Két okból szerettem volna látni ezt a filmet. Pontosabban: két ember miatt. Az egyik Jake Gyllenhaal, akit a Nightcrawler óta mély tisztelettel övezek magamban (legalább akkorával, mint az American History X-ben nyújtott alakításáért Edward Nortont), a másik Forest Whitaker, akit sok, jóval régebbi filmje okán, szintén.

A boksz vagy 50 Cent zenéje sem igazán fontos számomra, bár persze láttam a megfelelő filmeket, ismerem azok kliséit, ismerjük mindannyian: a bokszoló megy, küzd, sikeres, minden tuti, aztán valamiért persze szerencsétlenné válik - esetleg eleve a semmiből, a szerencsétlenségből és pénztelenségből indít a film - majd egy segítő hathatós munkájának eredményeképpen felküzdi magát a semminél mélyebbről (mert valahonnan zuhant vissza) a bajnoki címig, övig, a tiszteletig, a pénzig, a sikerig. Közben csak zenével kísért jelenetek, a bokszoló a tengerparton fut, edzője kocsival/bringával halad mellette, előbb még alig tudja kinyomni azt a 120 fekvőt, aztán már félkézzel is háromszor akkora tempóban, s gyakorol, gyakorol, gyakorol, a hosszabb időszakok képi összefoglalása egy percben, míg szól a zene.

Sokan kérték számon a Mélyütéstől is a bokszolós filmek kliséinek alkalmazását - ezt erős félreértésnek látom. Nem hiszem, hogy egy bokszolós filmnek feltétlenül fenemód újat kellene hoznia ebbe a műfajba, de e tekintetben a Mélyütés bőven túlteljesítette az elvárásaimat. A Mélyütés átvitt értelmű: nem ringben kapja a Billy Hope-ot, egy árvaházban felnőtt, ragyogó és sikeres bokszolót alakító Jake Gyllenhaal az élettől azt az ütést, ennél sokkal mélyebben érinti az ügy. Árvaházi évei óta mellette lévő gyerekkori szerelme, gyermeke anyja, felesége (Maureen Hope szerepében Rachel McAdams) lesz egy suta baleset áldozata, amiért a férj simán okolhatja saját magát is. Neki ebből az ütésből kell felállnia.

A haldoklási jelenet hihető és megható, a gyász őszintének tűnik, nem érzem túlzónak. Egy korábbi jelenetükben, ahol egy sikeres meccs után Muaren Hope arról győzködi a férjét, hogy abba kéne hagynia, mert ezzel a csak erővel végzett küzdelmi technikával, melyben nem védekezik, csak jól állja az ütéseket, hamarosan hülyére vereti magát, s közben szeretkezéshez készülnek, épp annyit mutat a kamera, amennyi nem túlzó - jót tesz a filmnek, hogy nincsenek benne eltúlzott szexjelenetek.

Amit soknak találtam, időben túl hosszúra nyúlónak, az az összeomlás folyamatának ábrázolása volt; bekapcsolt a nézői ellenállásom, mert ennyire nem lehet nehéz felfogású ez a pasi, akkor sem, ha bokszoló, akkor sem, ha elvesztette a feleségét, ennyire nem engedheti el magát, ott a lánya (Leila Hope szerepében Oona Laurence játszik), ott a karrierje. Persze, hogy minden darabokra hullik, s a semminél kevesebből kell újraépítkeznie. Egy meccsen olyat tesz, amit a legmenőbb bokszoló sem tehet meg, mivel már nem hoz pénzt, az ügynöke lemond róla, a háza, vagyona elúszik, barátaitól ő maga válik meg, a gyereket ideiglenesen gondozási felügyelet alá helyezik, s a lány maga is csalódik az apjában, amit Billy Hope-nak még le kell majd dolgoznia.

Az élete újra-összerakásában lesz segítségére Titus 'Tick' Wills (Forest Whitaker) aki befogadja az edzőtermébe, bár "nem edz profikat". A film további logikátlansága éppen ez - tisztán sejthető, hogy ha le is írta magát Hope, amikor edzeni kezd, azt nem azért teszi, hogy eztán majd csupán jótékony mérkőzéseken gyűjtsön nemes célokra párezer dollárt - így az edző álláspontja nehezen követhető, olyannyira, hogy az első karitatív meccsen érkező ismételt felkéréskor, hogy Hope álljon ki az éppeni címvédővel, aki részben felelőssé tehető a neje halálért, az edző megint csak azzal a mondattal áll elő, hogy "Nem edzek profikat".

Persze, megvan rá az oka, ha a forgatókönyvnek ez a része nincs is túlzottan kidolgozva; de mégis érthetetlennek tűnik a felvetés is. Alakjában nem ez az egyetlen forgatókönyvi következetlenség, de a többit inkább nem sorolom fel. A film minden efféle hibája ellenére is szerethető volt, ezt a szerethetőséget valóban nem a forgatókönyve hozza. Az operatőr Mauro Fiore képei nem akarnak keresetten különlegesek lenni, néha mégis odateszik azt a kis varázst, amiért érdemes a vásznat nézni akkor is, ha épp semmi különös nem történik, csak egy áttűnés vagy élességváltás. James Horner zenéje jól illeszkedik a filmhez, időnként konkrétan megidéz egy-két nagy bokoszolós filmelődöt is. S Gyllenhaalért, Whitakerért tényleg érdemes volt rá beülni a moziba.