Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Zatoichi útnak indul

2014. május 14. - Oldfan

A japán film egyik közismert karaktere meglehetősen régen kezdte el végtelennek tűnő vándorútját.  Szép karriert futott be, alig van olyan része a világnak, ahol ne hallottak volna róla. Huszonhat nagy mozifilmben és száz televíziós epizódban alakította a legnevesebb megszemélyesítóje, Shintaro Katsu. Ma az kerül terítékre, miként indult útjára a sagává lett filmfolyam. De mielőtt nekilátnánk, menjünk vissza egy kicsit az időben. Tartsanak velem.

A 2. Világháború után a megszálló amerikai hatóságok egy darabig nem engedélyezték szamurájos történetek forgatását, attól tartva, a nemzeti büszkeség ápolása felkorbácsolná ellenük az indulatokat. Ahogy múltak az évek, a dolog okafogyottá vált és a daliás harcosok újra megjelenhettek a nagyvásznakon. A stúdiók kezdetben jobbnál jobb produkciókkal álltak elő, beköszöntött az 1950-es évek "aranykorszaka." Természetesen ez az állapot nem tarthatott a végtelenségig. Fogytak a témák, egyre nehezebb volt eredeti ötlettel előállni.  Ezenkívül új nemzedék nőtt fel Japánban, akik ráuntak  a harcosi kaszt viselt dolgainak taglalására. Az sem volt elhanyagolható tényező, hogy a szamurájok - minden nemzeti büszkeség ellenére, - a japán társadalomnak csak egy szeletét képviselték. Az emberek szerették volna, ha a mozitermekben nem csak őket látnák. Így az 1960-as évek elejére az érdeklődés egyre csökkent a szamurájfilmek iránt. Ami ezzel fájó mód együtt járt, a bevétel szintén egyre esett. A stúdiók vezetése igyekezett kiutat találni a válságból, tehát új hősöket próbáltak találni.  Ekkor állt elő Katsu egy szokatlan karakterrel, és sikerült elérnie, hogy a döntéshozók rábólintottak a mozi kivitelezésre. Ahogy mondani szokás, a többi már történelem. Egyike lett a stúdió ifjú reménységeinek, később a vezető színészei közé küzdötte fel magát, Zatoichi neve pedig összeforrott a személyével.
Akkor jöjjön a történelem, úgy stílusos, ugye? Bármilyen meglepő, Zatoichinak van valós történelmi előfutára. Abe Zatoichi 02.pngTsunazaemonnak hívták és szinte bizonyos, hogy a "Sadoichi" nevet is használta. Fukushimában temették el a Jokoji szentély közelében. Az ő személye ihlette meg Kan Shimozavát 1948-ban, hogy az 1800-as évek közepén Japánt bebarangoló vak csavargó kalandjairól írjon. Katsu sem csupán fejest ugrott a vakvilágba, hogy némi képzavarral éljek. Már 1960-ban eljátszott egy nagyon hasonló szerepet, amit mostanság már egyértelműen a legendás masszőr előfilmjének tekintenek. Shiranui Kengyo, vagyis "Secrets of a Court Masseur" címen futott. (Már felújították, elérhető.) Az a Kazuo Mori rendezte, aki aztán később jónéhány epizódot letett az asztalra Zatoichi további kalandjaiból.

Zatoichi 07.pngAz alapötlet tehát adva volt, de a karaktert viszont alaposan átgyúrták. Ráfért, az udvari masszőr korántsem pozitív figura. Zatoichi viszont hiába nyomorult és kitaszított, emberségből jelesre vizsgázik a sorozat minden darabjában. De nem makulátlan jellem. Iszik, kockázik, ha kell csal a játékban. Gyűlöli a világot, amiben él, de szabadulni nem képes belőle, pont a hibái miatt. Mert míg a szamurájok a társadalom krémjét jelentették, az új típusú hős jakuza, vagyis  az alvilág tagja. Ráadásul vak és masszőr. A munkaközpontú Sógunátus idején egy ilyen egyén a társadalmi ranglétra legvégén állt. (A 2003-as Kitano mozi magyar címe a "A szamuráj( Zatoichi)" világosan jelzi, a kiadónak lövése nem volt a témáról. "Japán és karddal járkál, csak szamuráj lehet." Olyan hiba ez, mint Európában egy kalap alá venni a cigányprímást a hercegprímással. De ez már egy másik történet, így gyorsan megállok.) Zatoichinak vannak negatív tulajdonságai, amelyek láttán a néző kissé magára ismerhet. Mégis képes elnyerni a szimpátiánkat az által, hogy a valóban fontos döntéseknél mindig a tisztesség útját választja, gyakorta önmaga hátrányára.
A rendezést Kenji Misumire bízták. A DAIEI stúdió gondosan járt el. Tudták, sok múlik a film sikerén vagy bukásán. Kevéssé ismert tény, de Misumi alaposan tanulmányozta Akira Kurosawa két moziját. Ekkor már a piacon volt a Jojimbo (A testőr)  és a Sanjuro.  Mindkettő új hangot ütött meg az 1950-es filmekhez képest. Mifune nagyszájú, tekintélyt semmibe vevő testőrét nem szándékozták utánozni, viszont azt annál részletesebben elemezték, hogyan lehet humort úgy elhelyezni egy kalandos történetben, hogy azért a végeredmény mégse legyen komolytalan. Ez ugyan kevés helyet kapott ebben a moziban, de el nem felejtődött, a továbbiakban éltek ezzel a fegyverrel. Misumi ugyancsak alaposan megfigyelte Kurosawa képi világát, ez világosan tetten érhető a moziban. Ami egyszerűen a "Zatoichi monogatari - Zatoichi története" címet kapta.

Zatoichi 05.pngChishi Makiura brilliáns fekete-fehér felvételei pazar összhangban vannak Misumi rendezésével. Annyira erős párosnak bizonyultak, hogy igazából végérvényesen megalapozták a saga további képi világát, amitől csak ritkán és részletekben tértek el. Akira Ifukube kellő pillanatokban megszólaló, sötét tónusú zenéje tovább fokozza a már önmagukban is megragadó, gondolatokat inspiráló fényképezés hatását. A kaland, melynek középpontjában a Sukegoro és Shigezo főnökök közötti bandaharc áll, a Sógunátus korának egyik legjobban dokumentált, országos hírré lett összecsapása volt.  Nyilván nem véletlen a választás. A japán néző ezúttal nem érzett mesterkéltséget a történetben, ami az "aranykorszak" lezáró szakaszában bizony sokszor megesett a belterjes, vagy fikciókra alapozó szamurájos moziknál. Mégsem a gengszterek egymás gyilkolása adja film központi magját. Ebbe bizonyára belejátszott az, hogy a DAIEI eleve közepes költségvetésűnek szánta a kísérletet, a látványos csatajelenetekre nem futotta volna. De Katsu sem ebbe az irányba óhajtotta terelni a dolgokat. Nem vérontást akart, hanem karakterközpontú történetet, ami a siker egyik fontos összetevője lett. Az elhíresült bandavezéreken kívül feltűnik a  hírhedt Miki Hirate, aki szintén nem kitalált személyiség. Ő a tüdőbeteg ronin, aki a filmben egyszerre ellenfele és barátja a vak masszőrnek. De a haszonleső Tate, vagy a jószívű, nehéz életre kárhoztatott húga sem könnyen feledhető szereplők. Ráadásul színészileg csupa dicsérendő alakítás. A társadalom peremén élőkkel könnyű volt azonosulni a moziba járók döntő többségének, még ha egy pillanatig sem igyekeztek romantikus figuraként ábrázolni őket.

Zatoichi 01.pngA jakuzák kegyetlenek, kicsinyesek, mohók, haszonlesők, kizárólag önmagukért élnek. Zatoichi persze kivétel, az erkölcsi fölénye vitathatatlan. Kenji Misumi végig szokatlan beállításokkal dolgozott. A kamera a film nyolcvan százalékában karnyújtásnyira van a szereplőktől, mondhatni testközelben. Az arcokra koncentrál, így a néző tökéletesen tisztában van egy-egy karakter jellemével, miközben a rendező apróságokon át mutatja be, miként küzdi le  Zatoichi azt a hátrányát, hogy ő kénytelen csupán a szavakra hagyatkozni. Vagyis, az ellenfelei így hiszik,  ám hősünk kifinomult érzékeiről csak a néző tud, ők nem. Túl ostobák hozzá, hogy felismerjék, vagy a gőgjük nem hagyja, hogy komolyan vegyenek egy vak embert. Amikor megadják az árát, senki nem sajnálja őket.

Zatoichi 03.png

Zatoichi és Miki Hirate alakjai érdekes ellenpontok. Túl azon, hogy a társadalmi helyzetük mily nagy mértékben különböző, más az életútjuk is. A ronin saját szavaiból derül ki, hogy az életvitele miatt csúszott le a sikátorok világába, míg a masszőr hatalmas hátrányból indulva harcol ki magának megbecsülést. A szamuráj halni készül, a masszőr nagyon is élni akar. A harcuk nem abból a puszta véletlenből fakad, hogy szemben álló bandák tagjai, hanem két életszemlelet okozza. Az európai néző időnként elcsodálkozhat a japán  történetekben elég gyakran felbukkanó kérdésen: "Meghalni jöttél ide?" Az első reakciója önkéntelenül az, észnél van-e kérdező. Pedig a szamurájok filozófiájában fontos volt a méltó halál eszméje. Gondoljunk csak a Harakiri kiinduló helyzetére. Az akinek elege van a méltatlannak ítélt körülményeiből, kiválasztja a halála helyszínét és módját. Legyen az a gyomor felnyitása a harcostársai előtt, vagy egy nemes ügy képviselete a biztos halált jelentő túlerő ellenében, mint a "Szamurájok és banditák" Kumokiri Nizaemonja esetében, aki másodmagával indul a teljes régi klánja ellenében. Hirate  a végét járja, otthona nincs, kimondatlanul is csak azért tartják el a jakuzák, hogy a vágja majd az ellenfeleiket, ha eljön az összecsapás ideje. Hiába a tudása, a tömeg várhatóan le fogja gyűrni, felkoncolja a vívni sem tudó alja nép. Számára üdvözítő egy képzett harcos kezétől elesni. A méltó halál kultusza erős volt abban a társadalomban, Zatoichi a másik véglet. A Sógunátus semmit, de tényleg semmit nem törődött az "érinthetetlenek" kasztjával. Még a statisztikákban sem szerepeltek. Jakuzák, prostituáltak, szabadult bűnözők tartoztak oda, de a masszőrök és a cirkuszi mutatványosok is, és messze még a sor vége. Az Edó korszak végére az ország lakosságának kb. 25 százalékát adták már. Nem csupán az uralkodó kaszt, de a köznép sem becsülte ezeket az embereket. Később, az 1960-as évek második felében jelennek majd hangsúlyosabban Hideo Gosha filmjeiben. Nekik egyetlen büszkeségük maradt. Az, hogy élnek, sőt, mindent túlélnek. Megalázhatják őket, megcsonkíthatják, börtönszigetre küldhetik, elvehetnek tőlük mindent, beleértve a vagyonukat és becsületüket, akkor sem dobják el az életet. Zatoichi közéjük tartozik, bár a fenti szemléletnél azért sokkal több van benne. Kedveli a ronint, de a végsőkig küzd önmagáért. Ez a saga minden filmjében így van. Számára a tragédia az, hogy a kibontakozó barátságuk eleve halálra van ítélve. Amikor viszont a film végén a temetésről rendelkezik, világos lesz a néző számára, nem árulásként élte meg a halálos párbajt. Sőt, tisztában van vele, a barátja megtisztelte azzal, hogy őt választotta ellenfélül. Hirate a saját erkölcsi értékeit követte, amiben kivetnivaló nincs.

Zatoichi 04.png

Az első történet még néhány más jellemző dolgot is adott a folytatásokhoz. Az egyik fontos jellemvonás, hogy Zatoichi mindig a hölgyek kedvence. Lehet piszkos, nincstelen, elnyűtt ruházatú, de az ellenkező nem tisztelete, a nők emberszámba vétele mindig képes ellensúlyozni a külsejének hiányosságait. Továbbá a  sorozatban számos alkalommal nyilatkozik a világ dolgairól, szinte közmondásokká lett megállapításokkal. A sort itt a jakuzák summás "helyretevésével" nyitja meg. (Nem spoilerezem el, hogyan fogalmazza meg.)Zatoichi 06.png
A "Zatoichi története" lassú folyású, de igen hangulatos mozi, melyen vajmi kevés nyomot hagytak az elmúlt évtizedek. Művészi eszköztára nem kopott meg. Ugyan jellegzetesen japán történet, de az üzenete a világ bármely táján képes érvényesülni. Mindössze figyelmes néző igényeltetik hozzá. Aki még nem látta, nem fogja megbánni, ha rászánja az idejét, hogy megismerje  az ikonná lett főhős bevezető történetét. A vak masszőr további mozijairól a 'Szamurájfilmek" blogon találhat majd ismertetőket az érdeklődő olvasó.

 

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása