Jim Thompson az amerikai krimi szerencsétlen sorsú, ámbátor jelentős alakja. Volt pár sikere Hollywoodban, azonban munkásságát csak a halála után ismerték el igazán. Világa túl mocskos volt ahhoz, hogy lemenjen a tömegek torkán. A The Killer Inside Me adaptálásával egyszer már próbálkoztak a ’70-es években, de Burt Kennedy rendezése nem öregbítette a szerző hírnevét. Mikor szóba került, hogy hogy megint fel kellene dolgozni klasszikussá érett könyvét, a feladatra elsőként Andrew Dominik (Jesse James meggyilkolása…) jelentkezett, aki el is kezdett tárgyalni Tom Cruise-zal, mivel meggyőződése volt, hogy egy ilyen kiakasztó szerepet, mint amilyen Lou Fordé, csak egy sztár vihet el. Kihullásukkal a fesztiválkedvenc Michael Winterbottom vette át a stafétát, ám ő nem osztotta ezt a nézetet.

A gyilkos bennem élnek négy év kellett, hogy a hazai forgalmazás rögös útjain eljusson hozzánk, mozi helyett egyből DVD-n. A főszereppel Ben Affleck csenevész öccsét bízták meg, aki egy időben erőteljesen kezdett kitörni a testvére árnyékából, de végül mégis ott ragadt. Lou Ford alakjában Casey Affleck ismét megmutathatta, hogy milyen rejtett kvalitásokkal rendelkezik. A csendes texasi sheriffet mindenki kedveli, vagy legalábbis tökéletesen megbízhatónak tartja. Fordnak van egy szép barátnője (Kate Hudson), mégis viszonyt kezd a város mellett lakó szajhával (Jessica Alba), akinek a normálistól némileg eltérő szexuális igényei vannak. Együtt kitalálják, hogy megzsarolhatnák a befolyásos Chester Conwayt (Ned Beatty) a fián keresztül. A terv még simán is menne, csakhogy Fordnak más elképzelése van a folytatásról, mint, amit bűntársával megosztott.

A forgatókönyvet érdekes módon egy másik rendező, John Curran írta, aki Winterbottomhoz hasonlóan igen határozott látásmóddal rendelkezik. Az igényes páros együttes erővel is csak részleges sikert ért el az adaptálással. A történet többször is leül, összeszedetlenné válik. Az, hogy fokozatosan lerántsák Lou Ford maszkját még úgy-ahogy megy nekik, de, hogy eközben krimijük egyéb szálait is kibontsák, meghaladja a képességeiket. Sokmindenre csak utalnak, és néha azt is utólag teszik meg, mikor már végképp megkavarodtunk. Az még rendben van, hogy a néző intelligenciájára hagyatkoznak, és ránk bízzák a kép kirakását, az viszont nem, hogy ők maguk nem törődnek azzal, hogy tényleg össze is álljon. A befejezésnél az események túlságosan zavarossá válnak, még akkor is, ha úgy veszem, hogy részben a főszereplő lelkiállapotát tükrözik vissza.

Akadnak fantasztikusan elkapott pillanatok, melyekben a főszereplő őrülete egészen tapinthatóvá válik. Az alkotók felnyitják nekünk Lou Ford koponyáját, láthatóvá téve, hogyan is működnek elborult elméjének fogaskerekei. Nehéz elfeledni, milyen hátborzongató könnyedséggel dönti el, hogy megöli azokat, akik bíznak benne. A barátnői sejtik, sőt belül tisztában vannak valódi természetével, ám szeretetük annyira erős, hogy még így is hajlandóak elfogadni. Annál brutálisabb tehát, amikor Ford odaadásukra magasról téve elképesztő kegyetlenséggel bánik el velük. Winterbottom nem szégyellősködik, és hosszasan mutatja, ahogy az egyiküket péppé veri.  

A nők a filmben alárendelt szerepet töltenek be. Ford manipulálja őket és szexuális dominanciát gyakorol felettük. Kate Hudsonnak az előnytelenebb oldala jön elő, különösen a vadító Jessica Albával összevetve, akit annyiszor mutogatnak erotikus pozitúrában, ahányszor arra csak lehetőség nyílik. A mellékszereplők közül a veterán Ned Beatty és az elhanyagolt Elias Koteas hozzák, amit minimálisra szorított terükben engednek nekik. A gárdából egydül a Mentalista, vagyis Simon Baker okozhat csalódást. A tévés színész megnyerő fellépése unott rutinnal párosul.

A rendező igyekszik hangulatot adni a filmnek, de Casey Affleck teszi azt figyelemreméltóvá. Bár Lou Fordnak nincs egyetlen vonása se, ami azonosulást kínálna, és Affleck nem is próbálja szimpatikussá tenni, ám, ahogy az átlagember békés felszíne mögül előbújtatja a szörnyeteget, abban van valami, amivel eléri, hogy ne utáljuk annyira. Időről időre felvillanó szadista mosolyában ott a felszabadultság édes érzete. Ha színtiszta gonoszság formájában is, de erőt sugároz. A gyilkos bennem élt Affleck kimagasló alakítása és Ford pszichotikus személyisége se emeli a kötelező látnivalók közé. Jim Thompson kedvelőinek és azoknak, akik szeretnek alámerülni az emberi természet sötétjében, azt tanácsolnám, hogy szerezzék meg a Svindlereket vagy a Nagytakarítást, melyek bár szintén nem hibátlanok, mégis inkább nevezném őket méltó adaptációnak, mint Michael Winterbottom filmjét.