Victor Hugo regényének eredeti címe: Notre Dame de Paris, az angol fordításé viszont The Hunchback of the Notre Dame. Ezek után nem csoda, hogy a későbbi angol nyelvű adaptációkban a katedrális helyett inkább a púpos harangozó karakterére helyezték a hangsúlyt. De nem Victor Hugo regénye adta az ötletet, hogy megfilmesítsék a történetet, hanem az abból készült képregény a Classic Illustrated sorozatból. A Disney-fejesek a szépség és a szörny motívumaira tekintettel, és nem túl nagy fantáziáról téve tanúbizonyságot, A Szépség és a Szörnyeteg rendezőpárosát, Gary Trousdale-t és Kirk Wise-t bízták meg a film elkészítésével.

Alapvetően úgy gondolták, hogy jó kis rajzfilmet készíthetnek belőle, mert tele volt emlékezetes karakterekkel, rengeteg érzelmi töltettel, remek helyszínen játszódik, ami újfajta vizuális effektek alkalmazását is jelentette. Ahogy az ilyenkor szokás volt, a főbb animátorokkal együtt elutaztak Párizsba, és heteket töltöttek azzal, hogy bejárják a Notre-Dame-ot, ahol rengeteget rajzoltak, hogy minél pontosabb kép maradjon bennük a katedrálisról, illetve, hogy minél jobban megihlesse őket ez a helyszín. Aztán Amerikába hazatérve, nekiláttak a történet kidolgozásának, amelynek során természetesen sokat tompítottak Victor Hugo híres regényén, mely a romantika korszakának egyik legkiemelkedőbb darabja. Az volt a minimum, hogy Phoebust és Esmeraldát szimpatikusabb karakterré formálják. Esmeraldát azzal próbálták különlegessé tenni, hogy Demi Moore-t szerződtették szinkronhangnak, ami be is vált, Esmeralda lett a legbujább a Disney hősnői közül. A magyar változatban pedig Básti Juli természetesen csípőből hozta ezt a karaktert. Quasimodo már keményebb diónak bizonyult, mert úgy kellett őt baromi rondának rajzolni, hogy közben mégis szerethető maradjon a gyerekek számára, és el lehessen adni a Happy Meal menü mellé. A készítők ezt az akadályt is ügyesen vették, de az antagonistával, Frollóval már sokkal nehezebb dolguk akadt.

Elsősorban azért, mert volt egy ellentét a stúdió és a film készítői között, Frollo foglalkozását illetően. Frollo ugyanis Hugo eredetijében nem más, mint a Notre-Dame főesperese, ami hozzátartozott Hugo egyházkritikájához. Arra viszont a Disney nem vetemedett, hogy bármilyen egyházat kritizáljon, magyarán a stúdió nem akart ebből botrányt. A készítők viszont érezték, hogy ezzel a változtatással jelentősen csorbul a történet, így ők meg arra törekedtek, hogy – bár Frollo a történet szerint miniszter – megjelenésében, öltözködésében mégis egy papra emlékeztessen. Ez egyébként olyan jól sikerült, hogy nekem is csak most, már sokadszori megnézés után szúrt szemet, hogy ebben a verzióban Frollo nem az egyház embere. Frollo foglalkozásának cseréjére egyébként az volt a hivatalos indok, hogy miniszterként jóval nagyobb hatalommal bír, ezáltal még fenyegetőbbé válik. Egyébként ilyen jellegű változtatás nem ritka az amerikai filmeknél, ugyanezen okokból változtatták a ’40-es évekbeli A három testőr-feldolgozásban Richelieu bíborost szintén miniszterré. Nemhiába, Hollywood mindig is gyáva volt. A notre-dame-i toronyőrre visszatérve, kicsit talán kiérezhető, hogy ezt a hátrányt mennyire igyekeztek kompenzálni.

A film durvasága ugyanis leginkább Frollo személyéből fakad, aki minden Disney-gonosz közül messze a legrosszabb. Hozzá képest Zordon egy huncut kiscica, Ursula egy fondorlatos molett hölgy, Jaffar pedig egy kifinomult úriember. Frollo nemcsak hideg és távolságtartó, de már a film elején gyerekgyilkosságot akar elkövetni. Nemcsak kegyetlen, hanem a fajgyűlölete odáig sodorja, hogy egy miniholokausztot indítson el Párizs körül, a cigányokat bújtató molnárcsaládot pedig elevenen akarja megégetni. Emellett nagy manipulátor, aki folyamatos lelki terrorban tartja szerencsétlen Quasimodót, és a város megbecsült polgáraként meglehetősen álszent módon tetszeleg, törvényes keretek között élheti ki szadizmusát, miközben az önképe nem sérül. És akkor azt még nem is említettem, hogy a cselekedetei java részének az Esmeralda iránt érzett szexuális megszállottsága a fő motivációja. Az eredetiben Tony Jay szinkronizálta, akivel a rendezők már korábban dolgoztak együtt A Szépség és a Szörnyeteg kapcsán, melyben Jay volt Monsieur D'Arque (aki diliházba akarja záratni Belle apját). Frollo magyar hangja, a nemrégiben elhunyt Helyey László egyébként igencsak sokat dob ezen az amúgy is kiemelkedően veszélyes karakteren. Nem éppen egy tipikus rajzfilmes gonosztevő. Már csak azért sem, mert egy Disney-produkciótól igen szokatlanul elég sokszor elhangzik a „Sátán” vagy a „kárhozott” szó a szájából. Ebből fakadóan helyenként kifejezetten sötétnek bizonyul a film humora. Persze aztán volt ebből felháborodás a szülők körében.

Mert az a helyzet, hogy így nagyon durva az egész mese, amiből könnyen leszűrhetnénk azt a tanulságot, hogy talán ez a sztori mégsem a legmegfelelőbb Disney-alapanyag. Ebben ugyan van igazság, de a film magas színvonala mégis eloszlatta a kételyeimet .Nem árulnak nekünk zsákbamacskát, már rögtön a kezdő képsorokkal mellbe vágnak minket, és ne legyenek illúzióink, messze ez a legsötétebb, legkegyetlenebb Disney-rajzfilm A fekete üst óta. Alapvetően úgy gondolom, hogy a gyerekeknek ezek a témák annyira még nem tűnnek fel, nem tudják annyira átérezni a súlyukat, mint a felnőttek, éppen ezért nem sérül a lelkiviláguk egy ilyen jellegű rajzfilmtől. Az üzenet viszont nekik is átmehet, ami egyébként az előítéletek ellen szól, legyen szó akár a külsőről, akár származásról. Bár nyilván errefelé nem egy ilyen romantizált kép él az emberek fejében, mint amit a Disney-éknél kitaláltak.

A kemény hangvételt Quasimodo vízköpő haverjai próbálják ellensúlyozni, ami elég jó ötlet, már csak azért is, mert felmerül a lehetősége annak, hogy Quasimodo annyira magányos, hogy csak odaképzeli őket. A készítőkben megfogalmazódott egy olyan ötlet, hogy a három vízköpőt Chaney-nek, Laughtonnak és Quinn-nek hívják, így tisztelegve a korábbi feldolgozások és a korábban Quasimodot játszó színészek előtt. Végül aztán Victornak, Hugónak és Laverne-nek nevezték el őket. A Laverne hangját adó Mary Wickes sajnos elhalálozott, mielőtt befejezhették volna vele a felvételeket, így a készítők második választása, Jane Withers ugrott be a helyére pár rövid mondat erejéig, ami még hátramaradt. A három vízköpő dalbetétje egyébként a film leginkább kilógó és legfeleslegesebb része, amiért igazán kár volt.

És ha már a daloknál tartunk, visszatért a Pocahontas szerzőpárosa Alan Menken és Stephen Schwartz, akik ezúttal sem okoztak csalódást. A zenei aláfestésként használt kórusok, különösen a gregorián kórusok, remekül teremtették meg a középkori hangulatot. Helyenként konkrét latin énekeket használtak fel, például mikor Frollo megöli Quasimodo anyját, a Dies Irae egy részletét hallhatjuk. Egyébként ezeket a kezdő képsorokat eredetileg nem musicalbetétként képzelték el, de annyira nem működött, annyira száraznak és unalmasnak tűnt zene nélkül, hogy inkább írattak hozzá egy dalt, és voilá, kész volt a hihetetlenül ütős bevezető. A kedvenc dalom egyébként a filmből Frollo kandallós magánszáma, a Hellfire (Tűzbálvány a magyar szinkronban), mikor Frollo leleplezi önmaga és a mozinézők előtt, hogy mi motiválja őt valójában. Ez az egyik legsötétebb hangulatú dal, ami Disney-filmhez valaha készült, nem csoda, hogy majdnem kivágták a kész filmből, ami hatalmas veszteség lett volna. Quasimodo elvágyódós dala, az Out There alatt pedig érdemes figyelnünk a párizsi tömeget, kiszúrhatjuk ugyanis az éppen könyvet olvasó Belle-t, illetve az Aladdin varázsszőnyegét is pont akkor rázzák ki az utcán. De a kalodába zárt öregben sem nehéz felismernünk az álcázott Jafart. Az efféle kikacsintgatásokat az Aladdin hozta divatba, és ebben a filmben szerintem észrevehetetlen, ha nem hívják fel rá külön a figyelmet.

A rajzok tekintetében itt használtak a legtöbb CGI-technikát az összes eddigi film közül, ami tényleg a mai napig látványosnak hat. A Notre-Dame harangjait például kivétel nélkül komputeranimációval készítették, ahogy a tömeget, és Frollo korábban említett kandallós jeleneténél a tüzet vagy egy ház felgyújtását. Az emlékezetes jelenet, melyben Quasimodo megmenti Esmeralda életét, a hagyományosan rajzolt, illetve a számítógép által készített animáció egyik nagyon szép példája.

A Pocahontashoz hasonlóan ezúttal sem könyvelhetünk el teljes happy endet. A szörny nem kapja meg a szépséget, mert az – érthető és korántsem elítélhető módon – inkább a jóképű katonához vonzódik. Quasimodónak annyival kell beérnie, hogy a közösség végre elfogadja őt, illetve megbékélhet a sorsával, hogy neki sosem lesz Esmeralda-szintű csaja. Ez egy, a korábbiaknál összetettebb, árnyaltabb és felnőttebb hozzáállást mutat a készítők részéről, amely remekül illik ehhez a filmhez. A notre-dame-i toronyőr erejét igazából csak a vízköpők tompítják egy kicsit.

Természetesen az eredeti regényen eszközölt hatalmas változtatások (abban majdnem mindenki meghal, itt ez elképzelhetetlen lenne) sok kritikusnak csípték a szemét, de ha hűek maradtak volna Hugóhoz, akkor az meg a gyerekeknek és a szülőknek nem tetszett volna. Így A notre-dame-i toronyőr megmaradt az egyik legkülönlegesebb, legsötétebb Disney-rajzfilmnek. A legtöbb kritikus azért így is értékelte a kevésbé rózsás hangvételt. És bár alapvetően jobb kritikákat kapott, mint a Pocahontas, a bevételek tovább csökkentek az USA-ban és külföldön egyaránt. Azért a 325 millió dollárnyi világbevétellel továbbra sem volt okuk panaszkodni.