PlayStation 4-re még mindig visszafogott ütemben érkeznek a játékok, ám, ha zombikat akarunk gyilkolni, akkor van miből válogatnunk. A felturbózott újrakiadásokat gyarapító Zombie Army Trilogy-val egy időben futott be a Dead Island alkotóinak új remeke, mely nem forradalmasítja a műfajt, a megfelelő helyekről kölcsönzött játékelemekkel mégis lehagyja a konkurenciát. A Techlandes srácok fogták az Assassin’s Creed akrobatikusságát és belehelyezték a Far Cry világába, amit diktátor hajlamú őrültek és a segítségünkre szoruló túlélők mellett élőholtak tömkelegével népesítettek be. A sok különböző összetevő meglepően jól működő elegyet alkot. A karantén alá helyezett város, ahová főszereplőnk egy GRE nevű szervezet megbízásából beugrik felmérni a helyzetet, fantasztikusan lett kialakítva. Elsőre minden sarok potenciális veszélyforrás, ám a frusztráló kezdeteken túllendülve lesz időnk élvezni a látványt is. 

A játék alapja a parkournak nevezett extrém sport. Az elpucolásnak eme kreatív módja hamar a túlélésünk zálogává válik mivel az első fegyverek kutyagumit se érnek. Amíg nem szerzünk valami jobbat, a leghatásosabb módszer, ha belerúgjuk az ellenfeleket a tüskékkel kivert kerítésekbe. Az irányítás összességében gördülékeny, de persze épp a legrosszabbkor képes megszívatni. Főképp a lemászás során fordultak elő nem kívánt huppanások. A város sosem hagy bennünket unatkozni, a harapóssá vált lakosságon kívül a főgonosz Rais embereibe is úton-útféle belebotlunk. A fő- és mellékküldetéseken túl segíthetünk bajba jutottakon vagy begyűjthetünk ledobott segélyszállítmányokat is, mindezt persze értékes XP-pontokért cserébe.

A három részre bontott fejlődési rendszer eleinte csak nehézkesen engedett előre jutni, de idővel olyan hasznos képességek nyíltak meg, melyek nagymértékben megkönnyítették a dolgomat. A rengeteg megszerezhető, felfejleszthető és egyúttal sajnos gyorsan elhasználódó fegyver illetve az összerakásukhoz kellő, mindenütt elszórt cucc mellett a boltok jóformán megint feleslegessé váltak. Egyedül a játék felénél megjelenő lőfegyverekhez szükséges muníció az, amit vásárolni érdemes. A pisztollyal gyorsan kimászhatunk a pácból, viszont hangja egyből odacsalja a fürgébb és vehemensebb zombikat, ami átgondolt használatra sarkal.

A kampány nem tartozik a Dying Light erősségei közé. A sztoritól csak a zombis témában kötelezőkre futja. A helyi kiskirály, Rais ugyan kellően utálható, de meglehetősen sematikus rosszfiú, akinek a dumája hosszú távon annyira fárasztó, hogy még a főszereplő is leoltja miatta. A küldetések se lettek valami fantáziadúsan megalkotva. A játék első felében az elnyújtottságuk okozhat bosszantó perceket, míg a másodikban, hogy bár megnyílik egy új terület, a feladataink mégis egyre többször szorítkoznak zárt helyekre, jellemzően a hamar egyhangúvá váló csatornára. A legtöbb jó, amit el lehet mondani a kampányról, hogy jó érzékkel, a fejlődésünkkel többé-kevésbé szinkronban emeli a tétet. A küldetéseket egy-két kivétellel akár Co-Opban is végig lehet vinni, úgy játszva viszont, hogy csak magunkra számíthatunk, nagyobb a feszültség. Meglátásom szerint a mellékküldetések inkább bevonnak a Dying Light jól kidolgozott világába, mint a sztori alá tartozók. A bennük kibontakozó külön kis történetek alkalmanként többet árulnak el arról, hogy meddig képesek egyesek lesüllyedni szélsőséges helyzetben, mint a moralizáló üzenetét untig ismételgető főszál.

Harran városa tele van menedékhellyel, amiket előbb meg kell tisztítanunk a zombiktól, hogy birtokba vehessük. A játék mentési rendszere sajnos elég kiszámíthatatlan. Ha nem egy elkülönített helyszínen vagyunk, kedv szerint dobál a különböző menedékek között. Olykor még az is előfordul, hogy bele egy zombitámadás közepébe. A Techland szakemberei amilyen szépen és alaposan kidolgozták a várost, annyira felületesen alkották meg a karaktermodelleket. Az arcok, amikkel találkozunk nagyon egyformák, akár egyes szereplők „hasonmásaiba” is belefuthatunk. A korrekt szinkron valamelyest ellensúlyoz, de fel nem menti a fiúkat ezért a gyatra munkáért. A szereplők amúgy is elég haloványak, ami annyiból is kínos, hogy a készítők egyértelműen azt szeretnék, hogy érezzünk együtt velük. Haláluk vagy zombivá változásuk épp annyit jelent, mint egy statiszta kimúlása a The Walking Deadben. Rögtön a nyitányban mi magunk is fertőzötté válunk, de ennek a jelentősége egy időről-időre megjelenő idegesítő képi effektben és egy fura, a Far Cry 3-ból nyúlt tripszerű pályában nyilvánul csupán meg. A játék tehát hiába törekszik rá, a drámai hatás elérésében kudarcot vall.

A Dying Light legjobb ötlete a nappalok és éjszakák váltakozásának dinamikája. Az esti órákhoz képest a nappalok vidám csatangolásként hatnak. Nem véletlen, hogy külön díjazzák, ha épségben megússzuk őket. Ha leszáll a sötétség, előbújnak ugyanis a legveszélyesebb zombik, amik prédaként lesnek ránk. Alaposan fel kell kötni tehát az alsóneműt azokban a küldetésekben, melyeket kizárólag éjszaka lehet végrehajtani. Igaz viszonylag kevés van belőlük. Akinek mégis van bátorsága kimerészkedni, annak duplán számolják a képességpontokat. A játék egyéb téren is kifejezetten jutalmazza a felfedezőkörutakat. Különleges fegyverekre, kötszerre vagy más értékekre bukkanhatunk. Az elhalálozást ugyanakkor pontlevonással büntetik, de ennek tényleges hátrányát egyszer se éreztem meg. A jutalmunkat rejtő ládák illetve ajtók zárját gyakran fel kel törni. Ha ráéreztünk a módjára, a zárfeltörés annyira könnyű, hogy akár csukott szemmel is megy. Hasznos lett volna egy perk, ami megszabadít attól, hogy ezzel vacakoljunk.

Megjelenéskor sok bugra panaszkodtak a játékosok, ezek nagyját mostanra szerencsésen kigyomlálták a készítők. A legnagyobb furcsaság, ami velem egy alkalommal előfordult, hogy előttem termelődtek újra a semmiből a korábban kiírtott zombik. Ennél a kis gikszernél jóval kiábrándítóbb az extraként letölthető, multiplayerre szánt Be the Zombie mód, mely poén lehetne, csak az istennek nem akar működni. Mikor végre összejött egy parti, akkor is inaktív játékosokkal találkoztam. A Techland alkotása összes hibájával együtt az egyik legjobb zombis játék, amivel dolgom volt. Élőholtból nincs sokféle, így az ellenfelek ismétlődése elkerülhetetlen, de az elintézésük mindig hatalmas élvezet, legyen szó arról, hogy machetével vágunk magunknak utat köztük vagy csak lerúgjuk őket a háztetőről. A ritka szórakoztató és a műfajhoz illően vérgőzös játékmenet garantálja, hogy Harran városát, ahonnan az ott lévők csak kijutni szeretnének, mi mindaddig ne akarjuk elhagyni, míg fel nem fedezzük a legelrejtettebb zugait is.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!