"Nem csillagainkban, Brutus, a hiba, Hanem magunkban"

Shakespeare tévedett. Bár valószínűleg nem a halálos betegségben szenvedő tinédzserekre gondolt. Főhősnőnk, Hazel Grace pedig a film legelején megígéri nekünk, hogy ebben a történetben nem valami szépen becsomagolt cukormázat kapunk, hanem az igazságot. És sajnos hazudik.

A film alapjául szolgáló regény hatalmas sikert aratott, még nálunk is jóval azelőtt kiadták, hogy egyáltalán szó lett volna bármilyen moziról. A magas példányszám pedig nem egy lebutított, tinilányos vágyálmokkal túlzsúfolt nyálregénynek szólt, hanem egy valóban különleges könyvnek. Egy borzalmas világba nyerhettünk bebocsátást, ahol ezek a young adult srácok és lányok vakulnak, vagy éppen halnak meg teljesen értelmetlenül. A betegségek, a kezelések elviselhetetlen kínjait a maguk naturalista mivoltában, tipikusan kamaszos, szemtelen stílusban egy intelligens tinilány szomorkás szemszögéből ismerhettük meg, nem pedig melodrámai húzásokkal sulykolta belénk az író, John Green. Az első szerelem, a kétségek, a vágyakozás így mind sokkal nagyobb hangsúlyt kaptak, ezerszer többet jelentettek, mint bármilyen más lávsztori esetében. Egyszerűen azért, mert egyetlen percig nem titok, hogy vagány főhősnőnk nem csak szenved, de meg fog halni. Éldegél még, de ki tudja meddig, az viszont teljesen biztos, hogy semmi esélye nincs a túlélésre.

Ennek a szívszorító, könnyfakasztó, mégis szórakoztató regénynek a legfőbb erénye nem a történetében rejlik – amit könnyebb vászonra adaptálni - hanem a stílusában. Amit viszont kategóriákkal nehezebb. A legnagyobb félelmem mégis az volt a film kapcsán, hogy ebből a témából, mennyire nehéz ízléses, működőképes mozit készíteni. A könyv sokszor a jó ízlés és a giccs borotvaélén táncolt, de szerencsére sosem aljasodott le a ponyvákra jellemző hatásvadászat szintjére. Ezt egy filmben még nehezebb elkerülni, mert egyszerűen nincs idő annyira árnyalni az összképet. Gondolj bele, egy hollywoodi moziról beszélünk, amelyben egy rákos lány beleszeret egy féllábú fiúba. Létezhet ennél giccsesebb téma?

A kérdés költői, a filmkészítők pedig szerencsére nagyon odatették magukat. A film sosem gázol bele a nyálasságba, és még a legfelhőtlenebb pillanatokban is éreztetik az ifjú hősök felett lebegő végzet kegyetlenségét. Főhősnőnk ugyanis az egész játékidő során egy oxigénpalackot cipel a háta maga mögött, egy lépcső megmászása már igen kemény problémát jelent számára, egy létra tetejére feljutni viszont már durvább, mint Rockynak kihúzni 15 menetet Apollo ellen. És azok a gyönyörű közelképek! Még a legromantikusabb pillanatban is ott lóg Hazel Grace orrában a kanül, a halálos kór örök mementójaként. Shailene Woodleyt nagyon szeretem, baromi helyes csaj, de most nem erre hajtottak a filmesek, nem akarták egy kicsit sem feljavítani, a vacsorajelenet kivételével még ki se sminkelték különösebben. De miért is kellett volna, hiszen egy átlagos csajt láthatunk. Aki meg fog halni, és ezt körülötte mindenki tudja.

A fent leírtakból talán úgy tűnik, hogy ez egy végtelenül nyomasztó dráma, de semmi sem állhatna messzebb a valóságtól. A sztori lendületes, szórakoztató, benne van a tinédzserkorra jellemző önfeledt cinizmus, és ez az életérzés csak még melankolikusabbá válik attól, hogy ők talán sosem hagyják maguk mögött ezt az életszakaszt. Mert nem csak ez az életkor múlik el, hanem az egész életük, így még csak visszaemlékezni sem tudnak minderre. Szerencsére poénokból sem szenvedünk hiányt, leginkább a tragikusan megvakult Isaac jóvoltából nevethetünk, ami akár kínos humorforrássá is válhatna, de nem ez történik. A történetben sok valóban szép gondolat hangzik el, amelyek akár egy koraérett, a haldoklás oltárán bölccsé váló nagykamasz eszmefuttatásai is lehetnének, mert nem érezzük őket kimódoltnak, inkább csak simán intelligensnek. Sőt néha akár költőinek.

A játékidő végén természetesen elérkezik a dráma, megtörténik, aminek meg kell történnie, és bár sejthettük, hogy ez lesz, mégis nagyon fájdalmas. Gombóc a torkunkban, könnyek a szemünkben, egy apró kis végtelen katarzissal az utolsó másodpercekben. Gyönyörűen kapja el a film azt az élményt, hogy mennyire pokoli kínszenvedés mindez, de még így is ezerszer jobb, mintha meg se történt volna az egész. És nem csak ez a fájdalmas, hanem a tudat, hogy mennyire felesleges, értelmetlen az egész betegség, és milyen tragikus ennyi idősen megtapasztalni ezeket a borzalmakat.

Hogy ne csak az érzésekről, hanem magáról a filmről is essen szó, kedves ötlet volt a rendezőtől az sms-ek, e-mailváltások képi megjelenítésébe belecsempészni a regény borítójának betűtípusait. A színészek többnyire rendben voltak. Shailene Woodleyt már rengeteget dicsértem e blog hasábjain gyakorlatilag bármelyik korábbi filmje kapcsán, és itt sem okozott csalódást. Szépen megbirkózott a szerepével, könnyen azonosulhatunk vele, minden apró rezdülés, nevetés, az összes krokodilkönny a helyén van, fantasztikusan megható a játéka, a modorosságot teljesen mellőzi, 100%-ig hitelesen adja át nekünk Hazel Grace érzéseit.

Ansel Elgort már nem ennyire jó; színészileg messze elmarad Woodleytól, és alkatilag sem mondanám ideális jelöltnek, választhattak volna helyette kicsit kevésbé nyálasképű srácot a szerepre. De nem bántó, vagy különösebben rossz ő sem. Willem Dafoe egy rövidke epizódszerepben villantja fel nekünk pár pillanatra a tehetségét, kicsit feldobva ezzel a filmet. Egy színészválasztást éreztem teljesen elhibázottnak, méghozzá a főhősnő férfimodellmagazinokról lelépett tökéletes külsejű faterját, aki semmit sem tudott átadni nekünk a maga drámájából, semmi karizmával nem rendelkezett, de ő szerencsére alig szerepelt a filmben.

És bár ahhoz képest, hogy hollywoodi filmről van szó, egy kifejezetten ízléses darabról beszélhetünk, de azért arról sem szabad hallgatni, amit a film eltitkol. Ezért írtam az elején, hogy Hazel Grace hazudik a narrációban. A könnyebb befogadhatóság, a szórakozás, és a nézhetőség érdekében ugyanis az érzelmi drámából kijut nekünk bőségesen, de a rák okozta nagyon komoly testi szenvedésről már jóval kevesebbet tudhatunk meg. Egy lassított felvételes kórházba rohanás, pár elejtett mondat, és egy mentő kihívása, mindössze ennyi zajlik a filmben. Megértem a készítők szempontját, hogy miért tompítottak a regényen, de úgy gondolom, hogy ha bátrabban bevállalják ezt, akkor érzelmileg még ütősebb élményben lett volna részünk, mint ezzel az elkendőzéssel. Persze egy hollywoodi filmet azzal vádolni, hogy hollywoodi, nem éppen éles szemű kritikusra vall, de megnéztem volna, hogy egy függetlenfilmes alkotó mit hozott volna ki ugyanebből az alapanyagból.

Nekem maradt némi hiányérzetem, de könnyen el tudom képzelni, hogy szélesebb körben éppen emiatt lesz népszerűbb ez a film. Az olvasók sem fognak benne csalódni, ugyanis ez az egyik leginkább hű adaptáció, amit valaha láttam, csak néhány felesleges mellékszálat csíptek le az eredetiből, a történet maga, az elbeszélés stílusa, a tinédzser hangvétel szerencsére érintetlen maradt. Mégis azt mondom, hogy ha tetszett a film, akkor mindenképpen érdemes elolvasni a könyvet, mert akkor még nagyobb dózisban kaphatod meg ezt az adagot.