Csak idő kérdése volt, hogy mikor kerülnek elő újra a bibliai eposzok. A passió nem várt mértékű sikere után egyértelmű volt, hogy még mindig van egy jelentős réteg, mely érdeklődést mutat a keresztény hitvilágból táplálkozó, vagy azt propagáló filmek iránt. Egy kisebb ipar épült köréjük, mely rendre szállítja is az olyan míves alkotásokat, mint a God Is Not Dead, de a nagy stúdiók csak mostanság kezdtek lépni. Miközben a tévében a Bibliát alázatosan követő mini-sorozat nézettségi csúcsokat állított fel, a mozifőnökök olyan rendezők kezébe adták a könyvek könyvét, akik szeretik a maguk képére formálni a rájuk bízott matériát. Meglepő hát, hogy Darren Aronofsky Noéja látványosan elvétette a célközönséget? Nem igazán, ahogy az se, hogy Ridley Scott filmje, az Exodus: Istenek és királyok a saját módján ugyanezt a hibát követi el.

Magától értetődő, hogy egy vallásos témájú alkotásra elsősorban azok kíváncsiak, akik hisznek Istenben, ám hiába vannak szép számmal, filmünk készítői mégse rájuk alapoztak. Azt a 140 millió dollárt, amit elvertek, feltétlen viszont akarták látni, ezért azokat a fiatalokat célozták meg, akik nem képes bibliára, hanem sztárokra, akcióra és látványra éhesek. Az előzetesekben is az effektekkel teletömött jeleneteket igyekeztek előtérbe tolni, no meg, hogy az Exodus a Gladiátor rendezőjének munkája. Ridley Scott többször próbálta megismételni díjnyertes filmjének sikerét, aminek általában lebőgés lett a vége. Aktuális eposzát keresztény körökben eleve rossz sajtó kísérte. Annak se ők, se mások nem örültek, hogy az autentikusságra köpve az egyiptomi és héber szerepek nagyját fehér színészek fogják játszani. Magyarázkodni volt kénytelen a Mózesként látható Christian Bale is miután a prófétát skizofrén barbárként írta le. A rendezőt azért kritizálták, amiért az isteni csapásokat természetes okokra visszavezetve akarta bemutatni. Mindez kihatással volt a kész műre, mely jóval bátortalanabb lett, mint amilyennek eredetileg indult. 

Az Ótestamentum talán legismertebb prófétájának, a hébereket egyiptomi rabszolgaságukból felszabadító Mózes történetének két és fél órás feldolgozása még súlyosabb szerkesztési problémákkal küzd, mint Scott korábbi rendezése, a stúdió nyomására megvágott Mennyei királyság. A hírhedten aluszékony tinédzserek ébrentartására a film rövid úton egy csatajelenetbe torkollik. Mózes és a többi szereplő alaposabb megismertetésével a rendező nem vesztegeti az idejét. A történelmi háttér is le van tudva néhány zanzásító felirattal. Ridley Scottnak komoly gondja van a vallásokkal, ennek egy nyilatkozatában hangot is adott, ami akár érdekesebbé is tehette volna a történetet, de nem így lett. Amikor kezdene egy jelenet izgalmas kérdéseket feszegetni, vagy csak egy összetettnek látszó gondolat formát ölteni, jön egy hirtelen váltás. A filmben egyébként is rendszeresek a nagy, esztelen ugrások. Fontosnak tűnő szereplők olvadnak a háttérbe. Sigourney Weaver és Aaron Paul is néma ácsorgással töltik idejük javát. Úgy tesznek, mintha lenne szerepük, pedig csak kiemelt statiszták.

Az egyre jobban feltűnő hiányosságok alappal szolgálnak a feltételezésnek, hogy Scott felsőbb utasításra újfent megcsonkította saját filmjét, ám ennél aggasztóbb a helyzet. Míg a Mennyei királyságnak volt egy jó forgatókönyve, az Exodusnak nincs. A párbeszédek, a jellemábrázolás, és minden egyéb, ami az elbeszélést hihetővé vagy átélhetővé tehetné, slendrián módon van kezelve. Azok a jelenetek, amik nem grandiózus távolikból állnak, versenyt vívnak, hogy melyikük tud rémesebb lenni. Még tíz perce se telt el, de már azon gondolkoztam, hogy ki írta ezt a szemetet. Mint utóbb megtudtam, a filmen négy igencsak eltérő hátterű író dolgozott, akik között megtalálhatjuk a Schindler listájáért Oscar-díjat kapott Steven Zailliant, és egy olyan párost is, aminek a legkomolyabb munkája egy az Olsen-ikreknek szállított vígjátékocska. Akárkinek a lelkén szárad a végső változat, nem ártana elgondolkoznia a jövőjéről a szakmában.

Mózes és Ramszesz kapcsolata, ami saját elmondása szerint úgy megfogta a rendezőt, szörnyen felszínesen kerül ábrázolásra. Előbbi az elnyomókhoz tartozva is igazi jellem, jobb és civilizáltabb egyiptomi bárkinél. Azért nem rántja ki a korbácsot az őrök kezéből, de úriemberként odaszól, hogy kár a rabszolgákat ütni, mint a barmot. A trónörökös Ramszesz pont az ellenkezője. A szerencsétlennek nincs egyetlen értelmes megnyilvánulása se. Az ország vezetésére alkalmatlan, egyedül felesége és gyermeke körében látszik, hogy mégiscsak emberből van. Nem értem Joel Edgerton, hogyan vállalhatta el ezt a rémesen kidolgozatlan, és annál is hálátlanabb szerepet, melyre alkatilag se felel meg. Nála egyedül John Turturro nevetségesebb fáraóként. Róla először azt hittem, hogy csak egy rossz vicc, és mindjárt jön egy transformer is, de nem. Komolyan gondolták, miképp azt, hogy elég egy suta, hajánál előrángatott jelenetet a film drámai fordulópontjára szánni, mikoris a főszereplők bizalmas barátokból ellenséggé válnak. Ennél durvábban csak Mózes megházasodását intézik el. Éppen, hogy elkezd flörtölni egy nővel, a következő percben már az oltár előtt mondják az esküjüket.

Mózes elvileg nagy utat jár be, de ennek egy kis szeletére képes Scott fókuszálni, a többit csak úgy odahányja a vászonra. Ikonikus eredettörténetét is elmondásból ismerjük meg, ami kevés ahhoz, hogy érzelmileg alapozni lehessen rá. A nagy sietségben nem ágyaznak meg a történet leglényegesebb részeinek se. Az, hogy Mózes valójában héber ekképp válik egy érdektelen, random bedobott fordulattá. Ismételten kihangsúlyozott harci érdemei akár jól is jönnének, amikor forradalmár lesz, csakhogy a tíz csapással a mindenható prófétáját kispadra ülteti. Tart egy-két beszédet, hogy lássuk mégiscsak ő a vezető, ám aktív funkciója a továbbiakban nemigen van. Meghasonlott viszonya az előtte pszichopata beütésű gyerekként megjelenő Istenhez érdekfeszítő lehetőségeket rejt magában, amik elúsznak a jelenetek esetlenségén. Mózes kezdi az inkompetencia határát súrolni. Azt se képes eldönteni, hogy jobbra vagy balra menjen. Christian Bale is tanácstalanul vergődik, nem tudja átadni magát szerepének. A vörös tenger szétválása után az alkotók a tízparancsolat kifaragását még sebtiben belesuvasztják a filmbe, de a pusztai vándorlásra csak pár félbemaradó pillanatkép jut.  

Ridley Scott a modern ember értetlenségével közelített ehhez az ősi történethez, melyet átvitt főszereplőjébe. Ahogy Mózes nem érti, sőt elítéli Isten kíméletlen csapásait, úgy Scott is. Nézőpontjában van ráció, csakhogy a Biblia nem arról szól. A rendező átgondolatlanul kap ide-oda, keresi a fogást Mózes történetén, de sehogy se találja. Bibliai adaptációnak az Exodus rideg és semmitmondó, történelmi eposzként pedig vallási hovatartozástól függetlenül unalmas. Bár ez volt Scott legnagyobb volumenű munkája, a monumentális látványt felemészti a képek sterilitása, míg a 3D annyira kihasználatlan, hogy észre se lehet venni. Erősen ingadozó színvonalú életművében az Exodus egy újabb mellényúlás. Ezen a harmatgyenge filmen nincs az a rendezői változat, ami segíthetne, habár Scottot ismerve biztosabb az érkezése, mint egy bibliai csapásé.