Utálom a Forma 1-et.

Most, hogy elvesztettem az olvasóim felét, a maradékot kérem, hogy kattintsanak alant a Tovább gombra.

A fentebb megfogalmazott, markáns véleményemet inkább nem fejteném ki hosszabban, én se bírom, ha egy hozzá nem értő beszél baromságokat a bokszról, mert én meg azt szeretem.

Viszont az hagyján, hogy az autóversenyzés teljesen hidegen hagy, még ráadásul olyan gagyi, a ’90-es évek gyenge B filmjeit idéző plakáttal reklámozzák ezt a filmet, hogy legszívesebben sírva futnék el a világból, akárhányszor csak meglátom. És nem segít túl sokat a c kategóriásan semmitmondó, sablonos magyar cím sem. Sőt a nem különösebben hangzatos „igaz történet alapján”, is olyasmi, ami még jobban elriaszt. Az életrajzi mozik hajlamosak darabossá, elnyújtottá, didaktikussá, giccsessé válni, a sportfilmekről nem is beszélve. És azért valljuk be, Ron Howard sem az a rendezőóriás, akinek nevét hallva gondolkodás nélkül rohanna bárki is a mozikba.

Mindezek ellenére mégis rohantam. Egyrészt megismertem a háttérsztorit, amiben tényleg nagy lehetőségek voltak, és még az is felmerült bennem, hogy talán a Forma 1 talán nem volt mindig olyan kurvaunalmas, mint most. Másrészt elég ritka, éppen ezért rendkívül figyelemreméltó volt az egyöntetű laudáció, amiben a kritikusok részesítették ezt az alkotást. Egy kivételével csak lelkendező véleményeket olvastam, és az a bizonyos egy darab fanyalgó írás még jobban meghozta a kedvem, mert olyasvalaki írta, akinek a véleményére amúgy sem lehet adni. És ne feledkezzünk meg a 8.4-es Imdb értékelésről, ami különösen furcsa, főleg ha belegondolunk, hogy egyetlen kibaszott szuperhős sincs a filmben. Szóval egyáltalán nem vártam, ezer dolog riasztott, hogy még csak véletlenül se nézzem meg a Hajsza a győzelemért című opuszt, mégis hamar egyértelművé vált, hogy ezt mindenképpen látnon kell.

Tulajdonképpen nem tudok belekötni sehol sem a filmbe. Nem is akarok egyáltalán, úgyhogy kezdem a felsorolást, mitől lett olyan bitang jó a Hajsza a győzelemért. Kezdjük ott, hogy akárcsak a plakát, könnyen lehetett volna a film túl giccses, túl pátoszos, vagy túl macsós, de nem lett egyik sem, hanem végig sikerült emberinek maradnia. És ami még fontosabb: sikerült hatásosnak maradni. Mert itt a hollywoodi filmek legelkopottabb kliséje, a nagy pillanatokban felcsendülő, beúszó hegedűszó is olyan, amilyennek lennie kell: a lelkedig hatol. Nyilván ehhez kellett egy Hans Zimmer, aki nemcsak a lírai pillanatokban, de a pörgősebb, akciódúsabb jelenetekben is oda tudja tenni magát, méghozzá úgy, hogy közben mellesleg ügyesen lefesti nekünk a korhangulatot. Mert ebben megint csak remekel a film. A hetvenes évek nosztalgiájának kényes egyensúlya nem válik se érzelgősség, se nevetség tárgyává, viszont a hangulat kőkeményen ott van. Ebben persze a fényképezésnek van még nagy szerepe, de az operatőr Anthony Dod Mantle érdemei mégsem ebben kristályosodnak ki leginkább, hanem a versenyjelenetekben, amik egészen elképesztően rántanak be ebbe a világba, és nem eresztenek, mert annyira dinamikusan, lehengerlően ábrázolják a futamokat. Esküszöm, majdnem elhittem a moziban, hogy a Forma 1 tényleg ennyire jó dolog.

És persze a színészekről sem szabad elfeledkeznünk. Thor teljesen a helyén van, egyáltalán nem lóg ki a filmből, lehet kedvelni, lehet bugyikat dobálni, lehet utálni, lehet nevetni vele, egy igazi egyéniséget kell alakítania, és egyáltalán nem vall kudarcot. Daniel Brühl feladata az övénél sokkal látványosabb, és hibátlanul oldotta meg, pedig tutira nem egyszerű egy a mai napig élő, és a köztudatban jelenlévő figurát ennyire hitelesen megformálni. Mindkét főhősnek megvannak a maga pozitívumai, negatívumai egyaránt, egyiküket sem heroizálja túl a rendező, de a hibákat sem domborítja ki annyira, hogy bármelyiküket meggyűlöljük. Jó karakterek, a megfelelő színészek tálalásában. Nem mellesleg el hisszük, és mi ennél is több, átérezzük azt a szenvedélyt, ami ezt a két férfit hajtja, hiába nem ültünk be soha egy ilyen száguldó koporsóba.

A forgatókönyv sikeresen elkerüli azt a rengeteg csapdát, amibe belesétálhattak volna. Az epizodikusság egyfajta folytonossággá válik, az események megállíthatatlanul pörögnek, egyetlen pillanatra sem lankadhat a figyelmünk, már csak azért sem, mert annyira együtt lehet érezni a főhősökkel. A dialógusok humorosak, pattogósak, találóak, egyszóval élvezetesek. Viszont az, hogy a forgatókönyvben és a történetben elkerülhetetlenül jelenlévő kliséket sem hozhatom fel kritikaként, az már szerintem inkább Ron Howard érdeme. Mert, ahogy a zenénél említettem már, ezek a klisék elérik a céljukat, és kiválóan működnek, ami nem kis dolog. Az igaz történet előnyét pedig olyan szinten tudják kihasználni az alkotók, hogy emiatt nem igazán tudhatjuk előre sosem, hogy mi fog történni, mert az élet szerencsére nem a hollywoodi filmek szabályait követi. A pátosz pedig nem csöpög le a vászonról, mert ehhez túlságosan tökös, túlságosan férfias a Hajsza a győzelemért. És éppen ezért ajánlanám a kedves nőnemű olvasók/nézők figyelmébe is, mert tutira tetszeni fog nekik, amit látnak.

Amiről még gyorsan és feltétlenül meg kell emlékeznem, az a film utolsó futama, ami fantasztikusan izgalmas, végig a torkomban dobogott a szívem. Nekem, aki le se szarja a Forma 1-et. Aztán a film végén eljön a várva várt, és jól megérdemelt katarzis. És tudjátok miért? Mert nem az az érdekes, ha izgat egy téma, és készítenek belőle egy korrekt filmecskét. Az sem, ha uncsi a téma, és lesz belőle egy szar film. Az az igazi nagy truváj, amikor kurvára nem érdekel a dolog, de sikerül egy  mozinak annyira közel hoznia a nézőhöz ezt a világot, és ezeket az embereket, és ezeket az érzéseket, illetve mindezt olyan hibátlanul egybeforrasztani, hogy a végén azt kelljen leírnom: az év egyik legjobb filmje.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!