Úgy gondoltam, ha már a héten csupa fajsúlyos cikkünk jelent meg, a végére lezárásként írok valami személyesebbet. Amúgy is meghaladtam megint a keretet a legutóbbi Fantasztikus Labirintus írásomnál. Ezért úgy döntöttem, elkülönítem a kettőt, mármint hogy ott csak a filmmel és elkészültével foglalkozom, ebben az írásban meg a kapcsolódó termékekkel, amelyeknek a helye amúgy sem közvetlenül egy filmes leírásban kell hogy legyen. Másrészt arra is rájöttem, hogy anno, amikor megírtam a Labirintust, még nem igen gyártottam ilyen monstre ismertetőket, mára azonban meglehetősen sok filmbe beleástam magam, úgyhogy lehet, nem igazán adtam át, mennyire belehülyültem ebbe a filmbe. Ezért írásom végén látni fogtok egy igazán személyes dolgot, amelyet eddig nagyon kevés embernek mutattam meg. És utána már sok minden tisztább lesz. Kéretik kellő alázattal kezelni...

A filmhez kapcsolódó egyéb médiumok 

Amikor a filmet bemutatták, hihetetlen reklámkampányba kezdtek, amit elsősorban George Lucas kezdeményezett, mert mindenképpen szerette volna biztosítani a film sikerét. Lucas jó menedzserként az összes létező médiumban nyomatta a filmet. Három nagy magazinban – New York Times, Times és Starlog – jelentek meg ismertetők rögtön a forgatás befejezése után. A Starlog irományát a legutóbbi alkalommal teljes egészében közzétettem. Ezek a cikkek elsősorban azt akarták elérni, hogy a közönség szimpatikusabbnak találja az élő szereplők alkalmazása miatt Jim Henson új filmjét, mint amilyen A sötét kristály volt. Ennek kapcsán készült az Inside the Labyrinth című közel egyórás dokumentumfilm is, ahol aprólékosan bemutatták a film minden egyes jelenetét, megszólaltatták a színészeket, és aztán a televízióban sugározták, hogy becsalogassák vele a nézőket a moziba.

A film fantasztikus amerikai poszterét Ted Coconis illusztrálta, aki rátett minden lényeges szereplőt és történést a filmből. A filmnek még vagy két tucat saját posztere született – minden országban szinte mással mutatták be –, nekem mai napig ez a kedvencem. Bár David Bowie maga nem vette részt a film promotálásában, két videoklipet is forgattak a filmhez Steve Barron segítségével. Az egyik az Undergorund, a másik az As the World Falls down volt. Előbbi szerintem jobban sikerült, tipikus 80-as évekbeli videoklip, és több munkát is fektettek bele, nem csupán jeleneteket vágtak be a filmből, miközben mutatják ahogy Bowie énekel, ahogy az a második videó esetében történt.

A filmből rengeteg játékot is gyártottak, ilyenek például a film elején látható plüssfigurák: Sir Didymus és Ludo a boltokban is kapható volt, vagyis nem csupán dramaturgiailag, de merchandisign szempontjából sem véletlenül mutatta őket a kamera. Készült Labirintus társasjáték és kirakós játék is. A film bemutatója előtt pedig az USA-ban különböző városokban – New York, Dallas, Chicago – kiállították a film figuráit bevásárlóközpontokban. Ezeket az ingyenes kiállításokat is csak az utóbbi pár évben tudjuk értékelni itthon, merthogy azelőtt nem léteztek nálunk. 1986 augusztusában pedig Tokióban  egy külön kiállítást rendeztek neki Jim Henson varázslatos világa címmel.

Kevesen tudják, de a Monkey Islanddal, Day of the Tentacle-val, és Fate of Atlantisszal legendákat alkotó LucasArts első kalandjátéka, a Labyrinth – The Computer Game volt. Még 1986-ban kiadták ezt is, akkor még Lucasfilm Games név alatt Apple II-re és Commodore 64-re. A játék nem aratott osztatlan sikert, elsősorban kezdetleges grafikája miatt. Japánban ugyanebben az évben egy másik játék is megjelent, amit csak Labyrinth-nak hívtak, és a Nintendo készítette a Henson Associates Inc.-kel Famicomra. Ez a játék egy akcióorientált szerepjáték volt, és kizárólag az ázsiai piacra szánték, habár létezik fanok által készített fordítás. Az egyetlen közös tulajdonság a két játékban az volt, hogy mindkettőben 13 valós óra állt a játékos rendelkezésére, hogy átjusson a Labirintuson.

1986-ban, a film bemutatójával szinkronban, Labyrinth: A Novel Based On The Jim Henson Film címmel kiadták a regényváltozatot  is A. C. H. Smith tollából, aki korábban A sötét kristály regényváltozatát is megírta. A könyvet egy évvel később adták ki Európában. Lefordították spanyolra, olaszra, franciára, németre és japánra is. Másodszor 2014-ben jelentették meg. A regény többnyire hűen követi a filmet, de pár helyen kihagy, betold vagy éppen megmagyaráz dolgokat, amelyeket a film homályban hagyott. Például Sarah kapcsolatát a szüleivel, mostohaanyjával és féltestvérével. A könyvben Sarah anyja meghalt egy autóbalesetben.

Nyilván úgy gondolták, túlságosan kegyetlen, hogy Sarah továbbra is az anyját idealizálja, miközben az éli az életét, és közben nem is foglalkozik tinédzser lányával. Smith az összes dalbetétet is szövegesre cserélte, a kopogtatós epizódnál pedig Sarah először a bal ajtót választja, és egy teljesen új területre érkezik az erdőben. Jareth a maszkabálon megpróbálja megcsókolni a lányt, aki emiatt menekül el. A történet végén Sarah megsiratja a manókirályt.

Két képregény is készült a filmhez. Az egyik a film cselekményeit mutatja be, és a Marvel Comics adta ki 1986 októberében. A 68 oldalas album címe Marvel Super Special: Labyrinth volt. Ez egy 1977 és 1986 között futó sorozat volt, amelyben többnyire mozifilmeket adaptáltak képregénnyé. Az első adaptáció a 3. kötetként megjelenő Harmadik típusú találkozások volt. Ezt követte a Cápa 2, a Meteor, a Star Trek - A mozifilm, A birodalom visszavág, A Jedi visszatér, a Szigorúan bizalmas, a Polipka, Az elveszett frigyláda fosztogatói, az Indiana Jones és a Végzet Temploma,  a Conan a barbár, a Conan a pusztító, a Vörös Szonja, a Szárnyas fejvadász, a Dűne, a Buckaroo Banzai, Az utolsó csillagharcos, A sötét kristály, majd 40.-ként a Labirintus.

Érdekesség, hogy a sorozat a 41.-es Howard, a kacsával befejeződött. A Labirintust nem sokkal ezután három részben is kiadták 1986 novembere és 1987 januárja között. A képregény szinte teljesen a könyvverzió történetét követte, itt is kihagyták az összes dalbetétet. Az adaptálást Sid Jacoboson végezte, a rajzokat John Buscema készítette.

A másik egy eredetileg három részesre tervezett, de valójában négyrészes nyugati mangaadaptáció volt Return to Labyrinth címmel, a Tokyopop kiadásában. A történetet Jake T. Forbes írta, a rajzokat Chris Lie készítette, míg a borítókat Kouyu Shurei rajzolta. A mangasorozat lassan készült, mert az első rész 2006 augusztusában jött ki, míg az utolsó 2010 augusztusában. A történet 15 évvel később játszódik, a 15 éves Tobyról és kalandjairól szól a rejtélyes Labirintusban. Mai napig ez az egyetlen folytatás, amely napvilágot látott a filmhez.

Két újabb mini történet is megjelent azóta képregényformátumban. 2012-ben a Hoggle and the Worm, 2013-ban pedig a Sir Didymus' Grand Day. Jelenleg egy előzményképregényen dolgoznak, amely azt meséli majd el, hogyan lett Jarethből a manókirály. A kiadó, az Archaia Entertainment még Bowie halála előtt felkereste az énekest, hogy felhasználhassák a megjelenését a műhöz, amely egyelőre kezdeti stádiumban van.

Ezeknél jóval érdekesebb a The Goblins of Labyrinth című kiadvány, amely egy gyönyörű, átfogó munka, egyenként bemutatva az összes filmben szereplő manót. Brian Froud és Terry Jones gazdagon illusztrált műremeke, sajnos hazánkban nem jelent meg, az 1986-os kiadás pedig ezer éve elfogyott. 1996-ban újra kiadták a The Goblin Compagnion: A Field Guide to Goblins címmel, majd legutoljára 2006-ban a 20. évfordulóra. Az első kiadás példányai rendkívül sokat kóstálnak. A legjobb, amit tehetünk, hogy akit érdekel, ezen a linken elolvashatja a pdf változatot.

A kiadvány olvasva rájöhetünk arra is, hogy az igazi agytröszt, akinek látványvilága alapvetően meghatározta mind a Labirintust, mind pedig A sötét kristályt, az Froud volt. Olyan vizualitással áldották meg ezt a fickót, ami nem minden bokorban terem. A könyv címlapján az a jelenet található, amelyből kipattant az egész film ötlete. Froud 1971 óta dolgozott könyveken, készített Lovercraft-albumot, Shakespeare-adaptációt, majd 1979-ben megjelent a Faeries (Tündérek) című kötete, amelyet a Gyűrűk Urát is illusztráló Alan Lee-vel közösen jelentetett meg. Itt figyeltek fel rá igazán, többek között Henson is. Következő albuma már az 1982-es The World of the Dark Crystal volt, annak fantáziadús látványterveivel.

Froud különösen érdeklődött a tündérek és manók világa iránt, amely erősen beleivódott az angolszász mondákba. A tündérek nála lehetnek jók és rosszak egyaránt, egy külön népség, amely nem azért létezik, hogy az emberek kívánságait lesse. Ebből láthatunk párat a labirintus bejáratánál, mintegy kikacsintásként. 1983-ban megjelent tőle a Goblins: Pop-up Book, amely a Labirintus látványvilágának előfutáraként is tekinthető. Ez egy kihajthatós mesekönyv volt: az ilyesfajta mesekönyvek a 80-as években nagy divatnak örvendtek, és a gyerekek szerették olvasni, mert a manókat meg is lehetett fogni, és a könyvvel interakcióba lehetett lépni. Eztán 2016-ig bezárólag mintegy tucatnyi tündér témájú könyve jelent meg. Kettő emelkedett ki közülük, melyek más területre kalandoztak: a 2004-es Goblins és a 2012-es Trolls.

A film Henson halála után videokazettán kezdett lassan népszerű lenni – megelőzte a korát? Bowie és Connelly folyamatosan úgy nyilatkoztak az interjúikban, hogy a fanok a mai napig kérdezik őket erről a filmről – a New York Times szerint Connelly volt a film mélypontja, mert hiteltelenül játszott. 1997 óta kétnapos maszkabált tartanak Hollywoodban a filmben látható manókirály báljának mintájára, ahol a résztvevők évről évre beöltöznek a filmben látható karaktereknek. Az internet térhódításával pedig elszaporodtak a Labirintus fan-site-ok, amelyek csak és kizárólag a filmnek és a vele kapcsolatos kérdéseknek szentelték a felületüket. 1998–1999 környékén, amikor elindult hazánkban a sulinet, ez volt az egyik első dolog, amelyre rákerestem – a Dragonball mellett –, és nagyon nagy értéket képviselt az a rengeteg kép, eredeti rajz és hanganyag-file, amelyeket lementegettem magamnak.

Amikor a filmet kiadták DVD-n, a Sonyt is meglepte az az érdeklődés, amely a filmet követte, és úgy vélték, eljött az idő, hogy egy folytatást készítsenek a filmhez. Egy darabig a Curse of the Goblin King munkacím alatt futott a projekt, de végül a Sony úgy döntött, hogy nem közvetlen folytatást készít, mert a Labirintus egy kerek egész történet. Helyette inkább egy úgynevezett szellemi örököst (spiritual successor) akartak készíteni, amely elkapja a film hangulatát. A feladattal végül Neil Gaimant és Dave McKeant bízták meg, és 2005-ben elkészült a Mirror Mask, szóval erre a filmre így tessék tekinteni.

A dolog jelenleg ott tart, hogy Bowie halála után, idén januárban bejelentették, hogy mégis csak új részt kívánnak forgatni a filmhez, amelyről maga a Sony azt hirdette, remake/reboot lesz, de ezt szerencsére elég hamar megcáfolta a forgatókönyvíró – azért jó, hogy valakinek a csapatból ész is jutott –, Nicole Perlman. Ő azt is mondta, a folytatáson már 2014 óta dolgozik, szóval a Sony bűne, hogy kihasználták Bowie halálának hype értékét.

Személyes élményeim a filmről 

Tízévesen láttam először a filmet 1991 nyarán, amikor ott aludtam egyszer unokatesóméknál. Utána másnap reggel rögtön újra megnéztem, mert nem tudtam betelni vele, és vissza kellett vinni a kazettát a videotékába, és az én családom meg szegény volt, és nem videotékáztunk, még videomagnónk se volt hosszú ideig. Így évekig nem láttam. Azonban születésnapomra megkaptam az első Kaland Játék Kockázat könyvemet, A rémület útvesztőjét. Ekkor már húgommal írtam egy rövidke mesét, és felvetődött bennem a gondolat, hogy mi lenne, ha emlékezetből leírnám a Labirintust egy lapozgatós játékkönyv formájában.

Senki ne gondoljon valami nagyon komolyra, mert egy ének-zene füzet lapjaira írtam a történetet, nagyjából 80 pontot is alig ért el, és az egyes pontok két-három mondatból álltak. És persze kézzel, tollal írtam az egészet. Ráadásul az énekzene füzet A/4-es volt, én meg jó barbár módra, kivágtam az első egynegyedét, mert ott tartotta egy tűzőkapocs, és így kaptam egy kis füzetet, amelyet zsebre lehetett tenni, meg könnyen lehetett lapozgatni. A lényeg azonban az volt, hogy bár rövid volt, de tudtam vele játszani – persze le is teszteltem egyik alkalommal, amikor a szülőházamnál jártunk –, és leginkább azért csináltam, mert drágák voltak a lapozgatós könyvek, nagyon ritkán tudtam kikönyörögni magamnak egyiket-másikat.

Ráadásul ekkor már csak a Harcos Képzelet futott, amelyet – ekkor ugyan nem tudtam, de – magyarok írtak, és nem véletlenül volt gyatrább a színvonala. Teltek-múltak az évek, 14 éves koromban, középiskolában egyik osztálytársam kikölcsönözte nekem, és kölcsönadta. Ekkor a családdal néztem, és borzalmas csalódást éltem át, mert elteltek az évek, másra emlékeztem, a családom meg csinálta a feszkót közben, szóval totál élvezhetetlen volt a film. És mondom: hát én ezt kinőttem. Aztán amikor megmutattam barátaimnak, ők is csak kiröhögtek, micsoda hülyeségért vagyok oda. Mondom, elmegy már mindenki a francba, adok magamnak még egy esélyt, megnéztem ugyanúgy éjszaka, és érdekes módon akkor a varázslat megint működött, és valahogy onnantól kezdve nem foglalkozom vele, ki mit mond.

Már csak az volt a kérdés, hogy marad ez meg nálam? Fontolóra vettem, hogy inkább kifizetem a büntetést, de én ezt nem adom vissza a videotékának. Aztán mivel ilyet nem teszek, felvettem magnókazettára a hangját – ekkor már volt videolejátszónk, de ugye, ezeken a tékás kazikon másolásvédelem volt. Emiatt évekig csak a hangokat hallgattam, ha meg akartam hallani, sokszor csináltam ilyet, pl. a teljes Kacsamesék így volt meg. Közben kaptam egy írógépet, amelyet püfölhettem egész nap, rengeteget írtam különféle dolgokat. Miután megszereztem a film hanganyagát, eszembe jutott, mi lenne, ha írnék belőle egy sokkal komplexebb lapozgatós könyvet. Ennek a képeit látjátok felül. Rajzoltam neki egy béna borítót, és ugyanúgy megcsináltam, mint egy rendes lapozgatós könyvet: papírlapból kivágtam az oldalakat, és pontról pontra legépeltem.

Most, hogy megnéztem, nem is emlékeztem, hogy ilyen hosszúra csináltam, 635 pontosra. A történetet kicsit átírtam – totál meg voltam győződve ekkor, hogy majd felkeresem Mr. Hensont, és elérem nála, hogy lehessen ebből egy lapozgatós könyvecske. Itt az egész környezet egy középkori fantasy történet, és nem gyereket rabol el a manókirály, hanem a város mágusát, neked pedig ki kell szabadítani. De ezt leszámítva minden más szinte ugyanaz. Azért szinte, mert ugye Sarah egy úton haladt, engem meg nagyon érdekelt, mi lett volna, ha a másik irányba megy.

Ahogy nézem, anno nagyon szerettem az Ace Venturát és a Mavericket, mert épp nagy álnévkitaláló időszakomban kaphatott el. Természetesen nem hiányozhattak a sorozat további részeinek ajánlói sem, amelyekből persze a fülszövegen kívül semmi nem készült el. Időközben ugyanis elkezdtem komolyabban írni, és ezt abbahagytam, eltettem a fiókba. A történet ráadásul egy idő után átment paródiába, mivel ekkoriban olvastam a Tökéletlen Katona 1-2-t, és nagyon szerettem volna valami hasonlóan mókás dolgot létrehozni, amellyel megnevettethetem a barátaimat. A Teletexten is ment valami amatőr lapozgatós kalandjáték, Lambert kalandjai címmel, és azokat is lemásoltam és beleírtam a történetbe. Szóval a végeredmény egy nagy katyvasz lett. Ekkor 1997 elejét írtunk.

Nagyon elégedetlen voltam az eredménnyel, nem találtam megfelelő technikát se, amellyel a lapokat egybefűzhettem volna, és az újrajátszás alkalmával rá kellett jöjjek, hogy pár bejegyzés rossz helyre mutat. Írógépen pedig szörnyen nehéz valamit javítani, úgyhogy hosszas huzavona után arra jutottam, hogy átírom az egészet. Így egy félévvel később írtam egy harmadik verziót is a Labirintusból. Ez „csak” kereken 500 pontos volt, és leporelló lapokra gépeltem, amitől nagyméretű lett a könyv, de legalább a lyukak mentén össze lehetett kötni, és sokkal jobban tetszett az egész. Szerintem a borítórajz is pofásabb lett. Kivettem belőle az összes olyan dolgot, amelyet máshonnét másoltam, ami azt eredményezte, hogy 135 ponttal kevesebb lett, és mindenhol felturbóztam a vicceket.

Az expozíciót is felcseréltem: itt a főhős a modern korból kerül be a fantasyvilágba, akárcsak Sarah, méghozzá úgy, hogy bedrogozik, és csak úgy kerülhet vissza a saját korába, ha eljut a várig. A történet gerincét szóról szóra beleírtam a filmből – mire jó, ha az embernek van hanganyaga –, de nagyon sok utalást is tettem bele különböző filmekből, mert már ekkor kezdett elburjánzani a filmszeretetem. Ugyanakkor a saját, eredeti regényemre is tettem utalásokat, meg hétköznapi, popkulturális, közéleti eseményekre is, amelyek mára totálisan elavultak.

A könyvben sokkal hűségesebb voltam a Labirintus cselekményéhez. Például az elején rögtön választhattuk azt, hogy nem megyünk a várig, mert a filmben Saraht is megkísérti Jareth. Vagy a kukacnál mehettünk balra is, és ez esetben valóban rögtön a várhoz jutottunk, mint ahogy a piros lovag ajtaja után is, a biztos halál felemésztett – persze csak miután még vagy húsz fejezetponton keresztül szórakoztam a játékossal, hogy azt higgye, jó úton járt. Összességében nagyon szemét húzásokat csináltam: a napokban újra elolvastam, és meg kellett állapítsam, hogy egy igazi kis pöcs voltam, mert arra ment ki a játék, hogy a játékos minél szörnyűbb és genyóbb módon megdögöljön.

Rajtam kívül egyébként nem sokan olvasták ezt, húgom és akkori írótársam, aki meglehetősen felkúrta az agyát, hogy nem tudta tizedjére sem végigjátszani, mert mindig beleesett valami csapdába. Nagyon gondosan kidolgoztam a játékmenetet. Először is a játékban nem lehetett lazsálni, 13 óra állt itt is rendelkezésre a játékosnak, és félóránként kellett lehúzni egyet. Különböző cselekedetek különböző időmennyiséget emésztettek fel. Például ha gyógyulni akartunk, és úgy döntöttünk, megállunk egy kicsit, az mínusz félóra, ha alszunk is, az mínusz négy óra, ha étkezünk, az is egy félóra legalább, mert menet közben nem lehet, stb.

Aztán voltak félelempontjaink is: ha ezek elérték a tízet, meghaltunk ijedtünkben. Ha a játékos felismert egy adott filmet, amelyet az adott jelenetben parodizáltam, akkor azért bónuszpontok jártak, amelyekkel javítani lehetett a teljesítményen. És végül a játékos közérzetét is mértem, amennyiben egyre inkább elcsüggedt, úgy döntött, feladja a küldetését, és fejbe lövi magát. A játékban lehetett minimális szinten varázsolni is, tüzet, jeget, illetve láthatatlanságot, amikor a könyv felajánlotta. Ezeket leszámítva a játék alapjai megegyeztek a Rakétás KJK könyvekével, mivel azok voltak a kedvenceim.

Minthogy ekkoriban pocsék volt az angolom, és nem létezett IMDb, csak hallás után tudtam leírni az ismeretlen neveket, így lett Jareth-ből Jeret, Hoggle-ből Hogl, és Didymusból Didibus. Ennél is nagyobb gáz, hogy amikor leírtam a Magic Dance szövegét, hát ott olyan marhaságokat írtam, hogy én kérek elnézést. Kizárólag azért teszem be ide, hátha lesz, aki röhög rajta egyet. Attól pedig ki fogja tépni a haját a korrektorunk, mennyire pocsék volt a helyesírásom. Jukas, pontos J-vel, Újj két J-vel, mihejt pontos J-vel, hogy a többit ne is soroljam.

Viszont az ötleteimmel elégedett vagyok, mert szívatás terén nem mentem a szomszédba. Lényegében az összes fejezetpont azt szolgálta, hogy elraboljam az időt a játékostól, amíg ő kalandozik, és kivénhedt manókat, meg papókákat gyak le, vérengző sirályokat, és ki tudja még, milyen idióta ellenfeleket. A szörnyűséges és kellőképpen körmönfont halálpontok ismételten fontos szerepet kaptak nálam, mivel ezek leírását anno én is szerettem. Persze a harcnál ezeket nem írtam le. Aki szerette volna megölni Ludót vagy Hogglét, esetleg Sir Didymust, azt is megtehette, persze mivel ezek kulcskarakterek voltak a továbbjutásban, utána a kaland véget is ért.

Amikor egy évvel később beruháztam a saját számítógépemre, sokat gondolkodtam, hogy legépelem negyedszer is a Labirintust, mert addigra sokat javult mind az angolom, mind pedig a helyesírásom, de végül sose szántam rá időt. Valószínűleg az is közre játszhatott, hogy megtudtam, Mr. Henson meghalt, és közben fel is nőttem, és nagyon sok huzavona lett volna a jogdíjakkal, meg persze addigra ezek a lapozgatós könyvek kimentek a divatból. Úgyhogy ez így maradt. Különben addigra már komoly írónak tartottam magam, akinek saját történetei vannak, és semmi szüksége arra, hogy plagizálja más művét. Néha eszembe jut, hogy ujjgyakorlatként mégis felvihetném gépre, ne csak ez az egy példány legyen belőle, de hát így múlik el húsz év fontosabb dolgokkal.

Valamikor 2000 előtt egy német adó szintén leadta a filmet, és azt végre felvette kazettára az osztálytársam. Nem tudok németül azóta se, de ezt a filmet vagy harmincszor megnéztem így. Még bizonyos kifejezésekre is emlékszem. Aztán egyszer – már egyetem alatt, valamikor 2003–2004 környékén – olvasom a hírt, hogy leadja a TV2. És madarat lehetett volna velem fogatni! Mondom, jól felveszem kazira, az se érdekelt, hogy reklámokat kell belőle kivagdosnom, de egy nappal előtte elkapott a gyanú, hogy biztos valami gebasz lesz. Egy ilyen film, amelyet 15 éve nem tudok megszerezni, nem létezik, hogy csak így az ölembe hulljon. Erre... persze, hogy újra szinkronizálták. Azt hiszem, majdnem megőrültem, annyira felbasztam az agyam.

Ezután úgy néztem, hogy levetítettem a filmet, és alatta ment a magnó. Aztán az avi-s korszakban már meglett eredeti nyelven, majd valamikor 2006–2007 tájékán végre eredeti szinkronos avi-ban, amelyen megint ott volt a 20 mp-s szinkronhiány, DE már nem ugrott a felvétel, és megtudhattam, mi történt a hiányzó rész alatt. Majd a kálvária 2010-ben ért véget a Blu-ray korszakkal, mert valaki volt olyan jó fej, hogy megcsinálta az eredeti gyönyörű képet, és alávágta mindkét magyar szinkront. Na, és azóta csak így nézem. Ekkor írtam az első ismertetőt is az én legkedvesebb filmemről. Ennek az alaposan átdolgozott verzióját olvashattátok hétfőn.

Persze amint tudtam, megvettem a DVD-t is, de azon megint csak az új szinkron van, és ahogy kijött, a Blu-ray-t is – amelyet azóta se néztem meg, mert lejátszóm az nincs hozzá! –, és ez az egyetlen eredeti CD is, amelyet megvettem, mert egyszer totál véletlenül belefutottam a Mamutban található Média Marktban – akkor még Saturn volt, de lényegében egykutya...

No hát ennyit akartam mondani a személyes Labirintus-élményeimről. Persze Connelly és Bowie életútját mindig érdeklődve követtem, örültem, ha láttam tőlük új filmeket, de számomra mindig ez a szerepük fogja meghatározni őket. Az ártatlan, szende leányzó és a gaz csábító Manókirály.

Amennyiben tetszett a bejegyzés, kérlek, lájkold Facebook-oldalunkat!