Hegymászásról nehéz filmet készíteni. Nem is igazán azért, mert komoly felkészültséget igényel mind a színészek, mind a tanácsadók és a kaszkadőrök részéről, hanem elsősorban azért, mert az ilyen filmek esetében vajmi kevés dolgot lehet "elmesélni". Vagy belekever a rendező-forgatókönyvíró valamiféle hajánál előrángatott sztorit és akkor a hegy, meg a mászás már csak háttérkellék - ez a helyzet a "The Eiger Sanction" (Bosszú az Eiger csúcsán, 1975) esetében - vagy készít egy fél-dokumentarista alkotást, amelyből viszont a történet vész ki és ha megtörtént esetet dolgoz fel, előtérbe kerül az események minnél pontosabb követésének igénye úgy, hogy még ne fulladjon teljes unalomba a film, erre jó példa a "Touching the Void" (Zuhanás a csendbe, 2003).

Az izlandi Baltasar Kormákur által rendezett "Everest" megtörtént eseményeket dolgoz fel, ezért hihetetlenül nehéz megfilmesíteni úgy, hogy a film még anyagilag is sikeres legyen és szakmailag is sikert arasson. Az új-zélandi Rob Hall-nak és csapatának, valamint barátjának és riválisának Scott Fischer-nek a tragédiáját követhetjük nyomon a képkockákon. Abban a hegymászó szezonban összesen tizenöten vesztették életüket ilyen vagy olyan okok miatt és ezzel az 1996-os év elnyerte a cseppet sem hízelgő leghalálosabb év az Everesten címet. Az eseményekkel több könyv is foglalkozik, olyan emberek könyvei, akik ott voltak, akár egy karnyújtásnyira a haláltól. Jon Krakauer újságíró "Ég és jég" című könyve és Anatolij Bukrejev "Hegyi őrület" írása egymásnak meglehetősen ellentmondóan próbálják megmagyarázni, hogy mi is történt akkor és ott a csúcson és ereszkedés közben. A film sem óhajt állást foglalni, egyszerűen a fő eseményekre koncencentrál, amelyek szinte csomópontszerűen lökik előre a filmet a végkifejletig. Eszerint Rob Hall és Scott Fischer fizetős expedíciókat vezetett az Everestre és hall-t olyan emberként írják le, aki mindig tudja, hol a határ. Egy évvel korábban is visszafordította Doug Hansen-t, mert nem értek volna vissza idejében a táborba, még sötétedés és a viharok előtt. Az 1996-os évben azonban minden félresikerült. Nem elég, hogy egyszerre több csapat akarta támadni a hegyet ugyanazon a napon, de még megegyezni sem tudtak, amikor Rob előállt azzal a javaslattal, hogy a cél érdekében fogjanak össze. Csak Scott Fischer hajlott a dologra és így a két csapat együtt vágott neki a csúcsnak. Rob tragédiája végül az lett a film szerint, hogy Doug Hansen könyörgött neki, ne forduljanak vissza, mert többször már nem akar visszajönni, ezért Hall valósággal felhúzta a csúcsra, de amikor visszaindultak Hansen annyira lassú volt, hogy meglepte őket egy, a völgyből jövő hihetetlen erejű vihar.

Azt, hogy mi is történt valójában, talán sosem tudjuk meg. Rob menthette volna magát, de nem hagyta ott Hansen-t, így végül mindkettejüket megbüntette a hegy. (Spoiler!) A sors iróniája, hogy Rob Hall felesége gyereket várt és a férfj még egyszer utoljára beszélhetett a feleségével rádión, hogy elköszönjön. nem vigasz, de nem mindenkinek adatik ez meg halálakor. A pillanatot nem feszítik túl, Jason Clarke egyébként is nagyszerű színész, s csak remélni tudom, hogy ezek után  a hollywoodiak végre felfigyelnek az asuztrálra és nem csak rosszfiúk embereit, meg pszicho,-és szociopatákat fognak játszatni vele.(Spoiler vége!) Amint említettem már, a forgatókönyv minimalista, nem igazán ismerjük meg a bennük szereplők személyiségét, motivációikat, bár a Jon Krakauer-t játszó Michael Kelly-nek egyetlen alkalommal a szájába adnak olyan mondatokat, amelyekben arról érdeklődik, társait, mi is hozta erre a helyre, miért akarnak önkéntesen szenvedni, de ez a  pillanat nem tart tovább öt percnél. No igen, az már az első percekben kiderült, hogy itt hiába keresnénk nagy érzelmeket, bár maga a történet lehetőséget adna rá, ám ez nem Werner Herzog "Kegyetlen hegycsúcs"-a, hanem egy féldokumentarista alkotás, amely szeretne minél inkább pártatlan maradni. Ez okozza viszont a viszonylagos felszínességét és érdektelenségét is. Miközben a 3D IMAX látvány nagyon figyelemreméltó és ott van a szeren, a történetet, még ha hatásvadász módon is, illett volna megspékelni valamivel, amire emlékezhetünk, akár évek múlva is. Sajnos ilyesmi nem történik. Látjuk az eseményeket, de igazán a látvány mellett beleérezni nem tudjuk magunkat egyik figura bőrébe sem.

Szokásomtól eltérően most a fenti sorokat kissé megcáfolandó szeretnék egészen hosszan idézni egy előadásból, illetve könyvből, amelyet az orvos Ken Kamler írt meg, aki ott volt az Everesten Rob Hall expediciójának szerencsétlenül jártakor, de a filmbe nem került bele az alakja. A film emléket próbál állítani embereknek, akik valamiféle okból úgy döntöttek, hogy egyszerű életüket hátrahagyva tesznek valami emlékezetest, bár tudták, pontosan tudták, hogy ezzel kihívják maguk ellen a sorsot. Dr. Kemler is ezt tette. Íme az ő emlékei:

"Ez az eset a Mount Everesten történt, ez volt a legsúlyosabb katasztrófa az Everest megmászása történetében. És amikor ez történt, én voltam az egyetlen orvos a hegyen. Most elmesélem, és látni fogjuk, milyen az, amikor valaki tényleg összeszedi minden erejét a túléléshez. A Mount Everest. 8848m magas. Hatszor voltam ott: Négyszer a National Geographic-kal dolgoztam tektonikai lemez méréseket végeztünk; kétszer a NASA-val távérzékelő műszerekkel dolgoztunk. Amikor negyedszer voltam ott, egy üstökös húzott el a hegy fölött. A Hyakutake volt. Akkor a serpák azt mondták nekünk, hogy ez nagyon rossz ómen, és nekünk hallgatnunk kellett volna rájuk. Az Everesten szélsőségesek a körülmények. A csúcson harmadannyi az oxigén, mint a tengerszinten. A csúcs közelében a hőmérséklet mínusz 40 fok is lehet. 30-65 km/órás szél fújhat. Itt a szél biológiai hűtőhatása erősebb, mint egy nyári napon a Marson. Emlékszem, egyszer a csúcs közelében benyúltam a pehely dzsekimbe a vizes palackomért, a pehely kabátomon belül volt, és észrevettem, hogy a víz mefagyott. Ebből el lehet képzelni, mennyire rideg a környezet a csúcs közelében.

Az útvonal az Everestre az alaptábornál kezdődik, 5300 méteren. Az egyes tábor 600 méterrel feljebb. Kettes tábor, még 600 méterrel feljebb, ez a Western CWM [Hallgatás völgye]. Hármas tábor a Lhotse falánál, a Lhotse a világ negyedik legmagasabb hegye, de eltörpül az Everest mellett. Végül, a négyes tábor a legmagasabb tábor; 900 méterrel a csúcs alatt. Az alaptábor képe. Egy egy gleccseren áll 5300 méteren. Ez a legmagasabb pont, ameddig a yakokat fel lehet vezetni, ahol le kell rakodni. És ez az, amit nekem lepakoltak: négy yak szállítmány orvosi felszerelés, amit leraktak egy sátorba, és itt próbálom rendszerezni a dolgokat. 

Ez egy National Geographic expedíció volt, az Explorers Club szervezésében. Ugyanakkor három másik expedíció is volt a hegyen, egy amerikai, egy új-zélandi csapat, és egy IMAX csapat. És végül két hónapos előkészítés után, felépítettük a táborainkat a hegyen. [...] Amikor az ember felér a négyes táborba, kb 24 órája van, hogy eldöntse elindul-e a csúcsra, vagy nem. Mindenki oxigénpalackot használ és a készletek végesek, és akár felfelé, akár lefelé indulsz, nagyon gyorsan kell dönteni. Rob Hall volt a vezetője az új-zélandi csapatnak. Ezt az adóvevőt használta később, amikor a feleségét hívta, amiről majd mesélek. Néhány mászó várakozik, hogy a csúcsra indulhasson. Ők a négyes táborban vannak, látszik, fúj a szél a csúcson. Nincs jó idő a mászáshoz, ezért csak várnak, és remélik, hogy elcsendesedik a szél. És a szél el is állt éjszaka. Teljes szélcsend lett, egyáltalán nem fújt a szél. Ez jó esélynek látszik a csúcstámadásra. Tehát néhány mászó elindul a csúcsra, a sziklán, amit Háromszög falnak hívnak. Ez a mászás első szakasza. Még éjszaka másznak, mert nem olyan meredek, mint ami utána jön, többet tudnak világosban mászni, ha az első szakaszt éjszaka megcsinálják. 

Tehát a következő történt. A mászók elérték a dél-keleti gerincet. Ez a kép a dél-keleti gerincet mutatja. A csúcs az előtérben. Innen kb. 500m szint egy 30 fokos emelkedőn a csúcsig. De abban az évben az történt, hogy a szél hirtelen és váratlanul feltámadt. Olyan vihar volt, amit senki sem látott előre. Itt látszik, hogy a kegyetlenül fújó szél milyen magasra fújja a havat a csúcsról. És azon a gerincen hegymászók voltak. Ezek a mászók a csúcs közelében haladtak a gerincen, ami ott látható, és én itt lent voltam a hármas táborban. Az én expedícióm lent volt a hármas táborban, amíg azok a fiúk fent voltak a viharban. A vihar olyan heves volt, hogy nekünk le kellett feküdnünk, teljesen felöltözve, teljes felszerelésben feküdtünk a sátorban hogy nehogy lefújja a szél a sátrunkat a hegyről. Ez volt a legdurvább szél, amit valaha láttam. És azok a mászók a gerincen, sokkal magasabban, 600 méterrel magasabban, teljesen kitéve az elemeknek. Néhányukkal rádiókapcsolatban voltunk.