Stallone nyilatkozta egyszer, hogy a Rocky első részének sikeréig eljutni baromira nehéz volt. Ennél csak egy valami tűnt nehezebbnek: a Rocky után folytatni a karrierjét, mert mindenki arra várt, hogy na most, hogyan sül fel. És hiába lett sztár, abszolút főszereplő a nagyszabású történelmi filmben, az Ö.K.Ö.L.-ben, ha egyszer csúfosat bukott a film, és az sem véletlen, hogy ma már senki sem emlékszik rá, hiába volt ez Joe Eszterhas pályájának kezdete is egyben (gyorsan meg is utálták egymást a film után). Aztán Stallone a forgatókönyvírás és a színészkedés mellett a rendezést is kipróbálta az Édenkert a sikátorban című végtelenül felejthető opuszban. A közönség és a szakma pedig kezdett rájönni, hogy Stallone személyében nem az új Marlon Brando-val találkoztak. Ezek után nem csoda, hogy úgy döntött: újra ringbe kell szállnia Apollo Creed ellen a világbajnoki címért.

A történet természetesen megint igen szoros, bár természetesen romantizált kapcsolatot mutat a valósággal. Rocky a nagy meccs után megdicsőülve lábadozik a kórházban. Amikor kiengedik első dolga, hogy elvegye feleségül Adrien-t, majd a meccsel bekaszált rengeteg lét a tipikus újgazdagok módjára veri el, tulajdonképpen mindenre ami csak eszébe jut. Ezek a film legviccesebbb pillanatai ("Do you like having a good time? Then you need a good watch!"), Stallone finom humorát jól mutatja az is, hogy éppen egy állatkertben kéri meg barátnője kezét. Nem lehet nem mosolyogni ezen a nagyranőtt hülyegyereken, ahogy minden hülyeséget megvásárol, ez a szerethető bunkóság adja az egész karakter báját. Bár a gettós suttyó életérzés, az utcán való szomorú csellengés teljesen kiveszett a filmből, de ez szerencsére betudható erénynek is, hogy Stallone nem remake-t akart készíteni, hanem konkrét folytatást. Nyomasztó pillanatoknak azért így is szemtanúi lehetünk, ahogy szerencsétlen hősünk nem talál egy rendes melót se, aztán kénytelen a húsfeldolgozó gyárban hülyére dolgozni magát, hogy aztán onnan is elküldjék létszámleépítés miatt. A végén pedig már a köpős vödröt cipelheti az edzőteremben.

Szóval még ez a forgatókönyvet is kifejezetten szépen kidolgozta Sly barátunk összetett motivációs hálókkal, jó poénokkal és a karakterek mély ismeretével. Bőven van benne tartalom, érzelem és drámai potenciál ahhoz, hogy ne csak egy pénzgyáros folytatást lássunk benne, hanem a történet valódi folytatását. A korábbi film sok előnyét sikerült egy az egyben átmenteni, gondolok például a remek soundtrack-re, vagy a kiváló színészekre. Rocky felesége iránt érzett odaadó szeretete például igen meghatóvá teszi az összképet, ahogy az edzővel, Mickey-vel való kapcsolata is elmélyül a második részben. Ezt a fajta könyörtelen gondoskodást ami az ő kapcsolatukat jellemzi, talán csak jóval később A millió dolláros bébiben sikerült hasonlóan jól ábrázolni.

Gagyifaktor:

Természetesen az első rész színvonalát nem sikerült elérnie a folytatásnak, néhol kicsit elgagyisodik az összkép, és a műfaji besorolás is közelebb kerül a melodrámához, semmint az első rész archetipikus érzésekkel dolgozó szociodrámájához. Rocky a kelleténél kicsit többször és kicsit nyíltabban vall szerelmet Adrien-nek, mint azt a jóízlés diktálná, és a szülés után kómábaesős toposz alkalmazása még az, ami közelebb áll egy péntek esti based on true story tévéjátékhoz, mint a kőkemény bokszfilmhez. Arról nem is beszélve, hogy a folytatások szellemiségéhez hűen ezúttal dupla edzésmontázst kapunk (egy darab má nem vót elég), a másodikban pedig Stallone már több szomáliai hadseregre elég gyerekstatisztával fut fel azokon a bizonyos lépcsőkön. Giccs? Az hát!

Csúcspont:

Viszont a végén természetesen megkapjuk az acélkemény bunyót, méghozzá a legjobbat a sorozat történetében. Az első részben összesen 7 percig tartott a fight, a folytatásban viszont 15 percben verik szét egymás fejét anélkül, hogy egyetlen percre is unalmassá válna. Stallone rendezőként nagyon ráérzett itt valamire, a dramaturgia is abszolút rendben van, ahogy a félelmetes, dühös, és a hírneve, egója miatt Rocky-t mindenáron kiütni vágyó Apolló többször is padlóra küldi főhősünket, akiért igazán lehet izgulni. Annál is inkább, mert ezúttal nem egy komolytalankodó, showmannel kerül szembe, hanem egy vérprofi, tökéletes technikájú világbajnokkal. Természetesen Rocky-nak sikerül visszavágnia, innentől kezdve pedig egy csodálatosan megkoreografált, hihetetlen jó érzékkel megkomponált összecsapást láthatunk. A vágásról pedig csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Az első rész Oscar-t nyert a vágói munka miatt, de amit ott láttunk az elég halovány ehhez képest. Az egész bunyó tele van lassításokkal, az ütésváltások végig hitelesek és brutálisak, a tempó pedig tökéletes.

Viszont azt hozzá kell tennem, és ez nem csak erre az epizódra, hanem az egész sorozatra vonatkozik: ezeknek a bokszmeccseknek nem sok közük van a valódi ökölvíváshoz. Itt elsősorban a látványon, és a túlzásokon van a hangsúly, így Rocky például már az első jelenetekben olyan megrázó erejű ütéseket kap, mert nem védi a fejét, amitől egy valódi bokszoló már véletlenül sem tudna felállni. Lehet emiatt a valószerűtlenség miatt kárhoztatni a sorozatot, de valójában ezek a változtatások a mi kedvünkért történtek, hogy sokkal izgalmasabb, látványosabb mérkőzést láthassunk annál, mint ami a valóságban is megtörténhet. Ennek köszönhetően módosultak például a filmben a K.O. szabályai, ez pedig leginkább az utolsó menetben szúrhat szemet. Nem hiszem, hogy nagy titkot árulok el azzal, hogy ebben a második részben Rocky már megnyeri a világbajnoki címet. De a mód, ahogyan megnyeri az egyszerre elképesztően hatásvadász, ez alól pedig még sosem sikerült kivonnom magamat, így lehetetlenül izgalmasnak tartom minden egyes újranézéskor. Ez a véletlen győzelem, illetve Rocky szavai ezúttal is meghozzák a nézőnek a várva várt katarzist, bár kétségtelenül nem olyan elementáris erővel, mint az első részben, de azért mégiscsak méltóan a legendához.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!