A Fantázia és a Pinokkió bukása és az új stúdió felépítése után Disney cége komoly anyagi gondokkal küszködött, rengeteg tartozást halmoztak fel. Égető szükségük volt egy újabb sikeres filmre. Mivel akkoriban még nem alapozhattak a merchandise termékekre, nem volt Disneyland vagy televízió, sem élő szereplős filmjeik, a stúdió léte egyes-egyedül a rajzfilmeken múlott. A Pinokkió buktájának egyik oka a hatalmas költségvetésében rejlett, ezért ezt nyirbálták meg elsőnek.

A Dumbo eredetileg 1938-ban tekercses könyv formájában látott napvilágot, ami egy elvetélt, azóta már sehol sem használt kísérlet volt a gyermekkönyvek terén. Helen Aberson írta és Harold Pearl illusztrálta a meglehetősen vázlatos sztorit, ami felkeltette a Disney érdeklődését. Eredetileg rövidfilmet készítettek volna belőle, de a Fantázia anyagi veszteségét muszáj volt kompenzálniuk valamilyen sikerrel, ezért úgy döntöttek, hogy egész estés szórakozássá dúsítják a kis történetet. A forgatókönyvet Joe Grant és Dick Huemer írta. Walt után Joe Grantnek volt a legnagyobb beleszólása a rajzfilmek készítésébe-fejlesztésébe, mindezek mellett az animátoroknak készülő karakterek modellezéséért felelős osztályt is ő vezette. Disney New Yorkban figyelt fel a tehetséges karikaturistára, és 1933-ban megbízta a Mickey’s Gala Premier című fekete-fehér rövidfilm elkészítésével. Később minden nagyobb projektben részt vett, így természetesen a Hófehérkén és a Pinokkión is dolgozott. A stúdió egyik legfontosabb embere az ’50-es években hagyta ott a céget, de a Disney-reneszánsz idején tanácsadóként-íróként-karaktertervezőként részt vett a legtöbb projektben A Szépség és a Szörnyetegtől kezdve egészen A legelő hőséig. Végül 96 évesen hunyt el 2008-ban.

A másik író, Dick Huemer szintén New York-i volt eredetileg, és csak szimplán a keleti part legjobb animátoraként emlegették. Ő szintén elég sokáig, 1979-ben bekövetkezett haláláig dolgozott a stúdiónak, viszont megszakítás nélkül tette ezt. Huemer és Grant egy nagyon egyszerű, de Hollywoodban ritkán használt trükkel keltették fel a főnök érdeklődését az alapanyag iránt. Fejezetenként írták meg és adták oda Waltnak az anyagokat, amelyek ráadásul rendszerint valamilyen cliffhangerrel végződtek, így Disney mindig kíváncsian várta az újabb fejleményeket, míg végül áldását adta a projektre. Amellett, hogy feldúsították az eredeti sztorit, például a gólyás kezdéssel vagy a rózsaszín elefántos betéttel, a legnagyobb változtatás az volt, hogy megváltoztatták Dumbo haverját vörösbegyről egérre, ezzel görbe tükröt tartva az „elefántok félnek az egerektől” sztereotípia elé. A  pletykás, leginkább kertvárosi feleségekre hajazó elefánthölgyek azért így is elég rendesen berezeltek Timothytól. Ő egyébként egyértelműen a Tücsök Tihamér által megteremtett sidekick vonalat kívánta erősíteni, némileg kevesebb sikerrel.

Az animációt tekintve igyekeztek minél egyszerűbben és olcsóbban dolgozni. Ezúttal nem volt pénz olyan lenyűgöző részletességre, mint a Pinokkió esetében, olyan trükkök alkalmazására, amiket a Fantáziához fejlesztettek ki, és olyan hihető mozgásábrázolásra, amin épp a Bambin dolgoztak. Ezen a filmen ráadásul azok a nagy öregek munkálkodtak, akik már a ’30-as évek rövidfilmjeit is készítették, tehát a stúdió legprofibb emberei voltak, a lehető legbiztosabb tudással. Éppen ezért inkább karikatúrákat rajzoltak, a többi filmmel ellentétben meg sem próbáltak az életszerűségre törekedni, inkább az előző évtized rajzfilmszerűségét igyekeztek hangsúlyozni. Úgy voltak vele, hogy egy ilyen egyszerű történethez egyszerű rajzok, egyszerű trükkök illenek. Ezt a hozzáállást mi sem bizonyítja jobban, minthogy a rajzok színezését ezúttal kivételesen vízfestékkel oldották meg. Így a karakterek, a hátterek megalkotása az összes Disney-film közül ebben a legegyszerűbb, és az aranykor filmjei közül ez a legkevésbé részletes alkotás.

A régi nagyok közé tartozott Bill Tytla, aki leginkább a nagy, erőteljes karakterek animálásában jeleskedett, ő készítette például a bábművész Strombolit a Pinokkióban, vagy a fenséges démont, Csernabogot a Fantáziában. A Dumbóban viszont nem mást bíztak rá, mint a címszereplőt, az embertelenül cuki kiselefántot. Tytla akkoriban kétéves fia ihlette Dumbo ábrázolásmódját, kifejezéseit. A végeredményen valóban látszik, hogy Tytla a szívét-lelkét beleadta, Dumbonak meg sem kell szólalnia – nem is teszi –, mégis szerethetővé válik a néző szemében. A repülő elefánt megalkotását a mai napig az egyik legnagyobb teljesítménynek tartják az animáció történetében. Tytla még éppen hogy csak be tudta fejezni a munkáját, amikor a Disney-alkalmazottak körében kitört a sztrájk, amelyben ő is részt vett, és amelynek következtében elhagyta a stúdiót. A másik híres animátor, aki szintén részt vett a sztrájkban, sőt az egész az ő elbocsátása miatt tört ki, Art Babbit volt. Babbitnek olyan munkákat köszönhetünk, mint a Fantázia táncoló gombái, vagy ebben a moziban Gólya úr animálása. Az egyik legtehetségesebb, vezető animátor volt a cégnél. A sztrájk során Disney elutazott, és távolléte alatt a stúdió jobban-gyorsabban dolgozott, mint bármikor, a főnök ugyanis nem köthetett bele minden poénba, minden fordulatba és minden vonalba, ami máskor jelentősen hátráltatta a munkát. A sztrájk az aranykor végét jelentette, és a korábbi családias hangulat végleges elvesztését, Disney ezek után eltávolodott munkatársaitól.

A sztrájkra egyébként reflektáltak az elkészült filmben, akad ugyanis egy jelenet, amikor az ittas bohócok felülkerekednek, hogy fizetésemelést kérjenek, miközben arról énekelnek, hogy „megvágjuk a főnököt”. Az ezt követő rózsaszín elefántos betétnek nincs túl sok köze a film menetéhez, de az amerikai köztudatban akkor lett divatos a szürrealizmus, ezt igyekeztek meglovagolni, illetve kiparodizálni. Ez a semmitmondó, de különleges, bizarr és mindenképpen nagyon érdekes jelenet vált a film egyik legismertebb képsorává. Jó pár évvel később a Micimackóban újrahasznosították ezt az elképzelést, még ennél is humorosabb hatást keltve. A szürrealizmuson túl olyan egyértelmű hatásokat vehetünk észre a filmen, mint a német expresszionizmus, azon belül pedig különösen a Nosferatu című némafilm. Egyértelmű idézet, amikor a kisegér hatalmas árnyéka besettenkedik a cirkuszigazgató sátrába, hogy ezzel a Nosferatu híres árnyékos jelenetére utalnak.

Mikor elkészültek a filmmel, mindössze 64 perces lett. A forgalmazó RKO Pictures emiatt három lehetőséget kínált fel Disney-nek. Vagy vágja meg a filmet, hogy rövidfilmként játszhassák, vagy bővítse ki, vagy engedélyezze, hogy a duplavetítések B filmjeként adják le. Disney mindhárom lehetőséget visszautasította, a Dumbo maradt 64 perces, és kísérőfilm nélkül játszották. A Dumbo feleannyiba került, mint a Hófehérke, harmadannyiba, mint a Pinokkió, a költségek mindössze 950 000 dollárra rúgtak. Bár közel sem lett akkora siker, mint a Hófehérke, 1,6 milliót hozott első bemutatásakor, ezzel a Hófehérke mellett az egyetlen olyan rajzfilm az aranykorból, amelynek sikerült profitot termelnie. Jól jövedelmezett tehát, de annyira azért nem, hogy kimentse Disney-t az adósságok tengeréből. Később persze ezt a rajzfilmet is újra és újra bemutatták: ’49-ben, ’59-ben, ’72-ben és ’76-ban.

A korabeli kritika szintén pajzsára emelte a filmet. A The New York Times szerint a „legzseniálisabb, legelbűvölőbb, legnagyobb műgonddal készült film, amelyet Disney csodatévő művészeinek varázsecsetjei valaha alkottak.” Összességében nagyon pozitívan értékelték, hogy Disney visszatért a korábbi kisfilmek hangvételéhez, nemcsak az egyszerűség, hanem a humor területén is. A Time magazin decemberi számának címlapjára Dumbót tervezték, mint az Év emlősét (angol szójáték: Man of the Year/Mammal of the Year), de Pearl Harbor bombázása közbeszólt, így végül Jamamoto admirális karikatúrája került a címlapra.

Az Oscar-díjak is menetrendszerűen érkeztek a zenéhez. A két zeneszerző, Frank Churchill és Oliver Wallace megkapták a díjat, a Baby Mine című betétdalt pedig jelölték az adott kategóriában. A Dumbo a cannes-i filmfesztiválról szintén hazavitt egy díjat, méghozzá a legjobb animációs dizájn kategóriában. A varjak ábrázolását a későbbi években gyakori kritika érte, amiért nyilvánvalóan néger zenészek rasszista karikatúrájának tudhatók be. Persze ez a hatvanas évekig senkinek sem bökte a csőrét (hogy stílszerűek maradjunk). Ezt az álláspontot később azzal védték, hogy karikatúra ugyan, de hiteles karikatúra. A varjakat animáló Ward Kimball egyébként valóban egy fekete páros, a Jackson Brothers mozgását használta fel a madarak táncának animáláshoz.

Magyarországon sokáig nem hozták be a mozikba ezt a filmet. A Hófehérkét, a Pinokkiót és a Bambit megkaptuk a hatvanas évek elején, de a Dumbót csak 1989. december 7-én mutatta be nálunk a Mokép, több mint 47 évvel az eredeti premier után. Ennek megfelelően nem készült hozzá ősszinkron, de legalább a DVD-re az eredeti kerülhetett. Merthogy ebből is két szinkron készült, a másodikat a Magyar Televízió készítette, amikor 1992-ben leadták a repülő elefánt kalandjait. Gyerekkoromban minden bizonnyal ezzel a szinkronnal láttam, de hát egyrészt a fene se emlékszik már rá, másrészt meg nem hiszem, hogy olyan komoly színvonalbeli különbség lenne a két szinkron között.

És hogy ma milyen a Dumbo? Még mindig aranyos, bizonyos jelenetei kifejezetten szívszorítóak, különösen, amikor Dumbo bebörtönzött anyukája találkozik a kiselefánttal. A történet mai napig ható erejét leginkább az adja, hogy könnyen lehet azonosulni a néma Dumbóval, akit nem csak hihetetlen aranyosra rajzoltak, de mindezt megfejelve, nem szeretik és kiközösítik, elveszik a méltóságát, bohócot csinálnak belőle, sőt még az anyjától is megfosztják. Ennyi csapás után nem lehet nem szeretni, még akkor sem, ha egész film alatt egyetlen árva szót sem szól. Ez az érzelmi hatás pedig korokon felül áll. A rajzok megvalósításának egyszerűsége üdítően hat a többi Disney-rajzfilm között, a poénok hangvétele, harsánysága viszont már idejétmúlt, de talán egészen kicsi gyerekeknek még bejöhet. Összességében tehát egy szerethető mozi, gyakorlatilag a Pinokkió ellentéte, mert ott a technika volt tökéletes, de az érzelmi vonal sekélyesebb, míg itt a technika egyszerűbb, míg az érzelmi oldal páratlan.