Az első negyven perc után őrjöngve tolult fel bennem egy kérdés: mi a fenéről akar ez a film szólni?

Pedig vártam ezt a filmet, mert a Hideg nyomon nagyon tetszett mind a rendezőtől, mind pedig az írótól. Mert Gézát körberajongták – megérdemelten –, hogy mennyire jó rendező lett belőle a Tolvajok városa és Az Argo-akció után. De azt hiszem ez már törvényszerű volt. Persze nem arról van szó, hogy bődületesen rossz film lenne Az éjszaka törvénye. Sokkal inkább arról, hogy fogalma sincs, mihez kezdjen, olyan, mint egy road movie, ahol ötpercenként más kalandok történnek a főhőssel, de ezek végső soron érdektelenek, az őt hajtó cél pedig szép lassan háttérbe szorul, mert mindig lesz újabb és újabb, ami eltereli a figyelmét. De valahogy érezzük, ez kevés attól a Gézától, aki a Holtodiglanban olyan félelmetes beleéléssel alakított.

Itt mintha kontraproduktívvá vált volna, hogy nemcsak rendezte a filmet, és a forgatókönyvbe is belekontárkodott, sőt még a pénzt is ő szedte össze, de még a főszerepet is magára osztotta. Nem is tudom, mikor volt ilyen rossz, szinte az egész filmet egyetlen arccal darálja le. Az is zavaró, hogy a nagy élettörténet bemutatása és a korrajz hű megfestése közben elveszik a film lényegi mondandója. Mert egy idő után baromi unalmas azt nézni, hogy jaj de boldogan dugja a nőjét, aki persze viszontszereti, és akkor még sikert sikerre is halmoz. Hát ki a francot érdekel ez? Ennél már csak azok a részek rosszabbak, amelyekről mintha maga Géza is érezte volna, hogy tök fölösleges eljátszani, hiszen úgyis unalmasak és egyértelműek, és csak felmondja őket, miközben pár képsorban megtörténik mindez. Ilyen például a börtönben töltött évek bemutatása, vagy a teljes – a TELJES – Ku-Klux-Klan kiirtása. Egy vicc.

Mi lenne a film? Egy gengsztertörténet? Felemelkedés, tündöklés, bukás? Sok hasonlót láthattunk már, de azért ebben a műfajban bizony letettek pár emlékezetes alkotást, hogy 2016-ban egy újabb beverekedje magát az élbolyba. Géza megpróbálta, de nem ment neki. Pedig a fényképezés, a rendezés tökéletes. A húszas évek Amerikája nem is lehetne teljesebb, hiszen van itt minden: szesztilalom, öltönyös digók, meg írek, dobtáras tommy gunok és vicces kalapok. Akkor mégis, miért érzem úgy, hogy mindez csupán kötelező kellék? Most kapunk egy kis autósüldözést, most egy kis börtönt – de fél perc múlva már rohanunk tovább, mert mint említettem fent... kit érdekel? Még a készítőket sem. A filmnek még csak hangulata sem tud kialakulni, mert a feléig Boston hideg és közönyös városkájában járunk, majd – miután a stábnak elege lett belőle – leruccantunk Florida színpompás és forró világába, hol csak úgy perzsel a levegő.

Lehet, Géza túlságosan beleszeretett a mondataiba, nem tudta helyén kezelni az alapanyagot, és ami egy regénybe, pláne egy Dennis Lehane-regénybe belefér, az filmen hömpölygővé és vontatottá válik. No de akkor mondjunk már valami jót is erről a filmről! Például kifejezetten tetszett majdnem mindenki más, aki nem Géza volt. Brendan Gleeson mondjuk erősen alibizik, Zoé Saldanát pedig még mindig akkor tudom leginkább elviselni, ha AVATAR, de az apróbb szerepekben brillírozik szinte mindenki. Elle Fanning maximum azt sínyli meg, hogy totál következetlen a szerepe, nem érteni, miért történik vele az, ami, elég erős plot-device szagú az egész, de őt ez látszólag nem érdekli, mert baromi erősen végigtolja.

Vagy Chris Cooper, aki az Amerikai szépség óta nem volt ennyire durván jó. Matthew Mahert pedig mindenki keblére fogja ölelni, annyira enni valóan hülye a... szintén töltelékszerepében. Személyes kedvencem a Diont alakító Chris Messina volt, totál semmilyen szerepéből sikeresen kihozott egy szerethető és esendő alakot, akiért még izgulni is lehetett olykor, akinek jutottak vicces beszólások, és aki végső soron érdekesebb volt, mint ez a Joe Coughlin akárki, akiről szólt ez a durván bő két óra. És a végére álljon itt Sienna Miller neve is, aki szerepében ismét csak megerősíti a férfiembert abbéli hitében, hogy vannak bizonyos nők, akikért semmit, de semmit nem kéne megtenni e földön, hiszen csak gusztustalan rákok. Hozzá kapcsolódik az utolsó jó jelenet is, ami viszont annyira szájbarágósra sikeredett, hogy nem is tudom, mit szóljak hozzá, mintha Géza húsz évvel ezelőtti önmagát hozta volna a Képtelen képregényből... Csak ott sírt is.

Emiatt pedig a film egy felfújt lufi lesz, ami sokat ígér, keveset ad. A végén a lövöldözés a szállodában ott volt a szeren, kérdés, hogy érdemes-e rá majd' két órát várakozni. Mert addig – mivel antihősünknek nem igazán fűlik a foga saját maga végezni a piszkos munkát – bizony lefolyik pár liter víz a Mississippin. Írtam már ezt párszor, de attól, hogy valaki elhatározza, hogy ő most márpedig Martin Scorsese-filmet fog forgatni, még temérdek helyen elbaszarinthatja, ezer és egy ok miatt. Csak, hogy a legtriviálisabbnál maradjak: ő nem Martin Scorsese.

Ha tetszett a kritika, kérlek, lájkold a Facebook oldalunkat!