Sosem gondoltam volna, hogy sírni fogok egy Shia Le Beauf után, de ezután az agypusztító röhejhullámvasút után, amit a Transformers HETEDIK része fel tud mutatni, büszkén vállalom, hogy nekem a második rész egy nagyon is szórakoztató film marad míg világ a világ.

Hol is kezdjem? Íme a film, amiben SEMMI nem működik. Unalmas, gyerekes, nevetséges, a karakterek sorsa nem érdekel, egyébként is bugyuták, semmi karizmájuk, gügyék az autobotok, de mostanra már az álcák is szánalmasak lettek. A konfliktus erőltetett, a CGI tizenkettő egy tucat, a zene semmilyen, a vágás kritikán aluli. Ennyi a véleményem, mehetsz is a dolgodra. A továbbiakban ennek kifejtése következik bővebben.

Nem is olyan rég éppen arról beszéltem, hogy a Halálos iramban széria minden baromsága ellenére egy következetesen egymásra épülő, és tetszik nem tetszik szórakoztató franchise lett, ami HÚSZ éve gőzhengerként dübörög. Vannak benne fasza és szerethető karakterek, hihetetlen jó akciók, és minden blőd párbeszédre jut legalább egy jó poén. A szereplők sorsa bármennyire is abszurd, de érdekli a nézőt, vagyis mindannak az reciproka, ami a Transformers jelenlegi része. Igaz nem járunk még a tizedik résznél, de ebből már a hét is sok, és tartok tőle, hogy mivel ez már a második reboot a CGI szereplők miatt ez akár tovább is eltarthat, mint a kizárólag színészekkel operáló Halálos Iramban sorozat.

Ott se emlékeztem már a 4-5-6-ik részekre, de most, hogy megnéztem az újat egyből kedvem lett frissítést nyomni a memóriablokkomba. Itt szintén nem emlékszem a Mark Wahlberges idővonalra, de bármennyire is szeretem Marky Markot, fel se merül bennem, hogy megnézzem a 4-5-6-ik részt. Ez a bő kétóra éppen elég volt, ezt se kapom már vissza. Még szerencse, hogy fizetnek érte, sokat... és jól. Na jó, szálazzuk szét ezt a szörnyszülöttet.

Valamikor 1994-ben járunk, mert manapság, ha egy filmet a 80-as vagy a 90-es évekbe helyeznek, akkor egyből jó lesz, értem? Nosztalgia egy szebb és valaha volt jobb és egyszerűbb világ iránt, amiben a tesók a Sonic karaktereinek szólítják egymást - de azért a kis pöcsös Super Mariót tol Nintendón -, Kellog'sot esznek reggelire, meg Nike Air-ban szaladgálnak, sőt még Űrdongó is korai 90-es filmekből idézget. Na szóval így kell sután megfesteni a korrajzot. Aztán mivel más szelek fújnak, mint a hat éve a legutóbbi részben, betettek egy női transformerst is, aki motorbiciklivé alakul át, és akkor mindig... ööö vezeti valaki... egy transformer emberke action master? Ő Arcee, akit a 86-os rajzfilmből rángattak elő - már akkor is egy szégyentelen Leia hercegnő koppincs volt. Kár, hogy semmit nem kezdtek vele a mostani filmben, leginkább az a karaktere, hogy... nő.

Főszereplőnek kiáltsuk ki a teljesen érdektelen Anthony Ramost, aki mexikói, ex-katona, és egy merő kliséhalmaz - nem tudja fizetni a TB-t, elbukik az állásinterjún, lopni kényszerül. Ennek megfelelően teljesen generic frázisokat puffogtat az egész film alatt, mint például: egységben az erő, gyülekező, nem engedem, hogy bántsanak. Az már a pofátlanság teteje, hogy beszólogat Optimus Prime-nak, meg követelőzik, hogy azonnal mondják meg mi folyik itt. Dominique Fishback roppantmód kiegészíti hősünket, mert legalább ekkora kétlábon szaladgáló sztereotípia, jelen esetben az el nem ismert, sokkal többre hívatott modernkori Hamupipőke, aki egy este alatt megfejti a Transformerek ősi titkát a természettudományi múzeum takarítgatása közben. Jah és már a nagyapja is elektromérnök volt, - ahogy az ötvenes évek Amerikájában a legtöbb fekete - és mindezt úgy érte el, hogy az Élet Iskolájában tanult.

De bármennyire hihetetlen nem ők a film abszolút mélypontja, mert ők szimplán csak érdektelenek. Ellenben sikerült elérni azt, ami azért nem kis teljesítmény, hogy egy Transformerekről szóló filmben maguk a Transformerek legyenek a legidegesítőbb, leggázabb szereplők. Rögtön kezdve az előtérbe tolt Délibábbal - nyilván úgy vélték hat + egy rész éppen elég volt Űrdongóból, úgyhogy őt most a kispadra ültetik -, aki a valóságban - értsd a szőnyegen - az egyik legvagányabb Autobot, itt meg egy kibaszott idióta. Az egyetlen pozitívum vele kapcsolatban, hogy sokat használja egyedi képességét. Az Álcák - izé Ostor meg a két henchmen... bocsánat henchrobot - karaktere kimerül annyiban, hogy nagyon mérgesek, és nagyon gonoszak, nyilván mert tudják ők fognak meghalni a film végi kötelező nagy csatában.

Bezzeg a gagyi Autobotok mindig akkor találnak egy kis energont, amikor már jól legyőznék őket. Aztán itt vannak a fenevadak, izé Maximák a leggázabb Transformerek, amiket a Hasbro valaha kiizzadott magából. Hárman is vannak, de csak a Gorilla fog pofázni mindig - Optimus Primal, ez a poén se ül a fordításnak hála -, Gepárdot meg Rinocéroszt nyilván a túlóra pénzért animálta le a Dalí. És végül itt van Unicron, akivel nagyjából olyan szinten bántak el, mint Galactussal a Fantasztikus Négyes és az Ezüst Utazóban.

De talán a legnagyobb baj a borzalmas lyukaktól tátongó forgatókönyv ellenére is az, hogy még csak nem is lehet röhögni ezen a filmen. Mármint kínunkban lehet, de azért kellett volna néhány poén. Ez a film, annyira véresen komolyan veszi magát, hogy az fájdalmas. A Tyrannosauruson lovagló, karddal hadonászó Optimuson lehetett röhögni, ezen viszont nem. Steven Cable jr. vagy nem érti mitől működik egy ilyen film, vagy soha nem volt egyetlen triplechangere gyerekkorában. A Jurassic Park kétségbeesett majmolása, és a kötelező mindent eldöntő, dögunalmas csata a film végén végképp meggyőzött róla, hogy ez az ember híján van minden kreativitásnak, és öniróniának.

Borzalmasan hiányzik Michael Bay profizmusa, kurvára hiányzik Megan Fox pucsítása a motoron, de mindkettőnél jobban hiányzik a valódi 90-es évek, amikor elég volt egyetlen Csodarobot 3, hogy tátott szájjal bámuljam, amint nagy nemlétező óriásrobotok jól megverik egymást. És ez bizony már sose lesz ugyanolyan, hiába is próbálják imitálni.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4

U.I.: - No és milyen vaúúúút a háromdé Sanyi?

- Háromdé? Vóóóót benne háromdé?