A japán film egyik közismert karaktere meglehetősen régen kezdte el végtelennek tűnő vándorútját.  Szép karriert futott be, alig van olyan része a világnak, ahol ne hallottak volna róla. Huszonhat nagy mozifilmben és száz televíziós epizódban alakította a legnevesebb megszemélyesítóje, Shintaro Katsu. Ma az kerül terítékre, miként indult útjára a sagává lett filmfolyam. De mielőtt nekilátnánk, menjünk vissza egy kicsit az időben. Tartsanak velem.

A 2. Világháború után a megszálló amerikai hatóságok egy darabig nem engedélyezték szamurájos történetek forgatását, attól tartva, a nemzeti büszkeség ápolása felkorbácsolná ellenük az indulatokat. Ahogy múltak az évek, a dolog okafogyottá vált és a daliás harcosok újra megjelenhettek a nagyvásznakon. A stúdiók kezdetben jobbnál jobb produkciókkal álltak elő, beköszöntött az 1950-es évek "aranykorszaka." Természetesen ez az állapot nem tarthatott a végtelenségig. Fogytak a témák, egyre nehezebb volt eredeti ötlettel előállni.  Ezenkívül új nemzedék nőtt fel Japánban, akik ráuntak  a harcosi kaszt viselt dolgainak taglalására. Az sem volt elhanyagolható tényező, hogy a szamurájok - minden nemzeti büszkeség ellenére, - a japán társadalomnak csak egy szeletét képviselték. Az emberek szerették volna, ha a mozitermekben nem csak őket látnák. Így az 1960-as évek elejére az érdeklődés egyre csökkent a szamurájfilmek iránt. Ami ezzel fájó mód együtt járt, a bevétel szintén egyre esett. A stúdiók vezetése igyekezett kiutat találni a válságból, tehát új hősöket próbáltak találni.  Ekkor állt elő Katsu egy szokatlan karakterrel, és sikerült elérnie, hogy a döntéshozók rábólintottak a mozi kivitelezésre. Ahogy mondani szokás, a többi már történelem. Egyike lett a stúdió ifjú reménységeinek, később a vezető színészei közé küzdötte fel magát, Zatoichi neve pedig összeforrott a személyével.
Akkor jöjjön a történelem, úgy stílusos, ugye? Bármilyen meglepő, Zatoichinak van valós történelmi előfutára. Abe Tsunazaemonnak hívták és szinte bizonyos, hogy a "Sadoichi" nevet is használta. Fukushimában temették el a Jokoji szentély közelében. Az ő személye ihlette meg Kan Shimozavát 1948-ban, hogy az 1800-as évek közepén Japánt bebarangoló vak csavargó kalandjairól írjon. Katsu sem csupán fejest ugrott a vakvilágba, hogy némi képzavarral éljek. Már 1960-ban eljátszott egy nagyon hasonló szerepet, amit mostanság már egyértelműen a legendás masszőr előfilmjének tekintenek. Shiranui Kengyo, vagyis "Secrets of a Court Masseur" címen futott. (Már felújították, elérhető.) Az a Kazuo Mori rendezte, aki aztán később jónéhány epizódot letett az asztalra Zatoichi további kalandjaiból.

Az alapötlet tehát adva volt, de a karaktert viszont alaposan átgyúrták. Ráfért, az udvari masszőr korántsem pozitív figura. Zatoichi viszont hiába nyomorult és kitaszított, emberségből jelesre vizsgázik a sorozat minden darabjában. De nem makulátlan jellem. Iszik, kockázik, ha kell csal a játékban. Gyűlöli a világot, amiben él, de szabadulni nem képes belőle, pont a hibái miatt. Mert míg a szamurájok a társadalom krémjét jelentették, az új típusú hős jakuza, vagyis  az alvilág tagja. Ráadásul vak és masszőr. A munkaközpontú Sógunátus idején egy ilyen egyén a társadalmi ranglétra legvégén állt. (A 2003-as Kitano mozi magyar címe a "A szamuráj( Zatoichi)" világosan jelzi, a kiadónak lövése nem volt a témáról. "Japán és karddal járkál, csak szamuráj lehet." Olyan hiba ez, mint Európában egy kalap alá venni a cigányprímást a hercegprímással. De ez már egy másik történet, így gyorsan megállok.) Zatoichinak vannak negatív tulajdonságai, amelyek láttán a néző kissé magára ismerhet. Mégis képes elnyerni a szimpátiánkat az által, hogy a valóban fontos döntéseknél mindig a tisztesség útját választja, gyakorta önmaga hátrányára.
A rendezést Kenji Misumire bízták. A DAIEI stúdió gondosan járt el. Tudták, sok múlik a film sikerén vagy bukásán. Kevéssé ismert tény, de Misumi alaposan tanulmányozta Akira Kurosawa két moziját. Ekkor már a piacon volt a Jojimbo (A testőr)  és a Sanjuro.  Mindkettő új hangot ütött meg az 1950-es filmekhez képest. Mifune nagyszájú, tekintélyt semmibe vevő testőrét nem szándékozták utánozni, viszont azt annál részletesebben elemezték, hogyan lehet humort úgy elhelyezni egy kalandos történetben, hogy azért a végeredmény mégse legyen komolytalan. Ez ugyan kevés helyet kapott ebben a moziban, de el nem felejtődött, a továbbiakban éltek ezzel a fegyverrel. Misumi ugyancsak alaposan megfigyelte Kurosawa képi világát, ez világosan tetten érhető a moziban. Ami egyszerűen a "Zatoichi monogatari - Zatoichi története" címet kapta.

Chishi Makiura brilliáns fekete-fehér felvételei pazar összhangban vannak Misumi rendezésével. Annyira erős párosnak bizonyultak, hogy igazából végérvényesen megalapozták a saga további képi világát, amitől csak ritkán és részletekben tértek el. Akira Ifukube kellő pillanatokban megszólaló, sötét tónusú zenéje tovább fokozza a már önmagukban is megragadó, gondolatokat inspiráló fényképezés hatását. A kaland, melynek középpontjában a Sukegoro és Shigezo főnökök közötti bandaharc áll, a Sógunátus korának egyik legjobban dokumentált, országos hírré lett összecsapása volt.  Nyilván nem véletlen a választás. A japán néző ezúttal nem érzett mesterkéltséget a történetben, ami az "aranykorszak" lezáró szakaszában bizony sokszor megesett a belterjes, vagy fikciókra alapozó szamurájos moziknál. Mégsem a gengszterek egymás gyilkolása adja film központi magját. Ebbe bizonyára belejátszott az, hogy a DAIEI eleve közepes költségvetésűnek szánta a kísérletet, a látványos csatajelenetekre nem futotta volna. De Katsu sem ebbe az irányba óhajtotta terelni a dolgokat. Nem vérontást akart, hanem karakterközpontú történetet, ami a siker egyik fontos összetevője lett. Az elhíresült bandavezéreken kívül feltűnik a  hírhedt Miki Hirate, aki szintén nem kitalált személyiség. Ő a tüdőbeteg ronin, aki a filmben egyszerre ellenfele és barátja a vak masszőrnek. De a haszonleső Tate, vagy a jószívű, nehéz életre kárhoztatott húga sem könnyen feledhető szereplők. Ráadásul színészileg csupa dicsérendő alakítás. A társadalom peremén élőkkel könnyű volt azonosulni a moziba járók döntő többségének, még ha egy pillanatig sem igyekeztek romantikus figuraként ábrázolni őket.

A jakuzák kegyetlenek, kicsinyesek, mohók, haszonlesők, kizárólag önmagukért élnek. Zatoichi persze kivétel, az erkölcsi fölénye vitathatatlan. Kenji Misumi végig szokatlan beállításokkal dolgozott. A kamera a film nyolcvan százalékában karnyújtásnyira van a szereplőktől, mondhatni testközelben. Az arcokra koncentrál, így a néző tökéletesen tisztában van egy-egy karakter jellemével, miközben a rendező apróságokon át mutatja be, miként küzdi le  Zatoichi azt a hátrányát, hogy ő kénytelen csupán a szavakra hagyatkozni. Vagyis, az ellenfelei így hiszik,  ám hősünk kifinomult érzékeiről csak a néző tud, ők nem. Túl ostobák hozzá, hogy felismerjék, vagy a gőgjük nem hagyja, hogy komolyan vegyenek egy vak embert. Amikor megadják az árát, senki nem sajnálja őket.

Zatoichi és Miki Hirate alakjai érdekes ellenpontok. Túl azon, hogy a társadalmi helyzetük mily nagy mértékben különböző, más az életútjuk is. A ronin saját szavaiból derül ki, hogy az életvitele miatt csúszott le a sikátorok világába, míg a masszőr hatalmas hátrányból indulva harcol ki magának megbecsülést. A szamuráj halni készül, a masszőr nagyon is élni akar. A harcuk nem abból a puszta véletlenből fakad, hogy szemben álló bandák tagjai, hanem két életszemlelet okozza. Az európai néző időnként elcsodálkozhat a japán  történetekben elég gyakran felbukkanó kérdésen: "Meghalni jöttél ide?" Az első reakciója önkéntelenül az, észnél van-e kérdező. Pedig a szamurájok filozófiájában fontos volt a méltó halál eszméje. Gondoljunk csak a Harakiri kiinduló helyzetére. Az akinek elege van a méltatlannak ítélt körülményeiből, kiválasztja a halála helyszínét és módját. Legyen az a gyomor felnyitása a harcostársai előtt, vagy egy nemes ügy képviselete a biztos halált jelentő túlerő ellenében, mint a "Szamurájok és banditák" Kumokiri Nizaemonja esetében, aki másodmagával indul a teljes régi klánja ellenében. Hirate  a végét járja, otthona nincs, kimondatlanul is csak azért tartják el a jakuzák, hogy a vágja majd az ellenfeleiket, ha eljön az összecsapás ideje. Hiába a tudása, a tömeg várhatóan le fogja gyűrni, felkoncolja a vívni sem tudó alja nép. Számára üdvözítő egy képzett harcos kezétől elesni. A méltó halál kultusza erős volt abban a társadalomban, Zatoichi a másik véglet. A Sógunátus semmit, de tényleg semmit nem törődött az "érinthetetlenek" kasztjával. Még a statisztikákban sem szerepeltek. Jakuzák, prostituáltak, szabadult bűnözők tartoztak oda, de a masszőrök és a cirkuszi mutatványosok is, és messze még a sor vége. Az Edó korszak végére az ország lakosságának kb. 25 százalékát adták már. Nem csupán az uralkodó kaszt, de a köznép sem becsülte ezeket az embereket. Később, az 1960-as évek második felében jelennek majd hangsúlyosabban Hideo Gosha filmjeiben. Nekik egyetlen büszkeségük maradt. Az, hogy élnek, sőt, mindent túlélnek. Megalázhatják őket, megcsonkíthatják, börtönszigetre küldhetik, elvehetnek tőlük mindent, beleértve a vagyonukat és becsületüket, akkor sem dobják el az életet. Zatoichi közéjük tartozik, bár a fenti szemléletnél azért sokkal több van benne. Kedveli a ronint, de a végsőkig küzd önmagáért. Ez a saga minden filmjében így van. Számára a tragédia az, hogy a kibontakozó barátságuk eleve halálra van ítélve. Amikor viszont a film végén a temetésről rendelkezik, világos lesz a néző számára, nem árulásként élte meg a halálos párbajt. Sőt, tisztában van vele, a barátja megtisztelte azzal, hogy őt választotta ellenfélül. Hirate a saját erkölcsi értékeit követte, amiben kivetnivaló nincs.

Az első történet még néhány más jellemző dolgot is adott a folytatásokhoz. Az egyik fontos jellemvonás, hogy Zatoichi mindig a hölgyek kedvence. Lehet piszkos, nincstelen, elnyűtt ruházatú, de az ellenkező nem tisztelete, a nők emberszámba vétele mindig képes ellensúlyozni a külsejének hiányosságait. Továbbá a  sorozatban számos alkalommal nyilatkozik a világ dolgairól, szinte közmondásokká lett megállapításokkal. A sort itt a jakuzák summás "helyretevésével" nyitja meg. (Nem spoilerezem el, hogyan fogalmazza meg.)
A "Zatoichi története" lassú folyású, de igen hangulatos mozi, melyen vajmi kevés nyomot hagytak az elmúlt évtizedek. Művészi eszköztára nem kopott meg. Ugyan jellegzetesen japán történet, de az üzenete a világ bármely táján képes érvényesülni. Mindössze figyelmes néző igényeltetik hozzá. Aki még nem látta, nem fogja megbánni, ha rászánja az idejét, hogy megismerje  az ikonná lett főhős bevezető történetét. A vak masszőr további mozijairól a 'Szamurájfilmek" blogon találhat majd ismertetőket az érdeklődő olvasó.