FIGYELEM! A továbbiakban egyrészt erős spoilereket, másrészt a nyugalom megzavarására alkalmas cikket olvashatsz. Én szóltam.

Ben Markowitz tartozott 1200 dollárral egy helyi drogdílernek, Jesse James Hollywoodnak. De ne egy rosszarcú fuxos, lepattant csövest képzeljetek el, hanem egy jóvágású tipikus amerikai srácot. Hollywood és bandája ugyanis húsz év körüli, középosztálybeli fiatalokból állt, akik a tartozás fejében elrabolták Ben féltestvérét, a 15 éves Nick Markowitzot. Nick éppen otthonról próbált megszökni, és a fiúk fényes nappal kapták el, majd betuszkolták egy furgonba. 3 napig együtt lógtak, ittak, füveztek, közben rengeteg szemtanú – szülők és gyerekek – látták őket együtt, sokan közülük még azt is tudták, hogy a srácot elrabolták, mégsem értesítette senki a rendőrséget. Úgy tűnt, a srác elég jól érzi magát. Aztán Hollywood egyik haverja, Ryan Hoyt (aki 200 dollárral tartozott neki) kapott egy automata TEC-9 gépfegyvert, meg egy ásót. Egy viszonylag elhagyatott helyen fejbe verte a 15 éves Nicket, és kilencszer belelőtt a gépfegyverrel. A holttestet – mivel nem ásták el rendesen – három nappal később találták meg, 2000. augusztus 12-én. A gyilkosság elkövetésekor 21 éves Ryan Hoyt jelenleg a halálbüntetésére vár, Jesse James Hollywood pedig évekig bujkált, mígnem 2005-ben Brazíliában elkapták, 2010-ben pedig életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.

„A legnagyobb bűnük, hogy sötét balfaszok voltak.”

Ez a Pain and Gain-idézet visszhangzott a fejemben, miközben közeledtünk az esetet feldolgozó film végkifejletéhez. A párhuzam egyértelmű, de az Alpha Dog nem vette poénosra a figurát, hisz mégiscsak egy gyerek haláláról van szó. És bár az alapanyag filmre kívánkozik, úgy önmagában biztos sose néztem volna meg ezt a mozit. Elvégre az a Nick Cassavates rendezte, aki olyan giccsmerényletet volt képes elkövetni az emberiség ellen, mint a Szerelmünk lapjai című borzadály. Ráadásul még Justin Timberlake játssza az egyik főszerepet. Most komolyan, mindez kit nem rettentene el? Ehhez képest baromi meglepő színvonalat ütöttek meg. Nem egy remekműről beszélünk ugyan, de egy nagyon jó filmről.

Alapból ez a közeg ritkán fordul elő a moziban. Húszéves, középosztálybeli gengszterek? Rögtön, helyesbítenék is, ezek nem gengszterek. Ezek hülyegyerekek, akik gengsztereknek képzelik magukat. Nézzük, mindjárt a címszereplő Emile Hirscht. Nem egy karizmatikus alkat. Sőt, gyakorlatilag bárki karizmatikusabb nála. Szereposztási tévedés? Szerintem inkább tudatos alkotói koncepció. Ez a srác ugyanis nem a személyes kvalitásai miatt vált alfahímmé, hanem egyes-egyedül azért, mert apuci rengeteg droggal látja el az ő pici fiacskáját.

Apropó, apuci. A sztori elején úgy tűnik, hogy Bruce Willis és Sharon Stone csak a nevük miatt szerepelhetnek itt, gyakorlatilag felcserélhetőek lehetnének bármelyik középkorú sztárral. És nem is tévedhetnénk nagyobbat. A többnyire pozitív figurákat alakító Willis sármos félmosolya és cinikus beszólásai a történet végére olyan szinten negatív előjelet kapnak, hogy legszívesebben odavernénk egyet a kopasz fejére, mondjuk egy lapáttal, hogy stílszerűek legyünk.

Sharon Stone meg hoz egy szokásos aggódó sablonanyuka-szerepet. Kit érdekel? Aztán, szintén a történet vége felé, Stone-nak van egy olyan erős, olyan szívbemarkoló, olyan drámai, olyan horrorisztikus, olyan félelmetesen hiteles három perce, hogy leesett tőle az állam. Annyira hibátlanul, mégis hihetetlenül látványosan prezentálja nekünk ezt a pár percet, hogy talán ez kellett volna, hogy legyen a film legutolsó jelenete, és akkor még mélyebb nyomot hagy bennünk.

Ben Foster viszont túl nagy teret kap. És ez csak azért bosszantó, mert túl jó a srác. Megértem Cassavatest, hogy miért hagyta ennyire kibontakozni, mert ő Hirschsel ellentétben tényleg karizmatikus, és elég jó jeleneteket írtak neki. Viszont ez alapvetően megbontja a sztori egyensúlyát, sőt felborítja a belső logikát. Mert ha ennyire tökös, ennyire elszánt csávó a kissrác bátyja, akkor hogy az istenbe lehet, hogy nem találja meg az öccsét, amikor szemmel láthatóan egy környéken vannak, egy társaságba tartoznak. Meg ott van az a jelenet, amikor kirúgják a munkahelyéről a srácot. Tök jó, de ki a faszt érdekel?

A film másik gyenge pontjával szintén az a baj, hogy abban is csak a jót tudom látni. Kicsit elnyújtották ugyanis a végkifejletet, például Johnny Truelove bujkálásával. Ennek a jelenetnek akkor lett volna funkciója, ha a valóságban nem kapják el Jesse James Hollywoodot a film elkészülte előtt. A jelenet azt mondja nekünk: „Meglógott a rohadék, de soha többet nem érezheti magát biztonságban. És még a farka sem áll föl.” Na most, ezek után azt nem látjuk, amikor elkapják, mert azt csak kiírják nekünk (gondolom, leforgatni már nem volt pénz/idő). Szóval ki kellett volna vágni a szemétbe ezt az utolsó jelenetet a film kedvéért. Vagy mégse, mert mégiscsak Olivia Wilde pucérkodik benne, az ilyesmit meg szívesen nézi az ember, nem igaz?

A színészek vonalán továbbhaladva, mindenképpen dicséretet érdemel Anton Yelchin a 15 éves Zack szerepében, aki otthon nem találja a helyét, de a nagyfiúkkal, meg a jó bulikkal azt hiszi, igazi barátokra lelt. És még csajozhat is, nem kisebb halak akadnak a horgára, mint Amanda Seyfried és Amber Heard. Ők ketten és az úszómedence a film egyik leghangulatosabb jelenete. A srác könnyen válhatott volna idegesítővé („utálom a szüleimet, mert túlságosan szeretnek, és partyzni akarok”), ami eltompította volna az egész tragédiát. Ehelyett ő volt a film legszimpatikusabb karaktere, akivel a leginkább együtt tudtunk érezni, ez pedig nemcsak a forgatókönyv, hanem Yelchin érdeme is. És Justin Timberlake lehetne a másik, mert az ő figuráját úgy ábrázolja a film, hogy alapvetően jó szándékú, csak gyáva és buta, mint a föld.

És erről szól a film. Könnyen leragadhattak volna ott, hogy „drogozni rossz, értem?”. Ehelyett egy sokkal általánosabb, még inkább örök érvényű témát helyeztek a középpontba. Az emberi butaság hihetetlen hatalmát. Attól félnek a hülyegyerekek, hogy börtönbe kell menniük, mert elrabolták a srácot. Ez nem jutott eszükbe, amikor elrabolták. Ezért kiadja a parancsot a szánalmas törpe kiskeresztapa, aki még pisztollyal a kezében sem mer szembenézni a házába betörő és a szőnyegére szaró gyökerekkel. Az eszükbe se jut, hogy gyilkossággal még nagyobb szarba kerülnek, mint sima emberrablással. És még akkor se jön meg az eszük, amikor a korábbi 36 szemtanú mellé még kettővel találkoznak a tett helyszínén. És nem is az alfahímre haragszunk a hülyeségéért, hanem a másik három agyatlanra. A gyáva, inkompetens barmokra. Arra a kettőre, aki hagyja, hogy mindez megtörténjen, meg Elvisre, aki ezek szerint nem csak faszt szopna, hanem gyilkolna is az elismerésért. A sok izgalom és tehetetlen düh után pedig sokkol minket a végkifejlet, és mellbe vágnak a következmények.

A Pain and Gainre visszatérve, ahhoz képest az Alpha Dog nem színezte ki annyira a valóságot, amitől még inkább hitelesnek tűnik az összkép. A karakterekről még könnyen eszünkbe juthat Bret Easton Ellis ’80-as évekbeli fiataljainak steril, érzelemmentes világa, különösen az a groteszk, ahogy a szereplők reagálnak az emberrablásra. „Téged tényleg elraboltak? De menő!”. És a vicc az, hogy ez nem groteszk, hanem ez a kőkemény valóság, és ez vágja mellbe leginkább az embert. De Ellis hősei a társadalmi ranglétrán egy kaszttal feljebb tartoztak, a jólétbe azonban már a középosztály is belesüppedhetett annyira, hogy ilyen mocskos, lehetetlenül buta ivadékokat nemzzen.

A valós személyek nem akarták, hogy elkészüljön ez a film. Nick Markowitz édesanyja értelemszerűen nem akarta a vásznon látni azt, ami tönkretette az egész életét. Jesse James Hollywood pedig attól tartott, hogy negatív hatással lesz a film a közelgő tárgyalására. Végül megúszta a halálbüntetést. A Sundance fesztiválon bemutatott Alpha Dog sosem kapta meg a neki kijáró elismerést, anyagilag sem dobbantott különösebben nagyot, a kritikusok pedig nagyon keményen lehúzták. És tényleg akadnak hibák itt-ott, lehetne feszesebb, szikárabb az összkép, de összességében mégis egy nagyon hatásos, felkavaró erejű filmről van szó, amit bátran ajánlhatok, és remélem, hogy idővel felfedezik majd az értékeit, nem marad meg egy rejtett gyöngyszemnek.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!