Nem is tudom, hol és főleg, hogyan kezdjem. Ha azt mondom, hogy a "Központi hírszerzés" egy abszolút agyatlan film, ami végig szórakoztató, akkor keveset mondtam, de túl sokat is, mert egy ilyen, szinte a ripacskodás szintjéig lemenő, hol bohózatba, hol paródiába hajló alkotáshoz olyan színész kell, aki önfeledten bolondozik és egy cseppet sem érezzük erőltetettnek. Az erőltetettség az ilyen típusú filmek halála. Dwayne Johnson már többször megmutatta, hogy van kisugárzása, sármja és némi ösztönös tehetsége a színjátszáshoz. Nem Laurence Olivier, de nem is akar az lenni. Ja és még Kevin Hart is jó. 

Az egész agyatlanság gyakorlatilag összefoglalható egyetlen mondatban, ami a Szikla jelmondata is lehetne és amelyre egész életét és karrierjét felépítette: az egyszerű, jelentéktelen kis senkiből, akit nem egyszer csúfoltak gyermekkorában, nem egyszer megvetettek, lehet ám a nép bajnoka, egy hétköznapi, ám mégis az "életnél is nagyobb" hős. Ezt az álmot viszont nem adják ingyen, nincs olyan, hogy éjjel elalszom és reggelre egy olyan világot álmodok magamnak, amelyben hős és gazdag vagyok és a nők a lábaimnál hevernek. Emlékezetes a filmben az a jelenet, amikor a Kevin Hart által megszemélyesített karakter megkérdi a Sziklától, hogy hogyan sikerült magát így átformálnia. Mire Johnson a lehető legnagyobb fapofával azt válaszolja, hogy van egy titka. Húsz éven keresztül a hét minden napján, napi hat órát edzett. Végül is nem nagy dolog, mondja, erre mindenki képes, nem? Ez az szarkasztikus önreklám aztán megadja az alaphangot a későbbi sztorihoz, amely persze gyermeteg és nem is a történeten van itt a hangsúly, hanem a helyzetkomikumon és a képtelenebbnél képtelenebb szituációkon, amelyekbe főhőseink belekerülnek. A sztori szerint Calvin Joyner (Kevin Hart) 1996-ban a gimnázium ügyeletes szupersztárja volt, akiről mindenki azt prognosztizálta, hogy majd meghódítja a világot, akár még szenátor is lehet. Ellenben Bob-al (Dwayne Johnson), aki az ügyeletes csomó szerencsétlenségnek és egy túlsúlyos kövér fiúnak tűnt, szörnyűséges David Hasselhoff afro-frizurával. Ezért aztán elhatározta, hogy valaki lesz, akit tisztelni és szeretni fognak az emberek, vagy legalább respektálni. Ezért a csöndes és mindig megalázott fiúcska húsz év alatt szépen kigyúrta magát és a CIA egyik ügynökévé lett (minő véletlen, hogy a Szikla életútja is hatalmas hasonlóságokat mutat), míg a volt szupersztár egy átlagos könyvelő vált. Nem is büszke magára és ez bizony problémákat okoz párkapcsolatában az iskola volt szépségkirálynőjével, a supergirl Maggie-vel (Danielle Nicolet), akivel húsz éve elválaszthatatlanok. S minő nagy csapás, közeledik a huszadik évfordulója az érettségi találkozónak, amire persze Calvin nem akar elmenni, s éppen azért, mert egy kis senkinek érzi magát. Ekkor veszi fel vele a Facebookon (hol máshol) a  kapcsolatot Bob és elkezdődik az őrület. 

Az csakhamar kiderül, hogy Bob nem az, akinek mondja magát. Ide-oda hintáztatja a sztori Calvint, hol ezt gondolja Bobról, hol azt, hol jó fiúnak látszik, hol rossznak. A film még a rejtvénymegoldó krimiktől is lop egy kicsit, hiszen bizonytalanságban próbálja tartani a nézőt a Szikla személyazonosságát illetőleg, de persze ez mind csak ál-rejtvény. Az első pillanattól kezdve tudhatjuk, hogy ki itt a jó fiú és ki lesz a rossz, meglepődtem volna, ha a végén más derül ki. Sajnos alapvetően rosszul álltam hozzá az elején a történethez, ugyanis az első húsz percben, midőn Calvin és Bob először találkoznak, alig történik valami. Azt látjuk, hogy egy nagydarab fickó széles gesztusokkal magyaráz és közben nem ritkán a bugyutaság látszatát keltve próbál jópofizni egy kis stöpszlivel, akinek viszont súlyos önértékelési gondjai vannak, pedig ennek fordítva kéne lennie. Ám az élet furcsa játékot űz és egy kis Szikla önreklám - mindig a mellé áll, aki akar is tenni önmagáért. A tipikus amerikai álom és self-made man prototípusa ez, ám ez a self-made man annyival több, mint a többiek, hogy nem felejti el soha, hogy honnan jött. Johnson egész karrierjével, életével és tetteivel a magánéletben is ezt akarja sugallni magáról és másoknak. Ezt viszont, a színész előéletét és magánéletét alapul véve, csak bele lehet magyarázni a filmbe, mert nem erről szól. hanem a helyzetkomikumok adta lehetőségekről és a képtelen helyzetekbe kerülő főhősök reakcióinak kiaknázásáról. Mint mondtam, alapvetően helytelenül kezdtem nézni a  filmet, mert az első húsz percben feltettem magamnak a kérdést: jó, jó, hogy Johnson bolondozik, de végül is mi a lényeg? Nos a lényeg, hogy nincs lényeg, pontosabban a sírva röhögés a lényeges. Az alpári poénok persze Kevin Hart-tól jönnek, a Rock visszafogottsága és látszólagos naivitása, ha a múltjáról van szó, azonban rögtön átcsap egy Luke Hobbs karakterbe, ha akciózni kell. Ha már idáig eljutottunk, ami az akciókat illeti, sajnos azok kritikán aluliak. Nyilván ebben a filmben, még ha akció-vígjáték is, nem ez lesz az elsődleges, de végig az volt az érzésem, hogy Dwayne Johnsont kiherélték és a rendező csinált belőle egy Liam Neeson-t az "Elrabolva" harmadik részéből, ahol a vágások gyorsaságától szinte látni is alig lehetett valamit. Nyilván az ilyesfajta vágástechnika egy nyolcvan évesből is képes nagy bunyóst faragni, vagy legalábbis a látszatát kelteni annak, hogy a főhős nem csak fedettpályás véraláfutást űzhet koránál fogva, de nem gondolnám, hogy Johnsonnak erre szüksége volna. Az akciójeleneteknél rendre "megbolonduló" kamera számomra csak azt az egy dolgot jelzi, hogy a rendező képtelen egy akciójelenetet tisztességesen levezényelni, ezért folyamodik ehhez a meglehetősen zavaró eszközhöz. 

Ami a sokat emlegetett helyzetkomikumot illeti, a film egésze erre van kihegyezve és a két színész láthatólag élvezi a feladatot. Kevin Hart-ot eddig mindig olyan filmekben láthattuk, ahol egy nagypofájú, halálosan idegesítő figurát játszik, akinek én, legszívesebben golyót röpítettem volna a fejébe, hogy elhallgattassam. Ugyanerre a harsányságra építi fel Calvin karakterét is. Senkit se tévesszen meg a film eleji visszafogottsága, a film közepén Kevin már régi önmagaként tér észhez, csakhogy most sokkal kevésbé idegesítő, mint máskor. Miért is? Talán egy példa helyreteszi a látszólagos zavart. (SPOILER!) Calvin és párja bejelentkeznek a párkapcsolati pszichológus Dr. Den rendelőjébe, hogy problémáikkal szembenézzenek. Ekkor Calvin már nyakig ül a szószban, amibe Bob belerángatta. Midőn megérkezik a  rendelőbe és elkezd szabadkozni Maggienek a kis késésért, s megfordul, na kivel találja magát szemben? Hát persze, hogy Bobbal. Akárcsak egy klasszikus Bud Spencer filmben, amikor a rosszfiúk bemenekülnek egy házba, még az ajtót is eltorlaszolják és megfordulnak, vajon kit látnak? Bob a doki személyazonosságát kölcsönvéve párterápiás órát ad nekik és amikor a szituációs játékokig jutnak, az ember már sírva röhög Johnsonon és azon az intellektuális visszafogottságon, amellyel instruálni próbálja a problémás párt. (SPOILER VÉGE!) Ha nem hangozna túl elfogultan, azt mondhatnám, a Szikla mellett még Kevin Hart is színésznek tűnik. Vagy legalábbis nem annyira idegesítő. Vagy mitugrász. A film végén apró jeleneteket láthatunk, ez az így készült kategória, amelyet sokan alkalmaztak már, a nyolcvanas években Hal Needham a kaszkadőrből lett rendező filmjeiben volt állandó, elég csak a "Smokey és a bandita" vagy az "Ágyúgolyó futam" filmekre gondolni, de ugyanígy tett Jackie Chan is. 

A "Központi hírszerzés" nem egy agyzsibbasztó és fárasztó komédia, éppen ellenkezőleg. A helyzetek és a történet zsibbasztó ugyan, de ami végül a mixből kikeveredik, az nagyban fogyasztható és semmivel sem akar többnek látszani, mint ami. Néhol a Kevin Hart-féle stílus már a fárasztás határán van, de ezeket a pillanatokat mindig ellensúlyozzák Johnsonnak az olyan beszólásai, mint amikor Bob elmondja Calvinnak, hogy őt a gimi óta senki sem látta meztelenül, majd amikor Calvin megkérdi tőle, hogy de hát akkor ugyan, hogyan szexel, Johnson egy sóhaj keretében rávágja: már azt is a sötétben nyomom, mint a Depeche Mode!