„Ennek nagyon nem lesz így jó vége!"

Sóhajtott fel egy kislány a film háromnegyed részénél, egy totális csöndes résznél, a moziteremben ülők legnagyobb örömére. Ilyen és ehhez hasonlatos dolgok történtek a SpongyaBob vasárnapi matinévetítésén. Én például életemben nem láttam ennyi szétszórt pattogatott kukoricát, amiből bőven jutott az előző sorban ülök nyakába is, de senki nem csodálkozott ezen, sőt mintha ennél a filmnél egyenesen ez lett volna a kötelező.

Iszonyat durva tudamódosító szereket tolhatnak a készítők, mert ennél elmebetegebb filmet életemben nem láttam. Gyorsan hozzá is tenném, hogy jó értelemben, mert az a mennyiségű infantilizmus, amely ebben a filmben koncentrálódott, az emberi ésszel felfoghatatlan és leírhatatlan. Úgyhogy bajban is vagyok, mert a film kritikája nem tudja visszaadni ezt egy morzsányit sem. SZÓVAL HÚZÁS BE A MOZIBA, AMINT CSAK TUDSZ!!!!!

A Nickelodeon saját készítésű sorozata 1999 óta fut, és népszerűsége töretlen, 2004-ben már kapott egy egész estés mozifilmet is, de az több rajongónak is csalódást okozott. Az alkotók akkor nem tudtak mihez kezdeni a 90 perces játékidővel. Most viszont ezt kiküszöbölendő, megannyi egymásba folyó szkeccs és geg tölti ki a filmet, melyek között mindenki megtalálja a fogáravalót. Legyen az gyerek, felnőtt, SpongyaBob-fan vagy -gyűlölő, és bár jó néhányszor a szememet forgattam, hogy a fenébe tudnak ennyire fárasztó poénokat kitalálni, a következő pillanatban azon kaptam magam, hogy szakadok a röhögéstől.

Spongyával még az egyetemi éveim alatt találkoztam először, akkori barátnőm megőrült érte, és úgy éreztem, illik elmélyednem a témában. Hamarosan megismerkedtem a macskahangon nyávogó Csigusszal, a folyton pesszimista Tunyacsáppal, a pénzsóvár Rák urammal és Planktonnal, a világuralmi terveket dédelgető... ööö planktonnal. Akkor eldöntöttem, hogy ez végeredményben a Micimackó pepitában, meg persze a víz alatt, nyakon öntve a Monty Pythonra jellemző elmebeteg humorral. Le kell menni alfába, hogy az ember értékelni tudja, de egyáltalán nem olyan rossz, mint amilyennek hangzik/látszik. Itt is minden fontosabb szereplő egy kiemelt tulajdonsággal bír, és hozzá még idióta, amiben Patrik viszi a pálmát... ez a csillag, ez... ez nem normális.

Jelen film trailere nem tudom, mennyire lesz jó marketing, mert igencsak azt kommunikálja, hogy a klasszikus rajztechnológiát elhagyva, hőseink is CGI-be váltanak, és a szuperhősös beállás – Bosszúállók-paródia – a rossz emlékű Garfield és a Zűr Kommandót juttatta eszembe. Ráadásul az egészet 3D-vel is nyakon öntötték, úgyhogy minden rosszra fel voltam készülve. Jelentem, aggodalomra semmi ok, a film háromnegyede rajzfilm, csak a „ki a vízből” finálé kapcsán kapunk CGI-t, ami a hagyományos ábrázolásnál nekem tetszett is, a szuperhősös meg nyilván szándékosan ennyire rossz.

Ráadásul a filmben élő szereplők is vannak, a kalózként remekül helytálló Antonio Banderasra rá sem lehet ismerni – és már igencsak ráfért a világra egy hagyományosabb kalózkarakter Jack Sparrow után. A történet – amiről nem véletlenül nem beszéltem eddig – dióhéjban annyi, hogy Plankton ellopja a herkentyűburger titkos receptjét, és emiatt öt perc alatt egész Bikinifenék meggyűlöli a jólelkű Spongyát, aki ősellenségével összefogva időgépet alkot, hogy megpróbálják visszaállítani a dolgok helyes menetét.

Mindezt olyan elmebeteg módon teszik, hogy nem találok szavakat. Amikor az ember azt hinné, ezt már nem lehet tetőzni, mindig jön valami újabb ökörség, és még egy, és még egy, és még egy. Amíg szét nem robban az agyad. Paul Tibbitt filmje azonban nem csak nevettet, de nevelni is szándékszik, miszerint a pénz nem minden, barátaink nem mindig onnan kerülnek ki, ahonnan épp várjuk, és csapott munkában minden sokkal jobb... akarom mondani csapolt munkában, illetve csatak munkában. Peanutséknak nagyon fel kell kötni a gatyót, ha ezt űberelni akarják.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!