És így lett a Nike, a világ harmadik legnagyobb sportcipőgyártójából, a világ legnagyobb sportcipőgyártója. No, ki a fenét érdekel ez?

Én igazán szeretem azokat a filmeket, amik kergetik az egykori nagybetűs amerikai álmot, amikor self-made maneket mutatnak be, igen így került a csúcsra, taposott, sokat szívott, izzadt, verejtékezett, hátba szúrt másokat, vagy koldult, de a végén megcsinálta. Senki nem hitt benne, de megcsinálta, és így csinálta. No hát az Air - Harc a legendáért nem erről szól. Nem fogjuk látni ebben a két órában, hogy jött létre a Nike, hogyan vetette meg a lábát ebben az üzletágban, de még csak nem is azt, hogyan fejlesztette ki a Nike Air-t, ami mára szinte az egyedülálló slágertermékük lett. Ez a film kizárólag az Air Jordanről szól. Sőt, még csak arról sem. Ugyan kap egy jelenetet hogyan tervezték meg öt perc alatt panelekből a világ egyik legkeresettebb cipőjét, de a film számára mindez csak ürügy.

Merthogy a film 1984-ben játszódik, amikor a Nike szerződést kötött Michael Jordannel, aki később a világ legsikeresebb kosárlabdázójaként bevonult a világ köztudatába... meg a Space Jam filmbe. És ha most nagyon genya lennék akkor elkezdhetném elemezni, hogy miért pont erre a témára épül az egész film, no de hát nem vagyok én olyan, meg úgyis mind tudjuk jól miért. Máris mindenki arra tippel, hogy Viola Davisnek ezért az alakításért jövőre Oscar dukál. És végre nem csak arról beszélnek majd az emberek Chris Tucker kapcsán, hogy Will Smith pofán verte.

Ben Affleck ötödik rendezése amolyan tisztes iparosmunka, de épp az a baj vele, hogy pusztán a felszínt kapirgálja. Bombasztikusan kezdett ez az ember, amikor rendezésre adta a fejét, Hideg nyomon, Tolvajok városa, Argo-akció, aztán jött Az éjszaka törvénye, amely egyértelműen egy széteső egyéniség lelkivilágát tükrözte. Nem lehet csodálni tehát, hogy Affleck kereste, hogyan és miképp ülhetne vissza a nyeregbe hét hosszú év után. Emiatt lett mostani filmje egy biztonsági játék, amiben éppen csak kapunk egy szeletet a legendás Nike egykori éveiből, amikor már megcsinálta egyszer ugyan magát, de kellett valami, hogy versenyben maradjon.

Kötelező hangulatfestéssel kezdünk, ilyen volt 1984, zenék, filmek, tv sorozatok, sport és politikai események. Aztán megkapjuk, hogy a sportcipő pitén hárman osztoztak ekkoriban, 52%-ban a Converse - az is megérne egy misét, hogyan tudtak pénzt keresni a vászoncipőjükkel -, 31%-ban az Adidas - akinek a náci gyökerein sokat élcelődik a film -, és 17%-ban ez a szegény Nike. Már ez nem pontos, mert volt még a Reebok, a New Balance, meg a Puma, de hát istenem, nehogy összezavarjuk a nézőt. Jó félóra eltelik mire a film kitalálja miről is akar szólni, először azon tanakodnak kikre vessék ki a hálójukat a következő szezonban, azután hirtelen mindenki meg akarja szerezni Jordant, aki ekkoriban csak egy feltörekvő tehetség, és senki nem tudta még, hogy micsoda világsztár lesz.

Az is kiderül, hogy Jordan volt az első sportoló, aki kiharcolta magának - illetve az anyja -, hogy ne csak szerződése legyen, de minden egyes eladott cipő után százalékot kapjon, így alapozva meg multimilliárdos vagyonát már szinte az első évben. Ez később precedenst is teremtett, de ki más vállalta volna be mindezt, ha nem éppen a Nike, aki - legalábbis a film ezt sugallja - az első startup cég volt, ahol kicsit szabadabb a levegő mint a nagy, magukat feleslegesen komolyan vevő vállalatoknál. És persze még ha nem is igaz mindez, jó ezt hinni. Csak épp az adalékanyagok lazán állnak a gépezetben, mint amikor a két főszereplő nosztalgiázni kezd, hogy ők is mennyivel bevállalósabbak voltak a cégalapításkor, amikor felállították saját szabályaikat, amelynek pontjai alkotják az egyes fejezeteket a történet folyamán. Majd egyikük rákérdez, honnan a név, a szlogen, a jelkép a cipőn, csakhogy a néző mégse menjen haza üres zsebbel.

Mindezek miatt az Air legjobb tulajdonsága a príma szereplőgárda, ők teszik igazán élvezetessé a filmet, és miattuk nem érezzük a két órát lomhának és terjedelmesnek. Matt Damon még mindig Affleck legmegbízhatóbb wingmanje, itt is igáslóként cipeli hátán a filmet, pocakosan, fáradtan, öregen, és mindezt nem szégyellve. Jason Bateman mellette szinte csak asszisztál, de rá se lehetne mondani, hogy alibizik. Marlon Wayanst pedig fel se lehet ismerni, mondjuk erről elsősorban az elmúlt idő tehet. A film humorát Chris Messina szállítja, aki még az oly unalmas Az éjszaka törvényéből is ki tudott emelkedni. A legjobb ötlet azonban mégis az volt, hogy Jordant egyetlen pillanatig sem mutatják direktben, nem szólal meg, nem látjuk az arcát, és ettől olyan megfoghatatlanná válik, amilyennek egy ikonnak lennie kell.

Azért vagyok elégedetlen, mert sokkal szívesebben néztem volna egy olyan filmet ami valóban a Nike-ról szól. Vagy egy filmet, ami magáról Jordanról szól, mert a fél másodperc alapján, amibe összesűrítették a sportoló életét, lenne miről regélni azon az oldalon is. De ez a film annyira a kompromisszumok terméke, hogy valójában pont az nincs benne, amit annyit bifláznak, a tökösség. Nem baj Gézám, ezt most lenyeltem, de legközelebb tessék összeszedni magad!  Az Adidas pedig köszöni, továbbra is jól van.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4