A Budapesten született, egykori biztosítási ügynök Felix Salten 1923-ban jelentette meg első regényét, a Bambit, amely rögtön híressé tette. Egy kis őz életét követte nyomon, akit a „bambino” olasz szó alapján nevezett el. A filmjogokra 10 év múlva lecsapott Hollywood. Az MGM egyik rendező-producere, Sidney Franklin vette meg a jogokat, és hagyományos, élőszereplős változatban képzelte el a történetet. De hogyan tudják az állatok érzelmeit bemutatni? Ezt a problémát nem voltak képesek megoldani, viszont egy animációs filmben semmi sem jelenthet akadályt, úgyhogy Franklin Walt Disney figyelmébe ajánlotta a történetet, akinek annyira megtetszett, hogy meg is vásárolta jogokat 1937-ben.

A regényen természetesen különböző változtatásokat eszközöltek, már csak azért is, mert Salten eredetileg felnőtteknek írta a történetet. És akkor itt el is érkeztünk ahhoz a kérdéshez, amely a mai napig leggyakrabban felmerül a Bambi esetén. Bambi őz, vagy szarvas? Először is, a gyengébbek kedvéért tisztázzuk, hogy két külön fajról beszélünk (sajnálom kedves olvasó, ha ez most sérti a magasabb rendű intellektusodat, de az interneten körülnézve kiderült, hogy sokaknak már ez sem tiszta). Nem arról van szó, hogy a hímnemű egyed a szarvas, a nőnemű pedig az őz, és nem is arról, hogy a felnőtt egyed a szarvas, míg a gyermek az őz. Ha ezen a megrázkódtatáson sikeresen túltettük magunkat, és eltekintünk a további biológia órától, akkor haladjunk a következő tévhit felé. A Bambi egy népbutító hülyeség, mert a kis őz szarvassá nő föl benne. Ez így nem igaz. Salten eredeti regényében Bambi őz, a rajzfilmben pedig szarvas. Egészen pontosan fehérfarkú szarvas. Ez a szarvasfajta ráadásul igencsak hasonlít az őzre, például ugyanolyan fehér pöttyök lehetnek a hátukon, mint Bambinak. A változtatásra azért volt szükség, mert Amerikában nem őshonos állat az őzike, nekik ezért a szarvas ismerősebb. Nekik még csak külön szavuk sincs az őzre, náluk „deer”, mind a kettő.

Míg a faj megváltoztatása, meg a regény átírása nem okozott különösebb problémát, addig az állatok animálásába már beletört a bicskájuk. Legalábbis először. A szarvasok reális mozgásának ábrázolása, illetve a testfelépítésük megalkotása komoly problémát okozott, olyannyira hogy ’38-ban le is állt a gyártás, és csak ’39 augusztusában kezdődött el újra, addig meg a Fantázián dolgoztak az animátorok. Időközben tanulmányozták az állatok anatómiáját, sokat jártak Los Angeles állatkertjébe. Rico LeBurn állt végül elő a realisztikus szarvassal, viszont ez a verzió még híján volt mindenfajta személyiségnek. Ez utóbbit aztán Marc Davis adta hozzá, aki megtartotta a LeBurn féle vázlatok testét, de emberibb arcot készített az állatoknak. Egészen pontosan kisbabák, csecsemők arckifejezéseit rajzolta bele a saját verziójába. Ezzel tulajdonképpen megalkotta a Disney féle jellegzetesen bájos állatkákat, akik ugyan állatként mozognak, de mégis emberi karikatúrák. Korábban Miki egér és Donald kacsa inkább csak emberi karikatúrák voltak, miközben semmilyen állati vonás nem jellemezte a viselkedésüket, egészen egyszerűen csak azért volt kacsa, meg egér, mert ilyesmit könnyebb megrajzolni. És ha már itt tartunk, érdemes megnézni, hogyan nézett ki a Hófehérke és a hét törpe egyszerű, rajzfilmszerű őzikéje, és a Bambi cuki, mégis valahol reális szarvasa. Ég és föld a különbség a kettő között, pedig csak öt év telt el köztük.

Animációs szempontból a következő komolyabb gondot a helyszín, az erdő okozta. Disney kiküldte a rajzolókat az erdőbe, Vermontba és Mainebe. Rengeteg tervvel és vázlattal jöttek haza, amelyek túl részletesek, túlzsúfoltak lettek, a túl sok részlet miatt nem volt egyértelmű, hogy mire fókuszáljon az ember a rajzokon. Nagy szerencséjükre dolgozott náluk egy Tyrus Wong nevű srác, aki köztes rajzoló volt abban az időben. Örült, hogy egyáltalán melót kapott, de azért egy hónapnyi monoton munka után, megmutatta főnökeinek, hogy milyen tájképeket fest, amelyek - származásából fakadóan - magukban őrizték a kínai festészet egyszerűsített esztétikájának hagyományait. Ez a stilizált, álombeli erdő, ez a festői stílus lett aztán az, amit kerestek. Nem a fotorealisztikus hatásra törekedtek, hanem inkább arra, hogy milyen érzés egy erdőben sétálni.

A Bambi már csak az erdeje miatt is erőteljes művészi alkotásnak hat a mai napig, erre pedig csak ráerősít az őszi képsorok gyönyörű ábrázolása, vagy az a figyelemreméltó jelenet, amikor főhősünk - szerelme kegyeiért - összecsap egy másik szarvassal. A küzdelmet nem hagyományosan alkották meg, hanem különféle színekkel játszadoztak, ezzel inkább a hangulatot sikerült visszaadniuk, semmint a valóságot. Éppen ezért mondhatjuk el a Bambiról, hogy a korai Disney rajzfilmek közül, ez a leginkább impresszionista hatású alkotás. Az effektekkel kapcsolatban is kihívás elé állították saját magukat, a hóesésben például képtelenek lettek volna minden egyes hópelyhet külön-külön megrajzolni és mozgatni, messze voltunk még akkor a mai CGI tudománytól. Végül úgy oldották meg, hogy kukoricapehely esőt vettek fel kamerával, belassították a felvételt, és egyenként átfestették fehérre a corn flakes darabkákat. A korábbi cikkekben már sokat emlegetett multiplán kameramozgás, amely a mélység érzetét hivatott érzékeltetni a rajzfilmekben, a korai filmek közül itt a legszebb. Rögtön az első jelenetről beszélünk, amely nem csak a technikai megvalósítás miatt emlékezetes, de remekül megalapozza a hangulatot.

A történetben már szerencsére nem akadtak olyan malőrök, mint a Hófehérke esetében, ahol teljesen meganimált jelenetek landoltak a kukában. Disneyék tudták, hogy az erdei környezet miatt ezerfelé elindulhatnak a kis szekvenciák, szó volt például egy hangyaboly életének ábrázolásáról, vagy hogy a Hófehérke törpéihez hasonlóan hat kis nyuszi külön egyéniség legyen a főhős mellett. Végül csak egy nyuszi emelkedik ki a többi közül, akinek kicsit más színe, és egyetlen foga van elől, ő lett Tappancs, Bambi haverja.

A tervezés során Bambi anyukájának halála, és az ember ábrázolása okozott még némi fejtörőt. Mivel ez a két momentum összefüggött, ezért végül egységesen döntöttek. Az anyukát lehetett látni korábban, ahogyan a földön fekszik a lövés után, és rávetül az ember árnyéka. Disney ezt túl kegyetlennek tartotta, úgyhogy csak a lövést lehet hallani, és többé nem látjuk az anyukát. Kétségtelenül nagyon hatásos megoldás, ez a mai napig képes könnyet csalni a nézők szemébe. Az ember ábrázolására még egy kísérletet tettek, az erdő leégése után kilógott volna egy csizma a parázsból, azt jelezvén, hogy az ember a saját kártékonyságának esett áldozatul. Végül ezt az ötletet is elvetették, az ember gyakorlatilag egy természeti csapásként jelenik meg az állatok számára. Láthatatlan és halálos. Ennek szintén megvan a maga hatása, de elsősorban az állt a háttérben, hogy a néző ne érezze kényelmetlenül magát, sőt ne gondoljon arra, hogy ő is ember. És valószínűleg a mi Vukunk alkotói hasonlóképpen gondolkodtak ebben a tekintetben.

Az ember közeledtét leginkább a zene hivatott érzékeltetni ebben a filmben. És ha jobban odafigyelve hallgatjuk ezt a két hangot, könnyen észrevehetjük, hogy John Williams innen meríthette az ihletet a világhírű Cápa motívumhoz. Maga a zene egyébként szinte folyamatosan szól a játékidő alatt, csak két drámai jelenet során csendesedik el a hangsáv, ezáltal még hatásosabbá téve ezeket a bizonyos jeleneteket. A Fantáziát leszámítva ez volt az első Disney rajzfilm, ami nem musical volt, nem a szereplők énekeltek a filmben, hanem betétdalok voltak. A zene két, stílusban egymástól igencsak eltérő zeneszerző keze nyomát viseli magán. Frank Churchill korábban A három kismalac és a Hófehérke zenéjét szerezte, az ő témái, könnyedebbek, játékosabbak, rajzfilmszerűbbek. A másik úriember egy bizonyos Edward Plumb dolgozott már a Fantázia zenéinek összeválogatásán is, ő egy klasszikusabb hangzást képviselt. Végül két Oscar díjat nyertek, az aláfestő zenéért és a dalokért. Viszont mai szemmel már leginkább a zene miatt tűnik annyira régimódinak a Bambi. Ha avatatlan szemmel kezdi el valaki nézni, nem gondolná, hogy ez már az ötödik film volt, simán hihető lenne, hogy még csak a második. És ha már a hangsávról beszélünk, mindenképpen érdemes említést tenni egy jópofa anekdotáról a szinkronnal kapcsolatban. A kis Bambi hangját kölcsönző Donnie Dunagan felnőttként nem színész lett, hanem tengerészgyalogos. Méghozzá tiszti fokozatban, így egy életen át igyekezett eltitkolni az emberei elől, hogy ő volt Bambi hangja. Nem csak a tisztelet elvesztésétől félt, hanem attól is, hogy emberei a háta mögött Bambiként fogják emlegetni.

A Bambi abban is különleges, hogy a legtöbb rajzfilmtől eltérően nem a jó és a rossz harcáról akar nekünk mesélni, hanem még egy ennél is régibb, ősibb témáról. A Bambi magáról az életről szól, illetve az élet körforgásáról. Egy coming of age történet a születésről, a halálról, az újjászületésről, háttérben az évszakok változásával. És ez nem csak az Oroszlánkirályt vetíti előre, amit készítésekor még úgy csúfoltak, hogy „Bambi in Africa”, hanem azokat a természetfilmeket is, amelyeket Disney a későbbi években készített.

Viszont a Bambi nagyon szerencsétlen csillagzat alatt született. 1937-ben kezdték el a munkálatokat a Hófehérke sikereinek csúcsán, és 1942-ben mutatták be, ami a mélypontot jelenthette Disney számára. Addigra a hatalmas költségvetésű Pinokkió már megbukott, a Fantázia szintén, az európai piac pedig a második világháború miatt továbbra is el volt zárva Disney filmjei elől. Disney eddigre már több millió dollárral tartozott a bankoknak. Az alkalmazottak pedig 1941-ben sztrájkba kezdtek, ami 9 hétre teljesen leállította a stúdió működését, így a Bambi készítését is, ráadásul rengeteg tehetséges animátor hagyta ott a céget, illetve sokakat bocsájtottak el. Mire a mozikba került a Bambi, az Egyesült Államok is belépett a második világháborúba, és az emberek egyszerűen nem az ilyen típusú filmekre voltak akkoriban kíváncsiak. Nem érdekelte őket az erdei világ romantikája, a természet ábrázolása, akkoriban zenés vígjátékokba, bohózatokba, és valóságosnak látszó háborús drámákba menekült inkább a közönség. Nem csoda hát, hogy első bemutatásakor megbukott a Bambi, 1,7 milliós költségvetését nem sikerült visszahoznia. Nem volt akkora bukás, mint a Pinokkió, de ugyanazt írhatom most is, mint abban az esetben; a későbbi bemutatók sikerei nem segítettek a cég anyagi gondjain.

Amiben még a Pinokkiónál is rosszabbul jártak, az a kritikai fogadtatás volt. A korabeli kritika hiányolta a filmből a varázslatot, és már nem tudták értékelni Disney újító szándékait, rajzfilmhez képest túlságosan reálisnak érezték mind az erdőt, mind az állatokat, hiányzott nekik a vicces karikatúra, vagy rajzfilmszerűség. Az idő végül Disneyt igazolta, a korabeli kritika szűklátókörű, a tökéletességet lefitymáló hozzáállása ma már inkább humorosnak hat. Íme egy kis részlet a The New York Times korabeli kritikájából: „Mr. Disney próbálja átlépni a rajzfilm fantáziavilágának határát, és a képeslapok naturalizmusába süllyed. Festett erdejét nehéz megkülönböztetni A dzsungel könyve igazi erdejétől. A szabadabb, furcsább karikatúra jobban emlékeztet a valódi életre. Mr. Disney úgy látszik, a művészetből a művészieskedésbe csap át… Ha meg akarja valósítani a tökéletes természethűséget, végül eljut a valóságos modellekig. De akkor minek csinál rajzfilmet? (...)A tökéletesség keresésében Mr. Disney veszedelmesen közeledik afelé, hogy megsemmisítse a rajzfilmek fantáziavilágát.”  Egy másik kritikust az emberek ábrázolásával sikerült feldühíteni, az Outdoor Life-ban megjelent egy olyan vélemény, hogy ez a film „a legrosszabb fajta sértés, ami csak érheti az amerikai sportembereket”. Disneynek ráadásul ezeknél keményebb kritikusa is akadt, méghozzá a saját lánya, Diane személyében, aki azért kelt ki ellene, amiért meghalt Bambi anyja. Mikor Disney azzal védekezett, hogy ő csak hű maradt az eredeti regényhez, Diane azzal vágott vissza, hogy apja korábban is szabadon változtatta meg a regényeket, és végeredményben bármit megtehet, amit csak akar. Persze, az idők során, és a rengeteg újrabemutató alkalmával a Bambit is elismerték, és több generáció szerette meg ezt a történetet, ma 91%-on áll a Rottentomatoes weboldalon.

Magyarországon 1961. július 27.-én mutatta be a Mokép moziforgalmazásban az eredeti, Pannónia Filmstúdióban készült szinkronnal. Ahogy a Hófehérke és a Pinokkió esetében, úgy ezúttal is nagyon szívesen dicsérném ennek az ős szinkronnak a zsenialitását, de sajnos nem tehetem, mert ebben a formában még nem tudtam megtekinteni a Bambit. Az Intercom 1993-ban videón forgalmazta nálunk a filmet, és akkor készítettek hozzá egy új szinkront, és ugyanez található a dvd kiadásokon is.

Nem mintha olyan nagyon sokat beszélnének a filmben, és néha amikor beszélnek, akkoris azt kívánja az ember, hogy bár inkább csöndben maradnának. A Bambi minden érdeme ellenére nagyon gyerekes még a maga rajzfilm kategóriájában is. Ez főleg a történet elejére vonatkozik, amikor Bambi járni meg beszélni tanul, de kétlem, hogy egészen kicsi gyerekeken kívül ez bárkit le tudna kötni. Az animátorok szemmel láthatóan bele is feledkeznek néhol a saját újításaikba, percek telnek el, amíg a kis szarvasgida mászkálását, eséseit-keléseit mutatják, szintén nagyon gyerekes humorral felvértezve. A hol rajzfilmszerű, hol kifejezetten giccses zene sem segít sokat az összképen. Az animáció szépsége, a történet ősi kérdései persze leköthetik a figyelmünket egy darabig. Azért persze azt is meg kell hagyni, hogy ennek az egésznek még így is van egyfajta régimódi bája, de összességében jóval elavultabbnak éreztem, mint mondjuk a két évvel korábbi Pinokkiót. Azt is könnyen meg tudom érteni, akinek mindez a sok cuki állatka már meghaladja egyesek cukormáz befogadó képességét.

Nagy szerencse viszont, hogy ahogy haladunk előre a játékidőben a film egyre jobb, és jobb lesz, ez pedig főleg annak köszönhető, hogy a készítőknek volt minderről egy elképzelésük, mondanivalójuk, és kellő profizmussal tudták mindezt rajzfilmként megalkotni. Az ősz szépsége, a tél játékossággal egybekötött kegyetlensége, az anya halála, a párzási időszak, a harc, a menekülés olyan momentumok amelyekbe nem tudnék és nem is nagyon akarnék belekötni, mert egyszerűen működnek a mai napig. Bár mostanra kicsit furcsának tűnik az anya halálának ábrázolása. No nem az, hogy nem mutatták, hanem ahogy túllépnek rajta. Bambi elmorzsol egy könnycseppet, majd eltűnik a zuhogó hóesésben, később pedig már egy árva szó sem esik az anyáról, vagy a veszteség feldolgozásáról. Ez az élet rendje, a túlélés érdekében tovább kell lépni, és nem lehet siránkozni. Egy más, a maitól nagyon különböző hozzáállást tanúsítottak a készítők.

És éppen ezt használták ki 2006-ban, amikor a Disney stúdió újkori mélypontján direct to dvd folytatást készítettek a Bambihoz. A Bambi és az erdő nagyhercege arról szól, mi történt Bambival az anyja halála és serdülőkora előtt. És ha belegondolunk még mindig jobb ötlet, mintha Bambi ikreivel játszottak volna újra még egyszer az eredeti filmet.