Szinte hihetetlen, hogy már a Tales of Monkey Island is öt éve jelent meg - az utolsó rész hajszálra pontosan ezen a napon. 2009-ben azon nyomban neki is ültem, de minthogy öt részben jelent meg, így az utolsóval, ki tudja miért egészen a múlt hétig vártam. A kalandjátékoknak létezik egy nagy rákfenéjük. Meglepően kevéset sikerül full 3D formába önteni. A Monkey Island is beszívta már egyszer tizennégy éve, de ezúttal a műtét sikerült, a beteg elhagyta a kórházat, és azóta is randalírozik...

Kezdjük az elején. 1990-ben a LucasArts 5. játékaként látott napvilágot a The Secret of Monkey Island című agymenés. Olyan siker lett, hogy hamarosan kiadták az összes létező platformra, pl.: Atari ST, Amiga, Mac, PC, stb. 1991-ben kiadták a - számomra legkedvesebb részt, hiszen egyik első PC játékom volt, s 30%-ban felelős, hogy végre megtanultam angolul - folytatást, Monkey Island 2 - LeChuck's Revenge címen. 1997-ben a harmadik - állítólag máig legjobb - rész már rajzolt grafikájú volt, ez a Monkey Island 3 - The Curse of Monkey Island címre hallgatott. Azért mondom, hogy állítólag, mert noha nagyon sok ember kedvence, szerintem a kettest nem űbereli sem történetben, sem nehézségben, ráadásul a végét is összecsapták.

A LucasArts az elsők között húzta be a féket, amikor a 3D és vele együtt az TPS, FPS műfaj lett hirtelen a favorit. A próbálkozások, hogy átültessék a kalandjátékokat 3D-be, sorra befuccsoltak. Egyszerűen úgy nézett ki, a kalandjátékoknak harangoztak. A 2000-es Escape from Monkey Island nemcsak ocsmány lett, de ráadásul elkefélték az irányítást is. Persze a történet itt is fergeteges, csak hát a megvalósítás bizony úgy néz ki, mintha egy háromfejű kutya és egy hatlábú csirke szerelmi légyottjából keletkezett volna. Lényegében ez lett a sírköve a LucasArts évekig tartó diadalának.

Néha ugyan lehetett hallani egy fake kijelentést, hogy készül az ötödik rész, de valójában szó sem volt erről. A LucasArtsból minden kreatív ember eltűnt, a maradék pedig csak és kizárólag a STAR WARS brand játékosításával foglalkozott. Kilenc évvel az utolsó és majdnem húsz évvel az első játék után, itt az ötödik rész, a Tales of Monkey Island. A fejlesztő ezúttal a TellTale Games, akik 2005 óta ontják magukból a kalandjátékokat. És itt megint kell tenni egy kis kitérőt, mert a TellTale több szempontból is figyelemre méltó csapat.

Először is képesek voltak egy olyan játékstílusba életet lehelni, ami tíz éve betegeskedett. Akik alkottak is valamit, rendre csődbe mentek az első játék után. Nem mintha a produktum nem lett volna jó, csak éppen nem volt rá kereslet, mert mindenki Big Fucking Gunokkal akart heccsatokat leadni valami istenadta dungeonban. Nekik meg a Monkey a hatodik kalandjátékuk, a Bones, Sam & Max 1-2, Strong Bad, és a Wallace & Gromit után. Másodszor az egyetlen olyan csapat, aki tényleg jól tudja működtetni az epizodikus játékok rendszerét. Amikor először hallottam erről, mindenki forradalomról beszélt - főleg az az idióta Valve - mégse lett belőle semmi. Úgy festett, a fejlesztők képtelenek fél év alatt összedobni, még egy pár órás folytatást sem.

A Sin Episodes behalt az első résznél, a Half Life rajongói meg azóta is az Episode 3-at várják... Az epizodikus játékok helyett a casual gamek árasztották el a piacot és a netet. Sokáig úgy tűnt a TellTale is egy halálraítélt próbálkozás. Kísérleti jelleggel összehozták a Bone nevű játékukat, mely ugyan aranyos volt, de teljesen minimalista, mind látvány, mind játszhatóság terén. Kb. mint egy garázsfejlesztés a 80-as évek végéről. A történet összesen két epizódot ért meg. A nagy áttörés akkor jött, amikor a LucasArts bejelentette, hogy folytatja a Sam & Max, valamint a Full Throttle legendás játékokat. Kis idővel később azonban mindkét project fejlesztésével leálltak. A TellTale-nél ekkor már jó pár régi Lucas Arc ott tevékenykedett, köztük az eredeti Sam & Max kiagyalója Steve Purcell. És akkor nekiindultak. Havonta jöttek az újabb epizódok a Sam&Max első évadából, ezek három-négy órás játékidejükkel remekül lefoglalták az embert egy-egy estére. Majd jött a második évad, immáron csak öt epizóddal, hasonlóképpen a Strong Bad, a Wallace & Gromit pedig néggyel.

2009 második felében elérkezettnek tartották az időt, hogy mivel már alaposan megismertették a közönséget mind a technikai megvalósítással, mind pedig az epizodikus kiadással, elkészítsék minden idők egyik legjobb kalandjátékának várva várt folytatását. Így július és december közt szépen megjelentették mind az öt részt, mely ezúttal nem külön epizódokat, hanem önmagukban is egész fejezeteket tartalmazott, amely mégis cliffhangerekkel záródó egységes történetté állt össze a végére.

A gyors iram azonban azt is eredményezte, hogy a TellTale játékai külsőleg egykaptafára készültek. Sokáig a Strong Bad jelentette a kivételt a rajzolt közeg miatt, de ahhoz a játékhoz meg erős gyomor és még erősebb idegzet kell. A többi játékot mind a Bones motorjára húzták rá, és nekem ez a gyurmaszerű megjelenítés leginkább a Wallace & Gromitnál jött be, érthető okokból. Szóval úgy érzem az se egy jó megoldás, ha gyorsan megcsinálunk egy-egy folytatást minden játékból, és csak a textúra változik. A Monkey Island esetében mintha látható lenne egy kis változás, de ez inkább a designereknek köszönhető, akik már a harmadik részt is kivitelezték - lásd pl. a felhők paplan formáját.

A történetről szintén nem lehet sokat beszélni, legyen elég annyi, hogy - meglepő módon - ismét Guybrush-val kell lenyomnunk ősi ellenségét LeChuck-ot, hogy megmentsük feleségünket Elaine-t. Talán nem árulok el nagy titkot, ha leírom, Guybrush az elején elbalfaszkodja LeChuck legyőzését, és nem elég, hogy LeChuck visszaváltozik emberré, ráadásul még meg is javul, Guybrush keze lesz az, ami megfertőződik a gonosszal és önálló életre kel. A második epizódban levágják egy párbaj során a kezét, amit az ifjú kalóz meglehetős blazírtsággal nyugtáz, és a csonk helyére tesz egy kampót. Összességében hihetetlen ahogy az elcsépelt történet, ami már az első rész alapját is alkotta, még ötödszörre is tud újat mutatni. Sőt, a mostani epizódok újították a legtöbbet a sorozatban, de mindezt úgy, hogy a tradicionális stílusjegyeket nem alakították át.

Nincs például sértegetős kardpárbaj - ez nem volt a második részben sem - ellenben egyre másra idézgetik az ott elhangzott egysorosokat, nem kevés nosztalgiát csempészve a játékkal töltött órákba. Nagyon sok régi szereplőt visszahoznak: Murray a világuralomra törő csontvázkoponyafej, Stan, a bármit eladó, szuper csaló, házaló ügynök, a rébuszokban beszélő - forgatókönyvet általában mindig előre olvasó - Voodoo Lady, de ennek ellenére elég új karakteres arc is megjelenik. Coronado De Cava a konkvisztádor, vagy az egyik legfrissebb karakter Morgan LeFlay a kalózvadász, akinek Guybrush a példaképe, és akivel egy szerelmi háromszög is felvázolódik.

A kreativitás szinte süt a játékból. Sírok, amikor Guybrush választhat négy különböző mondat közül, amit valójában szeretne mondani, de amikor megszólal, végül valami egészen mást mond, mert a többihez valójában gyáva. Szintén ötletes a tarot kártyák használata, a szellemes arcpárbaj, a dzsungeles helyszínek felfedezése, amikor pedig Guybrush LeChuck-ot tanítja, hogyan is kell kalandjátékot játszani - use, look at, stb. - azon szabályszerűen fetrengtem a röhögéstől. Magam sem gondoltam volna, hogy ennyi új ötletet tudnak ilyen jól megvalósítani. Az a baj, hogy a demó alapján ennek a fele sem derült ki, ott még nem voltam ilyen lelkes.

A Tales  of Monkey Island egy nagyon humoros játék. Roppant szórakoztató, kellőképpen idióta párbeszédekkel és megoldásokkal. Én kevés játékon szoktam nevetni, a legtöbb kicsal belőlem egy mosolyt, de ezt nem lehet röhögés nélkül megállni. Szinte depis vagyok, hogy ez a kaland is immáron mögöttem van. Vagyis humor terén is ugyanolyan a játék, mint nagy elődei.

Igazság szerint két kisebb dolog van, amin morogni lehet. Egyik az irányítás, ami maradt a TellTale előző játékaiban is látott, erőltetett WASD - kurzornyilas. Én ugyan a másikat alkalmaztam, amikor az egérrel irányítjuk de ez olyan körülményes, hogy majdnem az egész első epizód alatt tanulnom kellett mire ráhangolódtam. Szerencsére olykor lehet csalni, mert ha a képernyőn van valami, amire kattintani lehet, akkor főhősünk magától is odatéblábol. Fogalmam sincs miért kellett kiirtani a point & click rendszerét, de sajnos ez elveszett. Azonban mivel nincs is annyi felvehető, használható tárgy, azért nem olyan zavaró. Ezzel együtt leegyszerűsödött az interfész is, már nincs külön jobb, meg bal klikk. Ahol felvillan a kurzor, arra kattintunk és Guybrush teszi, amit tennie kell.

A másik rossz dolog, hogy meglehetősen könnyű lett a játék, abszolút hard-on végigvittem kényelmesen négy nap az öt részt részt. Ezen kívül a játék tartalmaz egy négy fokú beépített segítség rendszert, amikor Guybrush egyre gyakrabban ad tanácsot mire is kellene fókuszálnunk. Ez egyébként nem rossz, mert kikapcsolható, és azért nem olyan szintű segítség, hogy ténylegesen a szánkba rágja a megoldást.

A fejtörők nem rosszak, nem bárgyúk, de a gyakorlott játékosoknak gyerekjáték lesz. Persze azért volt, hogy pár órára pihentetnem kellett a dolgot - a kalandjáték különösen lefárasztja az ember agyát -, de az egyetlen hosszabb elakadást az utolsó epizódban életem meg, amin három egész napot agyaltam, míg végül próba szerencse alapon rájöttem a megoldásra.

A poligon szám viszonylag alacsony, Guybrushnak cakkozott füle, hegyes álla, és meglehetősen hosszúkás feje van. Rengeteg szögletes formával fogunk azért találkozni. Viszont a játék fut a legnagyobb felbontásban is, érthetetlen okokból a menü az, ami beszaggat. A zene szintén kiemelkedő, különösen jó pont, hogy minden régi motívum felcsendül a megfelelő helyen, pl. amikor Guybrush alámerül a vízbe, vagy amikor látogatást tesz a Voodoo lady viskójában.

A 3D minősége nagyon jól néz ki. Mindig is úgy voltam vele, kalandjátékot is lehet full 3D-ben létrehozni, ez csak egy technikai lépcsőfok. Sokkal inkább preferálom ezen fajtáját, amikor látszik a játékon, hogy játék, harsány színek, eltorzított formák, semmint a fotorealisztikus fps-t zabáló irányt. Guybrush külsejét pl. az elején szoknom kellett, de erősen hasonlít a második részben látott énjére. Ráadásul sikerült tervét megvalósítania, és szakállat is növesztett. A mozgások korrektek, Guybrushnak sem billeg a feje, mint az előző részben, - valamiért minden szereplő pattint egyet az ujjával, láthatólag nagyon tetszett a fejlesztőknek eme mozdulat - amikor pedig a női kalózok csatáznak, azt filmben sem rendezhették volna meg jobban.

A szinkron fenomenális, mindenkinek külön szereztek, és szerencsére a legtöbb szereplő a megszokott hangokon szólal meg - kivéve a Voodoo Ladyt. A megszólítható karakterek száma, ötven környékén van, ami egy teljesen jó szám. A beszélgetések nem olyan hosszúak mint régen, de persze próbáltam mindig a legutoljára benyögni a megfelelő választ, kitolva ezzel a játékidőt, és nem utolsó sorban poénokat vadászni. Merthogy a Monkey Island egyik lényege nem a gyors végigjátszás, hanem a poénok előcsalása. Szerencsére a karakterekre közvetlenül rá lehet dobni a tárgyakat is, és akkor további beszélgetések fedezhetőek fel.

Mit mondhatnék végezetül? Azt, hogy hol a francban van már a hatodik rész!!!! Akinek felkeltettem az érdeklődését és fogékony az idiotizmusra, a beteg humorra, esetleg karban szeretné tartani angol tudását, az szerezze be mind az öt epizódot. Vonja fel a vitorlát, és irány a horizont!

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!