Ezt a filmet 1994-ben láttam, majd ha nyári hangulatba akartam kerülni, minden évben megnéztem. A Hóbortos hétvége mellett, ez volt a másik, aminek ez sikerült. Gipsy King szinte teljes albuma hihetetlen hangulatot teremt az első perctől kezdve - és abba még bele se megyek, hogy később még pavlovi reflexem is alakult ki, amikor felcsendült, annyikra kondicionálódtam -, és a mostanság tomboló kánikulában nem is találhatnánk magunknak jobb elfoglaltságot, mint lehúzni otthon a redőnyt, keverni egy Titanic koktélt, és betenni ezt a filmet, majd kikapcsolódni 110 perc erejéig.

A film egyébként vígjátékként és kalandfilmként is egész jól működik, mert egyben tekinthető a James Bond filmek paródiájának is. A történet szerint ugyanis a film főhőse Clarisse régen titkos ügynök volt, de ma már visszavonult, és éli az otthonülő, unatkozó háziasszonyok unalmas hétköznapjait. Férje, a menő sebész Antoinne minderről semmit sem tud, és természetesen - jó francia szokás szerint - ott csalja a nejét ahol csak lehet. Egyik nap azonban a régi munkahelyéről felkérik a nőt, hogy egy utolsó misszióra jöjjön vissza, mert a feladat olyan veszélye,s hogy az aktív ügynökeiket sorra kinyírták. A fedősztori szerint Japánba utazik egy konferenciára, hogy férje ne gyanakodjon. A valóságban azonban Capri szigetére megy, ahol találkozik a társával, akit egy két gombócos Vanília fagylaltról fog felismerni.

A nagy egymásra találásnál azonban  kiderül, hogy egy néger lesz a társa - nem tejeskávé fekete mint a bűn - és a film itt kezd igazán fergetegessé válni, mert rengeteg poént épít a fehér emberekben lappangó rasszizmusra, a négerek sztereotípiáira - buták, nagy a farkuk, ősemberek mai napig, stb. - ráadásul mindezt egyáltalán nem politikailag korrekten - 1989-et írunk! - szóval lehet őszintén jókat röhögni. Például az elején Clarisse ki kéri magának, hogy Hippolyte legyen a társa, az utolsó pillanatig reméli, hogy valami félreértésről lesz szó - elvégre csak egy gombóc vaníliája volt -, és különben is, bizonyára amatőr, és mibe keverték őt bele, és inkább menne vissza  férjéhez.

A különböző társadalmi rétegek, és kultúrák találkozása miatt Hippolyte ugyanúgy értetlenkedik néha a szakadt fehér nő viselkedésén - akinek különben is lapos a boccsa -, ráadásul négy feleség várja, hogy elvégezze a küldetést, de természetesen ahogy egymást jobban megismerik Clarisse elkezd vonzódni a fekete mágushoz, és minthogy otthon elhanyagolták, így a film tovább evalválódik és szociodráma lesz belőle. Természetesen nem kell sok idő, és Antoinne is megtudja, hogy felesége egyáltalán nem Japánban van, és mivel nagyon féltékeny - milyen lenne egy feleségét rendszeresen és módszeresen csaló férfi? - utána megy Caprira. Így kapunk klasszikus felszarvazott férjet, csomó féltékenykedést, és irtózatos nagy jeleneteket francia módra: "Most mit néz? Mi van mi van? Maga még sose veszekedett a feleségével?"

Arról nem is beszélve, hogy Antoinne kis híján elkúrja az egész akciót. Mert a film koherens módon futtatja továbbra is a kémszálat. Amiben kapunk frankó kikacsintásokat. Például itt hallottam először a Máltai Sólyomról, ami acélszemély hajójának a neve. Vagy az idióta okfejtegetés, hogy a kutatások - akkor még nem brit tudósok - szerint az emberek többsége a bal lábával lép aknára. És ha nincs elegünk a dakota közmondásokból, akkor itt kapunk egy egész zsáknyi afrikait: "Attól, hogy veszel egy új fazekat, a régit még használhatod."

A három főszereplő közt nagyon jó az összhang, mindegyik kap önálló monológokat - pl. Antoinne tipródása az önsajnálat mocsarában, hogy felesége képes volt egy négerrel megcsalni, nem csak úgy megcsalni, hanem egy NÉGERREL!!! -, a dialógusok pedig különösen mulatságosak - Antoinne és Hippolyte bölcselkedései a nőkről, amikor mindkettejük kiábrándul Clarisseból. De persze ehhez kellett az őket hitelesen megformáló színészgárda. Az ekkor negyven éves Sabine Azéma rendkívül vonzó a rövid hajával, sem ezelőtt, sem ezután nem láttam egyetlen más filmben sem - pedig tisztességgel kivette részét a színészetből.

Az Elefántcsontparton született Isaach De Bankolé rendkívül szimpatikus ebben a szerepben, érdekes módon semmi látszata annak az izzadtságszagú erőlködésnek, amit nagyon sok amerikai filmben érezni, hogy itt most kötelezően jófejnek, meg lazának állítanak be egy fekete színészt. Bankolé nagyon hitelesen formálja meg az európaiakat furcsa szemmel vizslató afrikait, akinek ugyanúgy meg vannak a maga előítéletei, és sztereotípiái. Ő már több filmben is feltűnt ami ismerős lehet; Miami Vice, Kávé és Cigaretta, Casino Royale, a 2009-es Irányítás határaiban pedig egyenesen főszerepet kapott.

Az abszolút kedvencem azonban mégis Pierre Arditi, aki annyira szerethető, ebben a slampos, borotválatlan, lúzer szerepben, hogy nem is nagyon tudom szavakba önteni, egész egyszerűen látni kell. Pláne Tahi Tóth László zseniális szinkronjával! Csak gondoljuk el történhet e ennél nagyobb megaláztatás egy értelmiségi, jól kereső, fehér férfival, 1989-ben? Na ugye, hogy nem :D Sajnos Ardititól ezt leszámítva csak a mocsok rossz Színészeket láttam, de ugye az ritkán lehet hivatkozási alap - esetleg Az a tíz film, ami nem film, Az a tíz film, ami helyett inkább vágd fel az ereidet -, pedig filmográfiája közel kétszázra rúg.

A filmet a 2006-ban elhunyt Gérard Oury rendezte, akinek többek között a Jákob rabbi kalandjait, az Egy kis kiruccanást, a Felszarvazták őfelségét, az Olajralépést, az Esernyőtrükköt, az Ászok ászát, és az általam nem igazán kultivált Ügyefogyottat köszönhetjük, vagyis az úriember igencsak értett a vígjátékokhoz. Lényegében ez volt az utolsó jó film, amit rendezett, az ezután filmre vitt Aranyra szomjazva ugyan még tartogatott pár petárdát, de az 1993 után két filmjét már ne nagyon keresse senki.

Ez a film azonban még ütős, és velős, tele poénnal, napsütéssel, tengerparttal, - és tengerrel - riviérával, és nyárral. Szóval ha éppen tombol a hőség, amikor ezt olvasod azért, ha meg borús az ég, akkor meg azért szerezd be eme filmet, és nézd meg. Lehet utána te is rákapsz a vaníliafagylaltra.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!