Időutazó rovatunk következő, idén utolsó darabját olvashatjátok. Hogy milyen volt 2007? Egyfelől baromi jó, mert kiemelkedő minőségű darabok készültek, és ezek általában olyan helyekről jöttek, ahonnét nem számítottunk volna ilyesmire. Talán nem készült olyan mennyiségű jó film, mint 2008-ban, viszont a minőséget tekintve mégis úgy érzem, hogy jobban jártunk 2007-ben. Éppen ezért nem is tudtam beszorítani magam egy 10-es lista keretei közé, egyszerűen muszáj volt bővebben írnom, mert nagyon fájt volna lehagyni az utolsó két filmet. Azt sem hallgathatom el, hogy több személyes kedvencem is igen előkelő helyen végzett ezen a listán, amiket szerintem nem kezelnek érdemeiknek megfelelően a magukat filmértőnek vélő körök. Na de azt sem hallgathatjuk el, hogy mennyit csalódtam 2007-ben. Talán életemben nem estem annyiszor pofára, mint abban az évben, és talán ennek tudható be azóta is jelen lévő folyamatos szkepticizmusom az új filmeket illetően.

12.

Apró titkok

„De ki volt ő, hogy ítélkezzen?”

Sok film szólt már az amerikai kertvárosi lét pokláról, ami innen keleteurópai mucsafalváról tekintve talán nem tűnik olyan rémisztőnek, mint odaát, de valójában csak két filmet tudnék elmondani, ami igazán jól sikerült ebben a témában. Ez és az Amerikai szépség. Utóbbi egyébként jobb, és szórakoztatóbb, de ettől függetlenül az Apró titkoknak sincs oka a szégyenkezésre, sőt! A mondanivalót talán még jobban is érzékelteti az Apró titkok, mert több sorsot is végigkövethetünk. A mutogatós bácsi szálának köszönhetően a film részéről mélyebb drámára, a magunk részéről pedig mélyebb együttérzésre számíthatunk, mint amit feltételezhettünk volna. Mert itt senkit sem tudunk igazán gyűlölni, túl komplex az összkép ahhoz, és kicsit túlságosan hasonlít a valódi élethez. És elhisszük, hogy a kisvárosi lét tényleg a pokol, ahol kisgyerekek próbálják szánalmasan leplezni az apró kis titkaikat.

11.

Rocky Balboa

„A világ nem csak napsütés meg szivárvány. Ez egy aljas, undorító hely. És nem érdekel, milyen kemény vagy, térdre fog kényszeríteni, és ott is ragadsz, ha hagyod magad.”

Igen, Stallone is ebben az évben tért vissza a mozirajongók szívébe, és mindenki legnagyobb meglepetésére megörvendeztetett minket ezzel a csodaszép nosztalgiamozival, ami egyrészt visszavitt minket a Rocky sorozat fénykorába, másrészt pedig a gagyira sikerült ötödik rész helyett végre egy szép lezárást adott az Olasz Csődör hosszúra nyúlt történetének. Rocky monológja az élet és a boksz között párhuzamról mindenki lelkének a közepébe talált. Közben pedig a jól megszokott sztori mögött betekintést nyerhetünk egy magára maradt özvegyember fájdalmába és magányára. Stallone mostani sikerszériájából egyértelműen a Rocky Balboának van a legnagyobb szíve. Sly előszedte, amit a pincében talált, és azóta is ebből él.

10.

Mézengúz

„Gyere velünk virágot látni.”

Mit keres ez a film itt? Vagy egyáltalán bármilyen toplistán? Emlékszik erre egyáltalán bárki? Hát én is csak arra emlékeztem, hogy baromi sokat röhögtem rajta. A Shrek, meg a Z, a hangya óta tartom többre a Dreamworks animációs részlegét a Pixarnál (tudom, szentségtörés, de a filmek minőségének köszönhető). Szóval a Dreamworks logó miatt néztem meg, és tény, hogy nem olyan eredeti a film, mint a Z, a hangya, sőt a végére még egy kicsit ki is fárad, de odáig valami embertelenül vicces. Azt viszont nem tudom, hogy ez így van-e az eredeti angol hangsávon is. A magyar fordítás viszont a legendás Speier Dávidnak köszönhetően olyan elképesztő mennyiségű és minőségű szóviccel operál, hogy a hozzám hasonlóan erre fogékonyak másfél órán át fetrenghetnek a röhögéstől.

9.

Simpson család – A film

„Még kilátszik a feje búbja… Karmolásszuk!”

Finoman szólva nem kapkodták el a készítők ennek a mozinak az elkészítését. Azóta azt hiszem a 25. évad megy talán, de a nagyfilm készítésekor is tartották már a 18.-nál legalább. És hogy működött-e a nagyvásznon az, ami a kisképernyőn? Simán. Simpsonék 80 percben is viccesek és szórakoztatóak, a filmet jegyző 11 író inkább gagman lehetett, a Simpons mozi élvezhetőségét ugyanis leginkább a megszámlálhatatlanul pörgő poénáradat adja, miközben az egész tök önironikus az első perctől kezdve. Közben minden fontosabb karakternek jut némi játékidő, de persze azért főleg Simpsonékról állnak a középpontban. Minden poént persze csak a fanok érthetnek, de engem speciel ez a film tett fanná, ezt követően kezdtem el csak nézni a sorozatot.

8.

A Bourne ultimátum

„Tudod, hogy miért kell megölnöd?”

A Bourne trilógia legjobb darabjában már annyi történet sincs, amennyi a másodikban volt, ennek a filmnek szinte csak cselekménye van. Na meg baromi ütős akciójelenetei, amelyek azonnal divatot teremtettek, de ezt a lehengerlő, lélegzetelállító intenzitást azóta sem sikerült megközelíteni. A film közepén lezajló kézitusa azóta is az egyik legemlékezetesebb bunyó a film történetében. Az Ultimátumban a rendező, Paul Greengrass tökéletesen a csúcsra járatta a stílusát, közben a titkosszolgálatok tevékenységét is kellő és jól irányzott kritikával illette. A befejezés, illetve az utolsó snitt pedig egyrészt mosolyt csalt mindenki arcára, másrészt tökéletesen lezárta a trilógiát. A korábban csak jófiú oldaláról ismert Matt Damon a legmenőbb akciósztár lett, pedig ezt senki sem hitte volna el neki korábban.

7.

Halálos hajsza

„John Wayne egy köcsög volt.”

Ne dőljetek be a tucatcímnek, ez a kis b film a 2000-es évek egyik legjobb akciófilmje, egy igazi rejtett gyöngyszem. A cselekmény az első perctől kezdve elképesztő tempóban pörög, a fordulatok és az izgalmak halálos iramban váltják egymást, amitől annyira élvezetes az összkép, hogy nagyvonalúan el tudunk tekinteni a realitás hiányától. A vizuális hatások kissé hatásvadásznak tűnhetnek ugyan néhol, mégis rendkívül egyedi, ötletes és kreatív módon tálalják őket. Az emlékezetes jelenetek sokaságából is kitűnik a szadista pedofil házaspár epizódja, amitől minden egyes újranézéskor a hideg futkos a hátamon. A film zenéje szintén kiemelkedően jó, a színészi munkára sem lehet panasz, még drámai mélységekre is futja, mégis ez tipikusan az a kőkemény akció thriller, ami hibái ellenére is rengetegszer újranézhető, mert minden egyes alkalommal remek szórakozásban lesz részünk. Mondjuk a befejezésért, meg a végső csavarért egy kicsit kár volt.

6.

Beowulf

„Úgy hiszed első vagy, ki meg akar ölni? Századik vagy!”

Ritkán láthatunk ilyen elsőrangú színészi munkát egy animációs filmben, de Robert Zemeckis-nek és a motion capture technikának köszönhetően a Beowulfban megtörténik ez a csoda. Mégsem ettől esett le az állam, hanem az akciójelenetektől, amelyek sokkal jobban működtek, mint egy full élőszereplős filmben. Már a nyitójelenetnél könnyen azt hihetjük, hogy az alkotók rögtön ellőttek az összes puskaporukat, de csak egyre ütősebb megoldások következnek, a végső sárkányos csatára pedig már szavak sem léteznek, annyira lenyűgöző. De nem csak látványorgiáról van szó, az eredeti legendát Neil Gaiman és Roger Avary egy remek forgatókönyvvé dolgozták át, amelyben még egy visszataszító emberevő szörnnyel is együtt lehet érezni, a hatalom megrontó természetét pedig legalább olyan szép allegóriaként tálalják nekünk, mint A Gyűrűk Urában. Csak itt ehhez nem volt szükség kilencórányi vándorlásra.

5.

A faun labirintusa

„Kérdés nélkül engedelmeskedni csak a magafajták szoktak, kapitány.”

Érdemei szerint, ha egy kicsit is objektív próbálnék lenni, akkor sokkal előkelőbb helyezést érdemelne Guillermo del Toro legjobb alkotása, de annyira végtelenül nyomasztó, kíméletlen és szívfacsaró élmény, hogy tiszta szerencse, ha valaki 5-6 évente egyszer meg bírja nézni. A faun labirintusában a gyermeki álomvilág borzalmasan nyomasztó, ijesztő élmény, de nem ez a legfélelmetesebb benne, hanem hogy a való világ még ennél is sokkal-sokkal gonoszabb és mocskosabb hely. Sőt, itt a fantasy inkább csak nézőcsalogató eszköz, vagy inkább del Toro beteg agyának kivetülése, de az is lehet, hogy csak arra szolgál, hogy a végkifejlet kevésbé legyen fájdalmas. De nekem valahogy még így is túl durva, túl erőteljes, és túl brutális az összkép. Tudom, gyenge vagyok. Nálam érzékenyebbeknél már az altatódal is könnyen sírásra adhat okot. Pedig nem is a fasiszta kapitányt gyűlöltem a legjobban, hanem Mercedest, amiért nem tette meg, amit meg kellett volna tennie.

4.

A család kicsi kincse

„Jó, hogy megjött a hangod. Jobb fej vagy, mint ahogy kinézel!”

Egy film a családról, a szeretetről, a sikerről, a lúzerségről, és arról, hogy mennyiben igaz az amerikai álom. Remek karakterekkel van tele a film, akik sosem válnak idegesítővé, hanem egyre szerethetőbbek lesznek a történet folyamán, egyszerűen mindenkivel együtt lehet érezni, megérteni a fájdalmait, a motivációit. Amúgy meg kiváló és váratlan ötletekkel, fordulatokkal van tele a film, borzasztóan sokat lehet rajta nevetni, de mindeközben nagyon mély dolgokról szól, így egyszerre mélyen drámai is. Van olyan jelenet, aminek az elején legszívesebben sírva fakadnál, a végén pedig nem tudod megállni a nevetést. A legnagyobb poén az, hogy mindez egyáltalán nem kelt disszonáns hatást, hanem így tökéletes. A zene szintén csodálatos, egyfajta európai hangulatot kölcsönöz ennek az ízig-vérig amerikai alkotásnak.

3.

Csillagpor

„A jó híremet egy élet felépíteni, de egy perc lerombolni!”

A 2000-es évek legjobb mesefilmje, ehhez kétség sem férhet. Bár az teljesen biztos, hogy ez elsősorban nem a filmeseknek köszönhető, hanem Neil Gaiman eredeti regényének, ami ízig-vérig mese ugyan, de mégis modernebb feldolgozásban. A több szálon futó cselekmény mindegyike sziporkázóan ötletes, megállás nélkül záporoznak felénk az eredeti megoldások, és a jobbnál jobb poénok. Robert De Niro kalózkapitánya, és a még mindig gyönyörű Michelle Pfeiffer boszorkánya egyaránt emlékezetes karakterek. Kár, hogy éppen a két főszereplő nagyon vérszegény, velük kellene együtt éreznünk a leginkább, mégis velük megy a legkevésbé. De a Csillagporból tényleg csak ennyi hiányzik a tökéletességhez, ezt leszámítva minden egyes alkalommal elvarázsol, ugyanis ebben az esetben is egy nagyon sokszor újranézhető remekműről van szó.

2.

A mások élete

„Mit is írna az ember egy ilyen nagy demokráciában? Nincs, amiben hinni lehetne, nincs, ami ellen lázadni lehetne.”

Dicséretes és bátor lépés szembenézni a múlttal, nem nosztalgiázni, nemcsak életképet festeni, de bemutatni egy diktatúra működését, személyes sorsokon, drámákon keresztül. Bár a film lassan folyik, mégsem válik unalmassá, sőt egyre feszültebb lesz a cselekmény. Bemutatja, hogy a hatalmon lévőket valójában mennyire nem az ideológia érdekelte, hanem sokkal inkább a saját vágyaik kiélése. A befejezés pedig nagyon szép, de nem a giccses, hollywoodi értelemben. A színészek kivétel nélkül kiválóan játszanak. A kort tökéletesen sikerül megidézni a ruháktól kezdve a trabantokon át, a visszataszító miniszter elvtársig minden a szocialista '80-as éveket idézi. Az operatőri munka csodálatos, a szobabelsők, az utcafelvételek és a visszafogott zenei aláfestés egy pillanat alatt egyértelművé teszi bárki számára, hogy vérbeli európai alkotással van dolgunk, ráadásul a legjobb fajtából.

1.

A tökéletes trükk

„Keressük a titkot, de nem leljük, mert valójában nem is keressük.”

Nem volt kérdéses egy pillanatig sem, hogy Christopher Nolan amúgy is jobbnál jobb filmjei közül a legjobb lesz az első helyezett. Túl gyakran használjuk a zseniális szót, így egy kicsit elkoptatott lett, de ez a mozi maximálisan megérdemli. A forgatókönyv, a mesélés szerkezete, a folyamatos csavarok, amelyek fél óránként vágnak pofán, - hogy aztán a végén egy drámai egésszé kovácsolódjanak össze - csodálatosan egyedi élményt nyújtanak. A színészek kivétel nélkül remekelnek, nem tudnám eldönteni, hogy Bale vagy Jackman alakít-e nagyobbat, de a gyönyörű Scarlett Johansson-t, és a kifinomult, bölcs Michael Caine-t se fogjuk elfelejteni. A film minden egyes perce szórakoztató, a két megszállott bűvész minden elképzelhető és minden elképzelhetetlen határon túlmenő rivalizálása végig székbe szegezett. És a legtöbb csavaros filmmel ellentétben ez nem csak egyszer üt igazán nagyot, hanem minden egyes alkalommal, akárhányszor csak újranézed. Mert tudnod kell, hogy a végén ki győz. És azt is, hogy ki áldozott fel többet.

A vigaszdíjas:

Híd Terabithia földjére

Mindenképpen bele akartam tenni a listába, de sajnos nem fért bele sehogy sem, pedig ezt a filmet még Csupó Gábor középszerű rendezése, és a kisköltségvetésű CGI trükkök sem tudták elrontani, mert a gyerekszínészek annyira szerethetőek, és a tragédia a végén akkora erővel sújt le rád, hogy ezt a filmet talán sosem tudod kiheverni. Szóval pár sorban mindenképpen meg kellett emlékeznem erről a moziról is, fogyasszátok egészséggel, és legyen nálatok sok zsepi.

És akkor jöjjön a csalódáscunami:

A boldogság nyomában: Will Smith és kisfia végigszerencsétlenkednek, végigszívnak egy filmet, aztán a végére kiírják, hogy amúgy gazdagok lettek. Kösz, de kösz nem.

300: Nem hozta el a várva várt katarzist, inkább nevetségesnek hatott helyenként.

Pókember 3: Ezen jól szórakoztam, de attól még egy szar film.

Karib-tenger kalózai 3: A remek első, és az egész jó második után mindenki kiábrándult a kalózokból.

Halálbiztos: Eddig először és utoljára csalódtunk Tarantino-ban, aki vérbeli trash helyett egy idegesítő, műmájer, unalmas, és túlbeszélt filmet tett elénk. Azért a két akciójelenet, meg a tánc jó volt.

Harmadik Shrek: Két fantasztikus film után harmatgyenge, és feledhető ez a harmadik etap.

Halloween: Van, amit kurvára nem kéne feldolgozni, pláne nem úgy hogy kiöljük belőle a misztikumot, és megmagyarázzuk azt, amit nem kéne.

Die Hard 4: És van amit kurvára nem kéne folytatni, pláne nem PG13-ra hangszerelve, gagyi hackerekkel és valószerűtlen akciójelenetekkel

A lista elkészítésében most is, mint eddig mindig az aeonflux.blog.hu bemutatónaptárjait hívtam segítségül. A 2007-es év linkjét itt találhatjátok:

http://aeonflux.blog.hu/2008/02/07/hazai_bemutatonaptar_267

És most ti jöttök. Mire emlékeztek 2007-ből?

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!