Sir Sean Connery, George Lazenby, Sir Roger Moore, Timothy Dalton, Pierce Brosnan és Daniel Craig. Egyetlen dolog közös bennük, hogy a nevük a vásznon Bond...James Bond. 

Minitörténelem

Legalábbis ezzel a figurával forrott össze, ez szerzett nekik hírnevet, bármennyire is kapálóztak ellene kezdetben, vagy utólagosan. Sean Connery 1962-ben, amikor elkezdődött a hírneves sorozat, szinte teljesen ismeretlen színész volt. Játszott ugyan egy-két nagyobb filmben, felejthető, kisebb szerepeket, például "A leghosszabb nap"-ban (1962), amely a normandiai partraszállást dolgozta fel, de annak olyan - akkoriban - világsztárnak számító főszereplői voltak, mint Henry Fonda, John Wayne, vagy Richard Burton. Mellettük Connery nem igazán rúgott labdába, később mégis, már 1966 után lázadozott a figura ellen, hogy vele azonosítsák, ami valljuk be, gyakran megtörténik az egyszerű néző agyában. Connery tehát kijelentette, hogy torkig van, utálja azt a figurát, amely világhírnevet és szerepek sokaságát hozta neki. A dolog pikantériája, hogy amikor elkezdődött az érdeklődés Ian Fleming regényei iránt, szó sem volt arról, hogy kvázi ismeretlen színésszel forgatják majd a filmeket. Először Cary Grant-et, a brit születésű, abban az időben már eléggé korosodó, de magát még jól tartó hollywoodi sztárt kérték volna fel a szerepre, aki véleményem szerint túl jó színész lett volna ehhez a karakterhez. Grant nem zárkózott el, de maximum 2-3 filmben volt hajlandó gondolkodni és nem egy sorozatban. Aztán szóba került egy éppen televíziós karrierjét építgető, a vásznon addig szintén csak kisebb mellékszerepekben jelenlévő fiatal brit színész akinek az Államokban nem volt túl nagy szerencséje addig, bizonyos Roger Moore is, aki viszont aláírt "Az angyal (The Saint)" című tévésorozathoz, amely aztán őt skatulyázta be. 

Connery 1966 után megmakacsolta magát, így a producereknek, Harry Saltzmannak és Albert R. Broccoli-nak mást kellett keresnie. Érdekesség, hogy habár világsztárok is szóba kerültek, mint például az amerikai Lee Marvin, vagy a brit Richard Burton, ezúttal is egy teljesen ismeretlen arc, az ausztrál George Lazenby lett a befutó. George akkoriban teljesen ismeretlen volt színészként, egy csokoládéreklám tette híressé az ausztrál televízióban, legalábbis a fiatalabb nézők körében. A végeredményt mindannyian ismerjük. A viszonylag jóvágású, férfias ábrázatú Lazenby a sorozat egyik legrosszabbul megírt darabját kapta, ami ráadásul melodrámával végződött, mivel a rendező Peter Hunt ragaszkodott ehhez a befejezéshez. Akárhogyan is, az "Őfelsége titkosszolgálatában" (1969) a hosszúra nyúlt franchise egyik legfelejthetőbb, ha nem is legrosszabb darabja lett. A film megbukott és vele együtt Lazenby is. 1971-ben már újra Connery-t látjuk Bondként feltűnni, akinek, hogy visszacsábítsák a produkcióba, hogy eljátssza ezt a számára skatulya és nemszeretem szerepet, annyi pénzt ajánlottak fel, amennyit már nem lehetett visszautasítani. Ez akkoriban majdnem másfél millió dollár volt, ráadásul két filmre opciót is kapott az United Artist-tól, amelyben szabad kezet ígértek neki. Fleming regényei közül "A gyémánt örök" az egyik leggyengébb írásmű, amelyre ha lehet a film még rátesz egy lapáttal, mivel - tudván a könyv gyengeségeit - igyekeztek attól elhatárolódni, mégpedig olyképpen, hogy teljesen átírták azt. Az agyonkomplikált, túlbonyolított forgatókönyvért viszont korántsem lekesedtek a kritikusok, akárcsak az alaposan elhízott Connery-ért sem, aki inkább látszott egy kiöregedett és megfáradt MI6-os tanácsadónak, semmint top formában lévő titkosügynöknek. 

1973-tól következett a Roger Moore-éra. Roger mindig is viccet csinált belőle, hogy Connery 41 évesen hagyta abba a franchiseban való szereplését, ő viszont idősebb volt, amikor elkezdte. Tekintve, hogy manapság akár 60 felett is játszanak nagy bunyósokat színészek, ez nem tűnik akkora blaszfémiának. Moore-t sokan kritizálták Connery-vel összehasonlítva, hogy az általa készített hét film gyakorlatilag kiütötte Bondot arról a trónusról, amelyen ült, a top titkosügynök trónusáról és valamiféle képregényfigurává degradálta, akit aztán végképp nem lehet komolyan venni. A kép azért árnyaltabb. Az egyetlen film, amelyben a képregények világába jutunk, a Moonraker (1979). Itt Jaws kilométeres magasságokból eshet rá egy cirkusz tetejére ki nem nyíló ejtőernyőjével, bucskázhat bele egy házba autóval, vagy Bond akár ejtőernyőt is rabolhat szabad esés közepette, miközben dulakodik egy bérgyilkossal és háromszázhatvan fokos fordulatokat tesznek meg az égen szánkázva a kamera legnagyobb gyönyörűségére. Ez igaz. Viszont szerényen megkérdezném, ha a sorozat egészét nézzük, milyen realizmust is kérünk számon egy olyan ügynök-figurán, akinek a szuperautójából géppisztolyok csöve kandikál ki? Egy ügynöknek nem éppen a fedettség a legnagyobb fegyvere? Hogy ne hívja fel magára a figyelmet, csak legvégső esetben? Ha állandóan lebontja a fél várost, ahová megy, előbb-utóbb mindenki tudni fog róla. Desmond Llwellyn, Q megszemélyesítője mondta egyszer egy interjúban, hogy megkérdezte a producert, Broccolit, szerinte mi a titka a sorozat páratlan sikerének. Broccoli annyit mondott, hogy nagyon egyszerű a képlet: végy néhány extrém embert, keverd őket még extrémebb szituációkba egzotikus helyeken és megvan a formula. Ez a megközelítésmód pedig távol áll a naturalista értelemben vett életszagú realizmustól. Ez működött Roger Moore esetében is, aki habár hajlamos volt a túljátszásra és a modorosságra, amit alighanem "angyali szerepéből" és a nálunk "Minden lében két kanál" (The Persuaders - 1970/1971) címen futó Európában elsöprő sikerű sorozatból vett át, mégis sikerre vitte Connery után a maga stílusát, habár utolsó három filmje eléggé megosztotta a közönséget és a kritikusokat is. A "Szigorúan bizalmas" (1981) azért született meg, hogy ellensúlyozza a korábbi filmek valóságtól elrugaszkodott történéseit. Sajnos olyan is lett, közepes, lapos, érdektelen. A "Halálvágta" (1985) volt Moore utolsó filmje és az öregedő színésznek nem bírtak egy grandiózus befejezést írni. A film egyszerűen pocsék, szinte nincs olyan mozzanata, amit dícsérettel lehetne említeni. Alighanem igaz volt az a nézet, hogy a George MacDonald Fraser által remekül megírt (igen, még a tarzanos jelenet ellenére is) "Polipka" (1983) után kellett volna visszavonulnia. 

1981 után, midőn rebesgették Moore visszavonulását, ismét sok színész került a producerek látókörébe. Lewis Collins, Sam Neill, vagy éppen James "Mr. Streisand" Brolin. Manapság már filmtörténeti érdekessége van azoknak a próbafelvételeknek, amelyeket ezekkel a színészekkel készítettek és fellelhetőek a Youtub-on. Broccoli azonban nem velük, hanem a walesi Shakespeare színésszel, Timothy Dalton-al tett próbát, aki már a '70-es években jelentkezett a szerepre, de túl fiatalnak találták. Dalton az első olyan színész volt és az utolsó is a franchise történetében, akit színészként is komolyan vettek (ám sztár státuszra soha nem tett szert). S hogy miért bukott meg? Könnyű volna annyival elintézni, hogy az ő két filmje is rossz történetválasztáson alapult, ami igaz is lenne. A "Halálos rémületben" (1987) gyakorlatilag a Rambo-sorozattal akar konkurálni, hiszen a nagy attrakciója az afganisztáni háború egyik szelete, míg a "James Bond, a magányos ügynök" (1989) olyan, mintha éppen a "Miami Vice" egyik egész estét betöltő változatát látnánk, nem több egy jól elkészített tévé filmnél. Ám a képlet nem ilyen egyszerű. Talán Roger Moore világított rá egyik nyilatkozatában, hogy miképpen is kell felfogni az egész Bond jelenséget: "Bondot nem úgy kell eljátszani, ahogyan Laurence Olivier, vagy Peter O'Toole tenné. Ez egy más kategória." Dalton komolyan vette a szerepet, pedig talán nem kellett volna (ennyire). 

1995-től az ír Pierce Brosnan vette át a stafétabotot, akit már Moore után kiszemeltek, de nem tudta elvállani, mivel a szerződése a "Reminton Steele"-sorozathoz kötötte. Brosnan, aki Bond előtt piti IRA terroristától kezdve (néhány perces emlékezetes jelenet a "The Long Good Friday" című Bob Hoskins filmben)  mindenféle szépfiún át, az esztelen pszichopatákig és gyenge idegzetű bájgúnárokig, mindent eljátszott, ezzel a szereppel alapozta meg azt a hírnevét, hogy a televízión kívül mozifilmekben is foglalkoztassák. Pályája kicsit hasonlatos Mooré-hoz, mivel pályájuk elején mindketten alapvetően televíziós színésznek számítottak. Sőt, Brosnan - bár ez egyedi megítélés kérdése - éppolyan jóképű és a nők kedvence volt, mint Moore, ezért sokan vélték úgy, hogy ő egy önirónia nélküli Roger Moore klón, ami ellen kézzel-lábbal tiltakozott mondván, ő is belevitt a figurába valamit, ami csakis rá jellemző. Sajnos Brosnan-t is utolérte a fene nagy (ál)-realizmusra való törekvés. Szó mi szó, a "Halj meg máskor" (2002) remekül kezdődik, s azt hittem akkor, ez lesz a franchise egyik legjobb darabja. A kezdő képsorokon Bond brutális összeverése és kínzása a Koreai Népköztársaság katonai vallatói által, valamint diszkreditálása az MI6 által, az egyik legjobb filmet vetítette előre számomra. Azonban csakhamar nyilvánvalóvá vált, hogy a Lee Tamahori által rendezett alkotás nem bír szakítani a hagyományos panelekkel (Hogy Bond kenyéradó gazdái ellen forduljon, na azt soha!), sokkal inkább a technikai csillogásra koncentrál, hogy felülmúljon olyan produkciókat, mint "A kém, aki szeretett engem", vagy a "Csak kétszer élsz". Ami a realizmus számon kérését illeti, nincs vele semmi bajom. Kifejezetten tetszett a Gustav Graves-féle rakéta jármű, bár Bond némely jeges mutaványát már soknak gondoltam...

2002 után, habár Brosnan-nak opciója volt még egy filmre, nem lett belőle semmi. Sokan, sokféleképpen magyarázták a váltást, egyesek azt rebesgették túl sokat kért, mások szerint megöregedett (49 volt abban az évben) és elhízott (állítólag utolsó filmje forgatásakor 187 centis magasságához 97 kilót nyomott a mérlegen, amit tekintve most milyen vékony, nehezen tudok elhinni). Akárhogyan is, lecserélték. Ha végignézünk az elődökön, talán George Lazenby-t kivéve, minden Bondot alakító színészben volt sárm és elegancia. Connery, a kemény skót, aki tudja, mi kell egy nőnek, Moore, a sármőr és igazi brit gentleman, Dalton, a metszően zöld szemű gyilkos és Brosnan, aki egy kicsit egyesítette ezeket a tulajdonságokat. Nos, azt kell mondjam, Bond mostani megszemélyesítője ezen tulajdonságok egyikével sem rendelkezik. Az új, komolykodó érában Bond egy humortalan, kissé sótlan személyiség, amihez Daniel Craig rezzenéstelen faarca pont jól passzol. Craig eddig három filmet forgatott Bondként, s most itt van nekünk a negyedik, amely visszanyúlik egészen a hagyományokig, hiszen a SPECTRE címet viseli.

SPECTRE

Ez a fantasztikus, Fleming által kitalált, az egész világot behálózó és uralma alá hajtani akaró tömörülés volt Bond ellenfele az "Oroszországból szeretettel" (1963) című Bond opuszban, majd újra előkerült vezetőjük, Ernst Stavro Blofeld személyében a "Csak kétszer élsz"-ben (1966), hogy aztán az alkotók "A gyémánt örök" (1971) Bond kaland után végleg száműzzék a történetekből. Egyetlen egyszer bukkant fel azóta a "Szigorúan bizalmas" főcím előtti minijelenetében. Úgy tűnt, hogy az alkotók nem igazán tudtak mit kezdeni vele. Egy pszichopata szörnyeteg, aki uralma alá akarja hajtani a világot mindenféle terror cselekmények véghezvitelével? Ugyan már! A mostani Craig kaland pontosan ezt teszi, visszavisz minket az eredetekhez. Érdekes módon, az előző filmekben annyira próbálták a realizmust a földön tartani, annyira próbáltak kétkeziek lenni, hogy érezzük ez az új Bond hús-vér ember, hogy a sorozatban negyedik Craig film váltása, visszanyúlása a gyökerekhez meglepőnek tűnhet. 

Nem teljesen az, ha egyben szemléljük a filmeket "Casino Royal"-tól (2006) egészen a SPECTRE-ig. Ez egy hagyományos Bond film, sőt, annyira hagyományos, hogy egyes jelenetei szinte szó szerinti másolatok korábbi Bond filmekből. Na jó, inkább utánérzések. A főcím előtti mini jelenet, amely a mexikóvárosi Halottak Napjára visz el bennünket például élénken emlékeztet a "Moonraker" riói forgatagára, ahol Jaws próbálkozott élesben Bond ellen. A Mexikóváros feletti helikopter incidens a "Szigorúan bizalmas" nyitójelenetét juttatja eszünkbe, az afrikai vonat béli Hinx és Bond között zajló élet-halál küzdelem pedig "A kém, aki szeretett engem" hasonló jelenetére hajaz Jaws és Bond viszonylatában. Tisztelgés a hagyományok előtt vagy sima lenyúlás? Mindenki döntse el saját maga. Kicsit az egész film felemás. Látszik az igyekezet rajta, hogy egyben tartsa a Craig nevével fémjelzett Bond mítoszt, ami többé-kevésbé sikerül is neki, lévén a négy eddigi film egybefüggő egészet alkot, amelyeket laza szálak fűznek egymáshoz. S a szálak a SPECTRE-ben futnak össze. 

A miniepizódban, rögtön a film elején Bondot Mexikóban láthatjuk és később megtudjuk (SPOILER!), hogy a korábbi M (Judi Dench) küldött neki egy video üzenetet, amelyben arra kéri, hogy ha vele bármi történne, akkor találja meg Marco Sciarrát, ölje meg és menjen el a temetésére. Eme bizarr kérésnek Bond eleget tesz és Mexikóban, ahol utoléri Sciarrát olyan felfedezést tesz, amely közelebb viszi egy nagy kirakósjáték végső leleplezéséhez, hogy tudniillik, azok a magányos, vagy annak vélt terroristák, akikkel eddig dolga volt, mind-mind egy világot behálózó szervezet, a SPECTRE tagjai voltak. (SPOILER vége!)

A szereplők, például az újból előkerülő Mr. White (Jesper Christensen) - a Sápadt Király - igyekeznek grandiózus dolgokat mondani, hogy ti. "maga egy hurrikánban táncoló papírsárkány Mr. Bond", ennek ellenére én egy pillanatig nem éreztem ennek a fantomszervezetnek az erejét átjönni a filmen és nem éreztem azt, ha már realizmusról beszélünk, hogy bármi sansza lenne Bond ellen. Még a Jaws óta foglalkoztatott eddigi legsúlyosabb egyéniségű bérgyilkos, a SPECTRE hóhéra Hinx - akit az ex-pankrátor Dave Bautista játszik - sem kelt legyőzhetetlen érzéseket, bár a bemutatkozása egy ember szemének kitolásával és nyakának eltörésével nagyon hatásosan indul. 

Sajnos a film második fele a régi, "csináld-magad" Bond filmek típusosságát, illetve típushibáit idézi. Ilyenkor általában MI6-os ügynökünk bejut a főgonosz szuperlétesítményébe, mert vagy elfogják, vagy elfogatja magát azáltal, hogy mintegy szuper képességeiben bízva, saját maga adja magát a gonosz kezére, aki aztán egyáltalán nem siet végezni vele, oh, nem! Először büszkélkedve és bölcselkedve végigvezeti grandiózus létesítményeinek legtitkosabb folyosóin, hogy részletesen megmutogassa neki NAGY TERV-ének részleteit, amelynek esetén bármiről legyen is szó, általában csak percek választják el a megvalósulástól. Ami aztán kapóra jön ügynökünknek, hiszen vagy megnyom egy-két titkos kapcsolót, vagy lefegyverezve egy-két őrt tűzharcba kezd. Egy másik forgatókönyv sablon szerint a főgonosz nem lelövetni akarja szimplán és egyszerűen, hogy megszabaduljon végre tőle, hanem kitalál számára valamiféle túlkomplikált kínzással vegyített kivégzésmódszert, amelyet aztán Bond - hála valamelyik Q által kifejlesztett kütyünek, vagy csak önnön ügyességének - rendre túlél. Azért lehetne rosszabb is. A SPECTRE vezetőjét, akinek nevét minden Bond rajongó tudja és csak a spoiler mentesség miatt nem írom le, szépen beágyazták Bond múltjába és egy elfogadható történetet kerekítettek köré, hogy ki is ő, bár motivációi szerint nem más, mint anno a Donald Pleasence által alakított pszichopata szörnyeteg. 

A film igyekszik megosztani a feladatokat, mert kétfrontos harc folyik a SPECTRE ellen. Egyrészt, miközben Bond beutazza a világot saját múltja kísértetei után kutatva, addig otthon Londonban M (Ralph Fiennes) külön csatát folytat a külügyminiszter kedvencével C-vel (Andrew Scott), aki a dupla nullás szekciót el akarja törölni a föld színéről, mondván elavult dinoszauruszok, ám nagyobb távlati tervei is vannak: össze akarja vonatni a kormányok titkosszolgálatainak információs hálózatait azzal a felkiáltással, hogy így sokkal nagyobb lesz a terrorizmus elleni biztonság. S hogy hogy nem, a SPECTRE-nek éppen ez a célja, az információ megszerzése. Mindenki adja össze az egyet, meg az egyet és akkor máris megkapja, ki is ez a roppant ellenszenves, aktatologató C. Sajnálatos módon a film végig ilyen kiszámítható. Nincsenek nagy érzések, nincs a revans érzése Bond szemében, nincs semmi rejtély. Ez - s már sokadjára mondom - egy kiszámítható, régivágású Bond produkció. Az egyetlen különbség, hogy a humort itt nagyítóval kell keresni. Persze, Bond szépen elpoénkodik Q-val (Ben Whishaw), ahogyan az szokás, de ettől többet ne várjunk. 

S hát a nők...mert egy Bond film nem film nők nélkül. Aki csakis azért nézné meg, mert a végzet asszonya, Monica Bellucci szerepel benne, annak csalódást kell okoznom. Miss Bellucci szerepe nyúlfarknyi, talán 10 percet, ha kitesz és szomorúan konstatáltam, ami mindig is nyilvánvaló volt: a nők bizony, akár filmsztárok, akár nem, jóval hamarabb öregszenek, mint a férfiak. Az ötven éves Monican nagyon látszik a kor, még jobban, mint Daniel Craig-en, aki most, talán először a franchise történetében egy másik színészlegendára emlékeztetett, név szerint Steve McQueen-re. A fejformája, az alkata, az egész mozgása. A másik nő, Bond tulajdonképpeni filmbéli szerelmi érdekeltsége később bukkan fel és Mr. White lánya, akit Léa Seydoux játszik teljesen átlagosan. Moneypenny-ről (Naomie Harris) pedig megtudjuk, hogy van magánélete is. Haladás. 

A végére hagytam a főgonoszt. Hol vannak már azok az idők, amikor Christoph Waltz német-osztrák tévé sorozatokban játszott! Tényleg remek színész, s itt pontosan azt hozza, amit elvártak tőle. A totális pszichopatát, nem többet és nem kevesebbet, aki annyira el van szállva önnön zsenialitásától, hogy önként képes Bondot beavatni nagy tervébe, nem mintha az annyira bonyolult és lekövethetetlen lenne. A John Logan-Neil Purvis-Robert Wade forgatókönyvnek itt is vannak hibái és érthetetlen részei (hogy ezt most miért kellett), de hát ez Bond. Senki sem várja el, hogy Nobel díjas regényből adaptálják vászonra. A történetben egyébként is számos pont nyitott maradt. Ha Craig-el folytatják, akkor el lehet varrni őket, ám ez a Bond még sosem volt közelebb a nyugdíjazáshoz, mint most. Jó lenne ez nekünk? Hamarosan egy külön cikkben foglalkozom ezzel, addig is nézzük ezt a mixet, a régi és az új keverékét, amelyben van jó és rossz. Volt jobb, reméljük még lesz is.