A kérdés úgy merül fel, hogy lehet-e rossz filmet készíteni egy olyan színészgárdával, akik már elégszer bizonyították más produkciókban, hogy szinte minden helyzetben megállják a helyüket. Tom Hardy amolyan Marlon Brando-sra veszi a figurát, Gary Oldman - bár nincs sok szerepe - a  kisujjából rázza ki az ilyen karaktereket, Noomi Rapace már nem tetovált lány, de megtudjuk, hogy jól verekszik akár mázsás palik ellenében is, Joel Kinnaman új oldaláról mutatkozik be, Jason Clarke pedig....nos Jason Clarke-ról azt hittem, hogy az ausztrál most már főszerepeket (is) fog kapni, nem skatulyázódik be az örök mellékszereplő, a "nézd csak, ezt a pasast ismerem" kategóriába.

Hollywood mindig is előszeretettel nyúlt "orosz" témákhoz, különösen a hidegháború évei alatt. A sokszor még oroszokat sem látott producerek és írók előszeretettel mondták meg a tutit a volt Szovjetunióban uralkodó állapotokról és hogy ott milyen is az élet valójában. Ezek a kísérletek persze nem voltak egyebek általában, mint olyan propaganda célzattal készített alkotások, amelyek tovább növelték az átlag amerikaiak amúgy is tetemes félelmét, hogy egyszer a ruszkik átkelnek az óceánon és megszállják az USA-t. A filmek persze mindig tükrözték az éppen aktuális politikai áramlatok hőfokát, de mindig valamiféle sztereotipizált, orosz ember-mintát igyekeztek a nagyközönség elé tárni, amelyet "mindenki felismerhet", lévén az oroszok már csak ilyenek. Ahogyan a franciák csigazabálók és a németekben mindig ott rejlik a  titkos náci hajlam, úgy az oroszok kétféle formában jelentek meg Hollywood egén. Vagy nevetségesen merevek voltak, vagy harsány, az erőteljes és komikus túlzásoktól sem mentes ripacsként lettek bemutatva. A nők még rosszabbul jártak. Az ős-minta ehhez minden bizonnyal Ernst Lubitsch 1939-es filmje volt, a Ninocska. Ebben az isteni Garbo egy olyan orosz nő őstípusát formálta meg, aki csupa tűz, de az (akkor még nem létező) vasfüggöny mögötti dresszúra fegyelmezetté és bizalmatlanná teszi.

Pontosan ilyen a filmbéli Rajsza Gyemidov (Noomi Rapace) is. Hűséges a  férjéhez, odaadó orosz nő, de megtudjuk, hogy csak félelemből ment férjhez, mert egy belügyes tisztnek nem szokás nemet mondani. Mikor megtudja, hogy férje nem is olyan szörnyeteg, legalábbis kisebb, mint akik őket körülveszik, persze fellobban benne is a tűz és ha kell még ölni is hajlandó. Ugyanez a tipizálás figyelhető meg a kései kémek életét felidézni próbáló "A negyedik záradék" (1987) című filmben, amelyben a kemény agymosásokon edződött orosz ügynök (Pierce Brosnan) egyetlen percig sem kérdőjelezi meg konspiráló, saját kormánya előtt is titkolózó felettesei összeesküvés elméletét, hanem könyörtelenül és kegyetlenül végrehajtja a parancsokat. A film jellemző jelenete, amikor egy alacsonyabb rangú orosz ügynöknőt úgy vesz rá a szexre, hogy ő magasabb rangot képvisel a katonai hierarchiában, ezért aztán a nő, mint jó kislány bele is megy a dologba. Ez persze nem akadályozza meg őket, hogy egy jó kis kufirc után egymás vesztére törjenek, persze szigorúan parancsra cselekedve. Visszaköszönnek a  korai Bond-filmek árnyai, s ezen még az sem segít, hogy Frederick Forsyth regényéből készült.

Voltak persze olyan alkotások is, amelyek azért igyekeztek nagy magabiztossággal az "ellenség" hátországába elkalauzolni a nézőt, mert írójuknak olyan szerencséje volt, hogy tölthetett némi időt a Szovjetunióban. Ilyen volt a maga idejében nem is rossz "Gorkij Park" (1983), mely a puha kommunizmus kemény világába kalauzolja a nézőt. Írója Martin Cruz Smith két hetet (!!!) tölthetett Oroszhonban, ebből született meg a regény. Érdekes párhuzam a 44. gyermek-el, hogy míg ott az ötvenes évek közepén éppen meg akarták alakítani a moszkvai rendőségen a Gyilkossági Osztályt, addig itt már ez a szervezet régen működik, ám úgy mutatják be, mint aminek állandó összetűzése van az orosz belügyesekkel, ekkorra "népszerűbb" nevén a KGB-vel (Állambiztonsági Bizottság). Sajnos a film nem megy bele mélyebben az ellentétekbe, éppen csak a felszínt karcolgatja, s nem tesz jót neki William Hurt kényszeres orosz akcentusa sem. Apropó akcentus. Nem tudom, ha orosz témájú filmeket forgatnak/forgattak Hollywoodban, miért is támadt anno, valamikor a múltban, valakinek az a kolosszális ötlete, hogy alapvetően angolul beszélő színészek erőltessenek magukra valamiféle fake orosz akcentust, mert ettől majd hihetőbb, vagy autentikusabb lesz az egész film. Hát nem, nem lesz. Ha egy filmben minden összeáll, forgatókönyv, színészi játék, atmoszféra, megvalósítás, akkor nem mindegy, hogy a színész a figura bőrébe bújva akcentussal beszél-e vagy sem? Úgy tűnik az angolszász filmvilágban nem. James Mason mondta egyszer, hogy midőn elkezdett elég sokat az USA-ban filmezni, rákapott az amerikai akcentusra, majd egyszer véletlenül visszahallotta magát a vásznon és innentől kezdve nem volt hajlandó amerikai angolsággal beszélni. Nagy kérdés persze, hogy ha egy amerikai színészt kérnek fel egy brit arisztokrata szerepére, mit is csináljanak. Emlékezetes, hogy a Magnum (1980-1988) című TV sorozatban a tősgyökeres texasi John Hillerman Laurence Olivier kiejtését tanulmányozta, illetve az ő Shakespeare szerepeit, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Ez valamennyire még érthető is, hiszen ilyen esetben egy londoni moziban, vagy a tévé előtt ülve egy brit jókat hahotázna, ahogyan az angolnak álcázott texasi elmondja, hogy "osztán gyűjjön má' ide és igyunk egy kis tüzes vizet...". Az is érthető, amikor egy történelmi filmben, például a "Valkűr"-ben (2008), a mellékszereplők eredeti nyelven társalognak, a főbb karakterek pedig akcentus nélkül beszélgetnek egymással. (Bár meglehetősen lelombozó hallani, ahogyan egyes német színészek angolul próbálnak kiejteni német neveket...) A legrosszabb kombót, amit csak kitalálhattak, viszont kétségtelenül "A Crossbow akció" (1965) képviseli, ahol George Peppard szerepe szerint egy olyan kémet játszik, aki perfekt német. Ám ha meghalljuk a kiejtését, csak egy mentálisan retardált hinné el róla, hogy ez igaz és pillanatok alatt egy német hadifogolytáborban kötne ki.

A "44-ik gyermek" követi a hagyományokat az "autentikus" úton. Tom Hardy mindenkin túltesz az orosz szavak eltúlzott kiejtésében, amelynek pikantériája, hogy ha jobban odafigyelünk, észrevehetjük, hogy brit létére amerikai-orosz keverék kiejtéssel beszél. Talán a leginkább visszafogott e tekintetben Gary Oldman, igazi nagy színész módjára játssza le azt a néhány jelenetet, amelyben részt vesz. Ám, hogy ne csak ilyen jelentéktelennek tűnő apróságokkal foglalkozzak, itt az ideje megnézni, milyen is a film valójában. Leszögezem, nem vagyok híve a borzasztóan nagy pénzekből készült szuperprodukcióknak, amelyek aztán semmit nem nyújtanak a látványon kívül a nézőnek. Ha viszont egy film nagyszabásúnak akar látszani, ám ehhez nincs meg a kellő háttere, az igencsak kiábrándító tud lenni. A produkció a maga 50 millió dolláros költségvetésével igencsak szerény, ami sajnos meg is látszik a látványon. Az operatőrrel nem volt gond, mert a rutinos Oliver Wood-nak olyan filmeket köszönhetünk, mint a "Még drágább az életed", az "Ál/arc", vagy a Bourne-sorozat. Ám a kamera alapvetően kis tereket fog be, mindig ügyelnek arra, hogy viszonylag szűk térben (kivéve az erdős részeket) játszódjék a  cselekmény, ahol nem kell nagy tereptárgyakat mutogatni. Végig úgy éreztem a film alatt, hogy az 50-es évek Moszkvája alapvetően 2-3 utcából áll, ahol rengeteg statisztát szélnek engedtek a kamera előtt ellensúlyozva a szegényes látványt. Amikor pedig a rendező/operatőr már hatodszor mutatta meg nekünk felülről az éjszakai, gyárak füstjétől kormos és sötét fővárost balról jobbra pásztázva szinte ugyanazokkal a képkockákkal, kezdett kínossá és TV-film szerűvé válni a dolog. Hol vannak már azok a szép idők, amikor az "Aranyszem" (1995) forgatása idején a Leavesden Studio-ban felépítettek egy teljes orosz városrészt. Igaz, az a film 58 milliót kóstált, akkor...

No de hát itt van nekünk a  történet maga, amely Tom Rob Smith trilógiájának első kötetéből készült. A történetet egy valódi orosz sorozatgyilkosra épít, nevezetesen Andrej Romanovics Csikatyilo-ra, aki 1978 és 1990 között legkevesebb 53 embert, nőket és gyerekeket ölt meg. A rosztovi rém néven is ismert pasas 56 gyilkosságot ismert be, de a nyomozások adatai arra engednek következtetni, hogy áldozatainak száma ennél jóval több volt. 1992-ben fogták el, amikor már teljesen más szelek fújdogáltak orosz területeken és 1994-ben golyó általi halálra ítélték. Az HBO saját gyártású TV-filmet is készített belőle 1995-ben "X polgártárs" címen, amelyet teljes egészében Magyarországon forgattak és nemzetközileg is jó kritikákat kapott. A kérdés ezek után az, hogy szükséges-e szinte egy az egyben lemásolni ezt a történetet, megspékelve azzal, hogy visszahelyezzük a sztorit a sztálini korszakba. Ha ez egy nagyobb szabású történet része, mindenképpen. A film azonban éppen ezzel marad adós. Minden megvan benne, ami egy nyugati ember fantáziáját egy közepes útikönyv, vagy egy felületes történelemkönyv elolvasása után izgathatja a volt Szovjetunióról. Fekete autók, amelyek egyszer csak megállnak előtted és a vadállatian kegyetlen belügyesek kiugorva belőle agyba-főbe vernek. Beépített spionok, akikről senki sem gondolná, hogy kémek, hiszen a nép egyszerű fiának mutatják magukat. A koncepciós perekre történő homályos és távoli utalások. Mind-mind csak a felszínt karcolgató díszletek egy valójában totálisan banális és egyszerű történet oltárán. Még a sorozatgyilkos is csak kellék, hiszen a lényeg két ember párharca, szerelemféltés és a hatalom birtoklásának ténye. Csupa hollywoodi klisé.

A szerepek már az elején kiosztatnak, midőn az oroszok elfoglalják a Reichstag-ot és kitűzik rá a Szovjetunió zászlaját. Azon kívül, hogy a látvány (lásd mint fent) rendkívül szegényes, már itt megjelennek a későbbi szereplők jellemvonásai: Leo Gyemidov (Tom Hardy), aki egy véletlen folytán lett a Szovjetunió hőse, haverja a szajrés Alekszej Andrejev  (Fares Fares), aki viszont csak azért nem lehetett nemzeti hős, mert nem mutatott volna jól a karján a sok lopott óra egy fényképen. Vaszilij (Joel Kinnaman) a gyáva dög, aki még sok problémát fog okozni és hát aki ismeri Vincent Cassel (Kuzmin őrnagy) és Paddy Considine (Vlagyimir Malevics) eddigi munkásságát Hollywoodban, pontosan tudja, mire számítson tőlük. Valójában három történet fut egymás mellett. Egy (elnagyolt) korrajz a sztálini rendszerről, amely alapvetően csak keret, a sorozatgyilkos története (a 44-ik áldozat azért fontos, mert ez Gyemidov barátjának Andrejev-nek a fia), amely a keret másik fele és végül a valódi sztori, amely egy szerelmi történet a birtoklásról és a hatalomról. Tom Hardy gesztusai egyszerre idézik a fiatal Marlon Barndót és Paul Newman-t, talán kissé túl is játssza a szerepét, viszont azért a hitelesség határain belül tud maradni. Noomi Rapace figurája annyira sematikus, hogy csoda, hogy egyáltalán ebből a színésznő ennyit ki tudott hozni, s ez igaz a többiekre is.  

A 44-ik gyermek egy nagyszabásúnak látszó, valójában azonban a TV-filmek szintjén mozgó revans-akciófilm, amelynek annyi köze van a valódi sztálini rendszerhez, mint amennyire a lábas érzi a benne készülő étel ízét. Nem tudom, összefüggött-e ez a tény azzal, hogy szinte alig reklámozták a filmet, talán úgy voltak vele, minek költsünk még több pénzt egy alapvetően elhibázott vállalkozásra. Legújabb híresztelések szerint "a történelmi tények eltorzítása és az események öncélú értelmezése...valamint a szovjet állampolgárok bemutatása és jellemzése miatt az adott korban" a filmet az orosz Kulturális Minisztérium letiltotta, tehát orosz területen biztosan nem jelenik majd meg. A régi jó beidegződések működnek, ám ezzel együtt azt gondolom, hogy az oroszok semmit sem vesztenek, hogy nem látják ezt az alkotást. Nálunk ugyan nem tiltották be, de mi sem.