyan rendezőt, aki képes volt egy viccet készíteni az önmagában is lopás Cloverfieldhez, és akkor csodálkoznak, hogy ez az eredmény. No persze annyira nem problémás a film, mondjuk úgy, vannak élvezhető szegmensei, de ez leginkább amiatt van, hogy harminc éve nézhetetlen Predátor filmeket kaptunk. Az Antal Nimródos ugyan nem volt rossz, de azért az is csak árnyéka volt az eredetinek. A legutolsót meg konkrétan törölte az agyam, és azt hittem az a Nimródos volt. Úgy néz ki ebből a témából nem lehet kihozni semmi egyebet minthogy összeeresztjük a világ legdurvább vadászát, és aztán legyőzi valaki a film végére, aki legalább hatszáz év elmaradottságban áll tőle, legalábbis technológiailag.

Jelen filmben ez Naru lesz a komancs indián lány, aki az új idők szavára hallgatva mindenhez nagyon ért, nem kér a férfiak segítségéből, és fél kézzel szétbaszkodna hatvan predátort is - legalábbis ha azok hímneműek -, mindezt igen tisztelettudóan, és történelemhűn a korai vadnyugaton, ahogy az annak idején az indiánoktól megszokhattuk. A film borzalmasan kétszínű ezen a téren, mert láthatóan tényleg törekedtek a realizmusra, nagyon szép kopár tájakon forgattak, és minden szereplőt valóban indiánok leszármazottai alakítanak. Ugyanakkor én még ennyire hiteltelen indiánokat életemben nem láttam. Megint szembe kerül a valóság a valószerűséggel, amiről kétezerötszáz éve pofázott először Szókratész/Platón a dialógusaiban. Miszerint igaz, hogy indiánok, de mégis úgy mozognak, meg viselkednek, mintha tegnap szöktek volna valamelyik lakótelepi diszkóból. A nyelvezetük fájdalmasan modern, egyikük bejelenti hogy márpedig elmegy a bokorba szarni egyet, amikor mondhatná indiánosabban is, mondjuk buzog bennem az uzela, elosonok a bokrokhoz, hogy visszaadjam az anyaföldnek.

De persze a legidegesítőbb ez a kötelező feminista propaganda, meg a 2022-ből visszaerőltetett ideológia, hogy mégis hogy meg mit csinálhatott egy indián nő 1715-ben. Amber Midthunder szinte minden jelentben tökéletes sminkben rohan, szalad, fújhat szél, eshet eső, a haja stabilan tartja magát. Minthogy Predátorunk a film közepére egykettőre kiírtja környezetét, be kell hozni a következő ellenséget, akiket tovább csonkolhat. Ezek lesznek bizony a francia trapperek, akik olyan sztereotipikusan ocsmányok, meg rosszindulatúak, hogy az már vérlázító. De szerencsére mind férfi, és fehér, úgyhogy nem kár értük.

Náluk már csak a filmben látható gagyi, tesco gazdaságos CGI az ocsmányabb, különösen ha mozgó dolgokat kell megjelenítenie, teszem azt egy pumát. Hát erre a pumára nincs mentség! Az ötlet persze nem volt rossz, hogy mivel 300 évvel előrébb járunk, most még ez a Predátor is egy proto-predátor inkább, a lézervető helyett nyílvetője van, stb. Igaz, szerintem egy nép, amely képes a bolygóközi űrutazásra, az nem nyilakkal fog az új helyen vadászni, de bár ez lenne a legkevesebb probléma a filmmel, amely tartalmaz helyenként egész nézhető akciójeleneteket, meg robbantásokat, de Naruval ellentétben a középszerűség mocsarából nem tud tökéletes sminkben kiemelkedni.

Ha tetszett az ismertető, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4