A II. világháborút rengeteg szemszögből megismertük már. Azt, hogy milyen lehetett az európai hadszintért végigharcolni, a legátfogóbban Az elit alakulat mutatta be. Emberi volt, naturális, és főképp hiteles. Ez a mini-sorozat olyan magasra tette a lécet, hogy az utána következők komoly igyekezet mellett is legfeljebb csak elismételhetik, amit elmondott. Akkor is igaz marad ez az állítás, hogy ezúttal egy tank legénységének néhány napját követjük nyomon, amire idáig viszonylag kevés példa akadt. A Harag a korábban inkább forgatókönyvíróként ismert David Ayer (Az utolsó műszak) legnagyobb szabású munkája, mely nem csak annak próbája, hogy képes-e újat mondani a háborúról, de annak is, hogy a rendezőnek helye van-e a nagyok között.

Ma már csak akkor készítenek háborús filmeket, ha pár díj is befigyelhet, így, aki netán egy könnyebben emészthető darabra számít, mint amilyen A halál 50 órája, az nem fogja megtalálni David Ayer alkotásával a számítását. A Harag már szinte depresszív hangot üt meg és hallgatva a kor szavára próbára teszi az ingerküszöbünket is. A harcokat azzal a horrorisztikusságba hajló realitással mutatja be, melyet Spielberg terjesztett el a Ryan közlegény megmentésével, ám lemond arról a megnyugtató idealizmusról, amiről a nagy mesélő képtelen volt. Szűk időkerettel és lényegre szorítkozó cselekménnyel dolgozik, melyben szándékoltan nem enged teret annak, hogy a szereplők beszélhessenek magukról, feltáruljon kik is ők a rájuk ragadt mocsok mögött. Tesznek szörnyűségeket, mégse egyszerűen rosszak vagy jók. Csupán testi és lelki sebekkel egyaránt ellátott emberi roncsok, akik abban reménykednek, hogy megélik a holnapot.

Amikor megismerjük a Brad Pitt alakította Vén Róka becenevű őrmestert és csapatát, a háború hiába közeledik a végéhez, nekik már késő. Túl sokat tapasztaltak belőle, és erre rámentek. David Ayer néhány a szájukba adott humoros elszóláson kívül nem igyekszik egyiküket se megkedveltetni velünk. Azt próbálja elérni, hogy megértsük mitől lettek ilyenek, néhol túl is hangsúlyozza a nyomorultságukat. A film végső soron azt mutatja be, hogyan darálja be az egyént a háborús gépezet. Jön az újonc (Logan Lerman), akit muszáj magukhoz hasonlatossá tenniük, nem csak azért, hogy ő is erős szeme legyen a láncnak, hanem, mert ebben az erőszakos közegben nincs helye az ártatlanságnak. Mikor egy részüknek mégis módjuk nyílna pár perc békességre egy családi reggeli keretében, Ayer végignézeti velünk, hogyan teszik a többiek kényszeresen tönkre.

A hazafiasság és a morál rég lemállott ezekről az emberekről, de még a bajtársiasságot is a szükség mozgatja. Számukra nem maradt más, mint a címbéli harag, amit kiélhetnek. Ez történik akkor is, amikor megölik a gyerekeket felakasztó tisztet. Szó sincs igazságszolgáltatásról. A hulla épphogy földet ér, többen rávetik magukat, hogy kifosszák. Míg a Ryan közlegény megmentésében az alkotók végül megtalálták az értelmet az értelmetlenségben, a Harag katonáinak jóval kevesebbet jelent, hogy a biztos halált ígérő feladat, amit magukra vállaltak, az egyiküket idézve igaz tett. Bizonyos szemszögből az összeomlás szélén álló őrmester rántja őket akaratlanul is magával, aki képtelen elhagyni a tankot, és vele a háborút, aminek a részévé vált.

David Ayernek van szeme a rendezéshez. Operatőrével olyan képeket teremtenek, amik a legmagasabb jelzőket érdemlik ki. Ott van mindjárt a kezdőjelenet, melyben a domborzatnak tetsző tájról kiderül, hogy sár rajzolta csatatér. Az összecsapások ugyan viszonylag kicsiben zajlanak, és nincs is sok belőlük, de az a feszültség és erő, amivel rendelkeznek, kárpótol ezért. Talán csak a tankok lövéseinek lézerszerű kirajzolásával szaladt el kissé a paci. Néha olyan érzésem volt, mintha nem egy II. világháborús filmet, hanem a Csillagok háborúját nézném. Ayer legjobb rendezői döntését azzal hozta meg, hogy a zenét a Gravitációval az élvonalba repült Steven Pricera bízta. A szerző újfent egyedi hangulatú, egyszerre kísértő és hipnotikus hatású kompozíciókat írt. Témái a jelenetek szívévé válnak, felejthetetlenül lüktetnek végig a filmen.

A Harag sajnos nem egy nagy rendező műve. Ayer legjobb formájában is csak rövid időre képes elérni példaképei szintjét, aztán visszahull a jó-közepes alkotók sorába. Nincs meg benne a kellő merészség és gondolati mélység, a párbeszédei nyomán pedig inkább megbicsaklik, mint épül a dráma. Nem kérném ezt számon tőle, ha megelégedett volna annyival, hogy egy akciófilmet forgasson, ám ő érezhetően rákészült, hogy mondjon valami fontosat nekünk. Nagy lélegzetet vett hozzá, hogy aztán annyit nyögjön ki, hogy a háború pokol. Értjük, igaz is, de ettől még kevés. Ayer nem megy messzire a biztonságos hollywoodi dramaturgiától se, melynek kiszámítható sorrendje szerint távoznak a szereplők a végső csatában a másvilágra. A színészekre nem lehet panasz, még a csapat vallásba kapaszkodó tagját játszó Shia LaBeouf is csökkentheti mély átélésével lelkes utálói számát. A Haragra aligha fognak hivatkozni a jövőben, ettől függetlenül érdemes megnézni. Ayer, ha kis darabot is ragadott csak meg a háborúból, viszont ideáktól mentesen, annak mutatta be, ami: egy kíméletlen, lélekromboló húsdaráló.