"Seasons change, tastes change. But people... people never change."

Utoljára ott láttuk kedvenc hercegünket, amint nagyban lefolytat egy ágyjelenetet a Monica Belucci hangjára élvező Idő Úrnőjével. Amennyi megpróbáltatáson keresztül ment, ez a minimum amit megérdemelt. Alig érünk haza azonban, elsüllyesztik a gályánkat, nőnket jó messzire hurcolják tőlünk, és úgy en bloc mindenki az életünkre akar törni. Legalábbis azok, akik nem a szülővárosunk fosztogatásával vannak elfoglalva. Mi van???? Hát az van, hogy a Dahakától ugyan megmenekültünk, és megakadályoztuk az Idő Homokjának elkészítését, de pontosan emiatt semmi nem történt meg, ami az első részben lejátszódott. A Nagyvezír még mindig él, és seregével elfoglalta Babilont. Idézném szeretett időjárás szakértőnket: "Gondolkodj négy dimenzióban!"

Már az elején leszögezném, hogy a The Two Thrones egy rettenetesen jó játék. Csupán azért nem magasztalom az egekbe, mert a fejlesztők nem merészkedtek ki az újítás mezejére. És ami az első részben még ütött, az mostanra - immár harmadízben - egyszerűen csak bitang jól lett összerakva. Már az első részben sem értettem teljesen, minek kell valami azadi palotába bepaterolni a történetet, miért nem Babilon? Ennek azóta sem tudom az okát, talán csak nem mertek a fejlesztők belecsapni a lecsóba, és akkor még nem tudta senki, hogy egy slágerjáték lesz - pedig az ugrabugra nagy etalonja, Ms. Croft éppen szabadságon volt már jó pár éve, úgyhogy adta magát a lehetőség.

Mindenesetre, a három PoP egyik nagy előnye, hogy legtöbbször nem zárt barlangokban ugráltunk, hanem napfényes, hold világította hatalmas területeken a szabad ég alatt. Ezt a harmadik részre odáig fokozták, hogy a játék 70%-a az utcákon, háztetőkön zajlik. Miközben egyre közeledünk a nagy finisben részt vevő Bábel Tornyához. Egyszerűen fantasztikus érzés. A szokásos pofozás a Jáde motoron ismét megtörtént, de ha lehet, ezúttal még kevesebb az eltérés a Warrior Within és e között, mint a The Sands of Time és a második rész között. Alig egy év a különbség - a játék 2005 karácsonyára jelent meg - és ilyenkor nagy csodákat nem várhat az ember.

Kezdeti állapotban a játék Kindred Blades névre hallgatott, és ekkor még hasonlóan az előző részhez sokkal komorabb lett volna, valamint a történet is más irányba haladt volna tovább. Azonban a fejlesztők nagy gondban voltak. A második résszel legalább annyi rajongót vesztettek mint ahány újat bevonzottak. Mit tegyenek? Véleményem szerint a lehető legjobb döntést hozták az ügy érdekében. Kiválasztották a legjobb elemeket a két előző részből és összeturmixolták. Éppen ezért a The Two Thrones majdhogynem az első játékkal egyenrangú a szememben. Lássuk miért is.

Ismét a fénylő, mesés színek dominálnak a játékban, a sötét tónust úgy ahogy van sutba vágták. Ez a változtatás pár hónap alatt történt, 2005 májusa és szeptembere között, a játékosok visszajelzései alapján. Babilon minden szegletéből süt a melegség, az illúzió, hogy egy közel-keleti városkában rohangálunk fel és alá tökéletes. Igaz eredetileg sokkal szabadabban bejárható lett volna a terület mint a Warrior Withinben is, de később ezt a történet miatt lecserélték a lineárisabb pályaszerkesztésre. Noha a harc maradt ugyanaz a free-form, amit a második részben megszokhattunk, ezen is políroztak kicsikét, sőt behoztak egy új speciális mozdulatot, amivel az egészet parkolópályára tehettük, ha éppen kedvünk volt hozzá. Aztán itt a Herceg karaktere. Sokkal barátságosabb lett, köszönhetően annak, hogy visszatért az első rész szinkronhangja Yuri Lowenthal.

Visszahozták az összes fontosabb karaktert is - de ennél is lényegesebb, hogy funkciót adtak nekik - gondolok itt a Nagyvezírre, a Hegyek Öregjére, na és persze Farah-ra, aki - mivel az első rész eseményei csak számunkra történtek meg - teljesen vadidegenként kezel minket, így az első részhez hasonlóan hol együtt harcolunk vele, hol meg csak loholunk a nyomában. A szinkron parádés, - bár Belucci már nem vállalta az Idő Úrnőjének hangját, arra a pár sorra, Sarah Carlsen ugrott be helyettesíteni. Farah is új hangon szólal meg Helen King személyében, de egyáltalán nem rossz.

A zene ismét dinamikus, újra a keleties dallamokra helyeződött a hangsúly, a teljesen idegen metálos vonulatot ezúttal hagyták a fenébe. Stuart Chatwood mellett azonban itt már Inon Zur hangzásvilága dominál. A progresszív töltési rendszer szerencsére ugyanúgy megmaradt, a HUD-on is csak minimálisan változtattak az előző részhez képest. A videókon sajnos látszik az Idő Vasfoga, bizony 2005-ben már messze nem elég az, ami 2003-ban még csodálatos volt, - megszokta a szemünk - és a bejátszásoknál ütközik ki az engine legnagyobb hibája, bár szerencsére nincs belőlük sok ahhoz, hogy fájdalmas legyen.

Lássuk a lényeget, vagyis a harcot. Illetve, annyira nem is lényeg a trilógia lezárásában, mert közel sem fogunk annyit gyilkolászni, mint az előző epizódban - visszahelyeződött a taktikázásra és a platform elemekre a hangsúly - de ennek ellenére igen élvezetesre sikeredett még egy mezei harcos legyőzése is. Sokkal keményebbek lettek az ellenfelek, hogy a bossokról már ne is beszéljek. Utóbbiakból derekasan el leszünk látva. Ráadásul a történet szerint mind a Nagyvezír csatlósa volt mielőtt az őrült varázsló nagyzási hóbortjának köszönhetően rájuk nem szabadította az Idő Homokját, amitől mindegyik valamiféle torz változást szenvedett el. Az ő legyőzésük valódi kihívás, és ínyencség lesz.

Behoztak egy újítást a játékba, ez pedig a lopva gyilkolás a'la Sam Fisher - de az is lehet itt már látszódott a PoP-on, hogy az Assassin's Creed előfutáraként tekintenek rá. Szinte hihetetlen, de végig lehet vinni a játékot, hogy csak ezt a metódust használjuk, hercegünkkel lopakodunk, aztán amikor a tőrén felvillan a fény, egy megfelelő gomb lenyomásával végezhetünk az áldozattal - mára ez a klasszikus Quick Tiem Eventet jelenti. Bizonyos ellenfeleknél, azonban, 3-4 ilyen pillanat is lesz, és mivel ez véletlenszerű, elég egyet is elhibázni, hogy az ellenfél lerúgjon magáról, és kezdetét vegye a szokványos harc. Ezt a hirtelen halált akár két különböző ellenféllel is eljátszhatjuk - vagyis egyikről átugrunk a másikra és viszont - de persze gyorsan hozzáteszem, hogy mind a pályaszerkesztésen, mind az ellenfelek elhelyezésén látszik, hogy nagyon rágyúrtak a készítők erre a feature-re. Vagyis ez nem működne 10-20 ellenfélnél, ahogy a második részben megszoktuk. Eredetileg mindez automatizált lett volna, de a változtatások során a QTE mellett döntöttek.

A Herceg ugyanúgy kapja a jobbnál, jobb kardokat, de másodlagos fegyvere ezúttal is csupán az Idő Tőre lesz - minthogy az előző részben a fegyverek igen hamar leamortizálódtak, ez nem is olyan baj. Persze van itt még egy fegyverünk is, de az csak bizonyos helyzetekben érhető el. És innentől kezdve spoilerezni fogok, mert egyébként nem lehet a játékról érdemben beszélni! Hercegünk ugyanis a játék elején megfertőződik az Idő Homokjával, és csak azért nem változott át homoklénnyé, mert ismét megkaparintotta a mágikus tőrt. Azonban a fertőzésnek köszönhetően amikor homokkal telítődik a szervezete, átalakul a Sötét Herceggé. Aki könyörtelen, és nem kegyelmez. Ekkor értjük meg, miért is ez a címe a játéknak: The Two Thrones.

Kicsit gonosz dolog, hogy skizofrén gyilkossá változtatták a jóravaló herceget, de ha jobban belegondolunk, ez a jó én-rossz én már az eredeti - 1989-es - részben szerepet kapott, hiszen az egyik utolsó ellenfelünk a gonosz énünk volt, jelezvén minden emberben meg van ez. A Sötét Herceg lesz az az elem, ami lényegében értelmet ad az egész második résznek, hogy miért is történt ott annyi változás. Még ha nagyon utálod a középső részt, emiatt egész egyszerűen muszáj lesz belevetned magad, hogy minél jobban megértsd a történetet, az utalásokat, kikacsintásokat - egy harmadik rész már nyíltan reflektálhat az első kettőre, lásd még trilógiák alapismérvei: Sikoly 3 -, elejtett félmondatokat. Ha nem lett volna az a rengeteg változás, darkosítás a második részben, nem lenne értelme a Sötét Herceg karakterének sem.

Egy idő után menthetetlenül átalakulunk homoklénnyé. Egyetlen baj vele, hogy ezek az átalakulások scripteltek, vagyis akkor változunk át, amikor a fejlesztők előre megírták, az eredeti tervek szerint a játékos bármikor válthatott volna a két karakter közt, és a játékot mindkét úton végig lehetett volna vinni. A Sötét Herceg ráadásul egy mélyebb hangon szólal meg, akire játék alatt végig azt hittem a Warrior Withinben is hallható Robin Atkin Downes, de őt egy vadonatúj szinkronhang, Rick Miller formálja meg közel zseniálisan. Sőt, amikor a Herceg úgymond a normális formájában leledzik, akkor is folyton szekálja, szívatja, évődnek egymással, olyannyira, hogy ezek a beszélgetések - szerencsére végig felirattal támogatva - a leghangulatosabb részekké emelik még a puszta szaladgálást is a sötétebb folyosókon.

A Sötét Herceget sokan Gollam tudathasadásával azonosítják, mert a közönség ott láthatta ezt először működés közben igazán, és ez nyilván tetszett a fejlesztőknek is, de Gollam korántsem nyomott ilyen durva szövegeket, ilyen "életbölcsességeket" és nem világított rá olyan belső igazságokra, amikkel a legtöbb ember, így a Herceg sem mer szembenézni. Lényegében minden megszólalása aranyat ér, idézhetném ide az összeset. Ebben az aspektusban sokkal inkább a Jokerre hajaz, mármint a Sötét Lovag-ban látott Jokerre, de arra ugye ekkor még három évet várni kell. Mindenesetre számomra egy kategória a kettő. Két kibaszott, elmebeteg filozófus, csak a Sötét Hercegtől még szabadulni sem lehet, hiszen Ő is TE.

No persze minden jónak vége szakad egyszer, ha vízzel érintkezünk visszaváltozunk normál önmagunkká. Ez néha kifejezetten idegesítő, mert Sötét Hercegként sokkal hatékonyabban tudunk pusztítani, - lopakodhatunk is ha éppen azt szeretnénk, de abban nincs semmi móka. Rá is kényszerülünk a gyors, és eszeveszett öldöklésre, mert Sötét Hercegként folyamatosan veszítünk az életerőnkből, míg végül meghalunk, hacsak nem gyilkolunk, és így újabb adag homokra teszünk szert, amivel feltölthetjük életerőnket. Amikor gonosz énünk kerekedik felül, nincsenek különböző fegyvereink se, csupán egy fűrészfogas láncunk, de ez több mint elég lesz. Ezzel csak annyi a baj, hogy konzolra időközben kijött a God of War, és mindenki azon fanyalgott, hogy ez az elem egy koppintás, de mivel az a játék PC-re mindeddig nem jelent meg a koppintásból - akár igazak a pletykák, akár nem - nem érzékelünk semmit sem.

Ez a lánc egyébiránt a legjobb feature a játékban. A fejlesztők amennyire nem hirdették ezt a megjelenéskor, annyira foglalkoztak vele a kódolás szakaszában. Rengeteg új mozdulat, és ezek keveréséből kombó kihozható vele a harcoknál - például szét tudjuk fele forgácsolni az ellenfelet, vagy nagy tömegben támadókat kettévághatunk derékban, ha egy oszlopra tekerjük a lánc végét. Esetleg lenyúlhatunk vele egy alattunk ácsorgó őrhöz és megfojthatjuk vele, vagy felkaphatjuk a levegőbe, hogy ott vágjuk ketté. Sőt, az ellenfelek távol tartása végett afféle pajzsként is funkcionálhat. Gondolom ezek után senki nem csodálkozik azon, hogy a játék 16-os karikát kapott. Bár gyorsan hozzátenném, hogy még így is tompítottak az eleve brutálisabbnak tervezett kivégzéseken, kivették a csonkítást, és eltűnt a vér - amit jelzek, számomra egyáltalán nem mínusz, hiszen eleve hülyén nézett ki, hogy egy homokból álló lényből, vér fröcsög -, ami miatt ez a játék durvább minősítést kapott mint az első rész, de nem annyira minta  második. 

A láncfegyver a mozgásban is hasznosítható. Például elérhetőek vele olyan helyek, ahová máshogy nem tudnánk feljutni. Az egészet úgy kell elképzelni, ahogy Indiana Jones használja az ostorát, vagy amilyen a Bionic Commandoban volt régen, és akkor máris sokkal jobban képben vagyunk. Lehet vele lendülni, kötél helyett használhatjuk, közel húzhatunk magunkhoz egy ládát, ilyesmik. A hús-vér Herceggel mindössze egyetlen újítást kaptunk, de lehet azért, mert őt az első két részben már teljesen csúcsra járatták. Helyenként tárcsák találhatók a falakon, ahová belevághatjuk tőrünket, és így tovább lendülhetünk, vagy elrugaszkodhatunk a falról.

Néhol fogunk találkozni csappantyúkkal is, amik úgy működnek mint a dobbantó a tornateremben, csak éppen a falakra szerelték őket és vízszintesen dobnak el egy adott irányba - nyilván azért szerelték fel őket, hogyha jön a Herceg aki eleve rendelkezik a falon futás képességével, el tudjon lendülni. Minden egyéb mozdulat megmaradt, de ha valakinek az első rész hihetetlen volt ebből a szempontból, és realisztikusságra vágyik (???) akkor bizony itt már olyan földöntúli mozdulatokkal találkozhat, ami könnyen kiverheti nála a biztosítékot.

Valamint betettek egy olyan hihetetlen jó. új elemet, amit aztán össze-vissza hirdettek, szinte minden videóba betették, és végül összesen kétszer szerepel az egész játékban. Ez pedig a fogathajtás. Merthogy hercegünk néhány külső pályán - és ugye Babilon városa eleve olyan nagy, hogy gyalog napokig nem érnénk a végére - találhat egy-egy üresen álló harci szekeret, a'lá Ben Hur és ilyenkor aztán egy fantasztikus show kerekedik, ahogy egyszerre kell koordinálnunk a szekeret - ráadásul úgy, hogy egymással párhuzamos utakat is választhatunk a célig - gyilkolni az ellent, akik a a szekérre ugranak, valamint az ellenséges harci szekerek ellen harcolni. Ezek a részek már-már túl nehézre is sikeredtek, és gyorsan közbe is ékelném, hogy ez volt az a rész, amit már meg sem próbáltam billentyűzettel irányítani, annyira gamepadra született az egész, - talán mondanom se kell multiplatform fejlesztés ez is.

A legtöbbet talán az idő machinálása csorbult, majdnem minden lehetőségünk eltűnt, csak a lassítás,a gyorsulás, a széllökés, meg a visszatekerés maradt meg. A sorozat ezen pontján látszódott már, hogy a készítők szeretnének valami mást - a következő rész éppen ezért is sikeredett olyan formabontóra - és már nagyon unták a banánt. A vicc az egészben, hogy mi játékosok viszont nem. Meglepő? Aligha, még úgysem, hogy a The Two Thrones is csupán egy napos játék, minden egyes újrajátszáskor egyre rövidülő játékidővel. Bár ezt a játékot hardon már csak a feléig vittem el, annyira durva volt egy bizonyos ponton túl. Lehet neki kéne essek most megint. Merje mondani nekem valaki, hogy ha a három játékot, három nap alatt végigtolja, akkor neki elege lesz! Túrót!

A titkos helyek ugyanúgy megmaradtak, lehet videókat, meg artworkoket keresgetni, lehet a Herceg életét és homoktarsolyait fejlesztgetni, valamint vizecskékből nagyokat szürcsölgetni, ha éppen kevés lenne az életerőnk, és közkutaknál mentegetni. Mindezek miatt a The Two Thronest egy igen méltó lezárásnak tartom. Valahogy így kell megkoronázni egy önmagában is fantasztikus sorozatot. Rettentő magasra emelte azt a bizonyos mércét - többek között segített olyan játékok rebootolásában, mint a legendás Tomb Raider.

A három rész közül egy valamiben azonban mégis ez a legjobb. A legötletesebb, és egyúttal legnehezebb főellenséget vonultatja fel a legvégén, a zárójelent pedig ezúttal nem csak fantasztikusan néz ki, de bizony elgondolkodtató is, és egyszer s mindenkorra lezárja ezt a fejezetét Perzsia Hercegének. Úgy is fogalmazhatnék, itt volt a tökéletes pont, amikor abba kellett volna hagyni a dolgokat.

A játékot a nagy konzolokon kívül kiadták PSP-re és Nintendo Wii-re is, Prince of Persia - Rival Swords címmel, néhány addig nem látott elemmel, új pályaelemekkel. 2010-ben pedig ez a rész is megkapta a maga HD verzióját sajnos csak PlaySattion 3-ra. Remélhetőleg idővel átportolják PC-re is, mert az a helyzet, hogy jelenleg Windows 7 alatt ez az egyetlen rész a trilógiából, aminek elindítása problémás, vagy szinte lehetetlen. Némileg érthetetlen, annak fényében, hogy a másik két epizód régebbi, és azok futtatása nem ütközik ilyen problémákba.

Akinek netalán kimaradtak volna eddig ezek a játékok az életéből, tessék menni és megvenni mindhármat. Amennyiért manapság vesztegetik Steamen az nem pénz értük. Végezetül pedig szeretném megköszönni mindenkinek, akik vették a fáradtságot, és elolvasták ezeket a kis elmélkedéseket az (új) Prince of Persia trilógiáról.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!