Az előző cikkben a filmmel és elkészültével foglalkoztam, meg a hozzá kapcsolódó cuccokkal és az utóhatással. Arra is rájöttem, hogy amikor annak idején megírtam a Fantasztikus Labirintust, még nem gyártottam ilyen monstre ismertetőket, mára azonban meglehetősen sok filmbe beleástam magam, úgyhogy lehet, nem igazán adtam át, mennyire fontos a számomra ez a film. Ezért a mostani irományban látni fogtok egy igazán személyes dolgot, amelyet eddig nagyon kevés embernek mutattam meg, és utána már sok minden érthetőbb lesz.

Személyes élményeim a filmről -

Tízévesen láttam először a filmet 1991 nyarán, amikor ott aludtam egyszer unokatesóméknál. Másnap reggel rögtön újra megnéztem, mert nem tudtam betelni vele, és vissza kellett vinni a kazettát a videotékába, és az én családom meg szegény volt, és nem videotékáztunk, még videomagnónk se volt hosszú ideig. Így évekig nem láttam. Azonban születésnapomra megkaptam az első Kaland Játék Kockázat könyvemet, A rémület útvesztőjét. Ekkor már húgommal írtam egy rövidke mesét, és felvetődött bennem a gondolat, hogy mi lenne, ha emlékezetből leírnám a Labirintust egy lapozgatós játékkönyv formájában.

Senki ne gondoljon valami nagyon komolyra, mert egy ének-zene füzet lapjaira írtam a történetet, nagyjából 80 pontot is alig ért el, és az egyes pontok két-három mondatból álltak. És persze kézzel, tollal írtam az egészet. Az énekzene füzet A/4-es volt, én meg jó barbár módra, kivágtam az első negyedét, mert ott tartotta egy tűzőkapocs, és így kaptam egy kis füzetet, amelyet zsebre lehetett tenni, meg könnyen lehetett lapozgatni. A lényeg azonban az volt, hogy bár rövid volt, de tudtam vele játszani – persze le is teszteltem egyik alkalommal, amikor a szülőházamnál jártunk –, és leginkább azért csináltam, mert drágák voltak a lapozgatós könyvek, nagyon ritkán tudtam kikönyörögni magamnak egyiket-másikat.

Ekkor már csak a Harcos Képzelet futott, amelyet – ekkor ugyan nem tudtam, de – magyarok írtak, és nem véletlenül volt gyatrább a színvonala. Teltek-múltak az évek, 14 éves koromban, középiskolában egyik osztálytársam kikölcsönözte nekem, és kölcsönadta. Ekkor a családdal néztem, és borzalmas csalódást éltem át, mert elteltek az évek, másra emlékeztem, a családom meg csinálta a feszkót közben, szóval totál élvezhetetlen volt a film. Le kellett vonjam a következtetést: én ezt kinőttem. Aztán amikor megmutattam barátaimnak, ők is csak kiröhögtek, micsoda hülyeségért vagyok oda. Mondom, elmegy már mindenki a francba, adok magamnak még egy esélyt, megnéztem ugyanúgy éjszaka, és érdekes módon akkor a varázslat megint működött, és valahogy onnantól kezdve nem foglalkozom vele, ki mit mond.

Már csak az volt a kérdés, hogy marad ez meg nálam? Fontolóra vettem, hogy inkább kifizetem a büntetést, de én ezt nem adom vissza a videotékának. Aztán mivel ilyet nem teszek, felvettem magnókazettára a hangját – ekkor már volt videolejátszónk, de a tékás kazikon másolásvédelem volt. Emiatt évekig csak a hangokat hallgattam, ha meg akartam hallani, sokszor csináltam ilyet, pl. a teljes Kacsamesék így volt meg. Közben kaptam egy írógépet, amelyet püfölhettem egész nap, rengeteget írtam különféle dolgokat. Miután megszereztem a film hanganyagát, eszembe jutott, mi lenne, ha írnék belőle egy sokkal komplexebb lapozgatós könyvet? Ennek a képeit látjátok. Rajzoltam neki egy borítót, és ugyanúgy megcsináltam, mint egy rendes lapozgatós könyvet: papírlapból kivágtam az oldalakat, és pontról pontra legépeltem.

Most, hogy megnéztem, nem is emlékeztem, hogy ilyen hosszúra csináltam, 635 pontosra. A történetet kicsit átírtam – meg voltam győződve ekkor, hogy majd felkeresem Mr. Hensont, és elérem nála, hogy lehessen ebből egy lapozgatós könyvecske. A könyvemben az egész környezet egy középkori fantasy történet, és nem gyereket rabol el a manókirály, hanem a város mágusát, a hősnek pedig ki kell szabadítani. De ezt leszámítva minden más szinte ugyanaz. Azért szinte, mert ugye Sarah egy úton haladt, engem meg nagyon érdekelt, mi lett volna, ha a másik irányba megy.

Ekkoriban nagyon szerettem az Ace Venturát és a Mavericket, ezért azok az írói álneveim, amik. Nem hiányozhattak a sorozat további részeinek ajánlói sem, amelyekből persze a fülszövegen kívül semmi nem készült el. Időközben ugyanis elkezdtem komolyabban írni, és ezt abbahagytam, eltettem a fiókba. A történet egy idő után átment paródiába, mivel ekkoriban olvastam a Tökéletlen Katona 1-2-t, és nagyon szerettem volna valami hasonlóan mókás dolgot létrehozni, amellyel megnevettethetem a barátaimat. A Teletexten is ment egy kalandjáték, Lambert kalandjai címmel, és azokat is lemásoltam és beleírtam a történetbe. Szóval a végeredmény eléggé katyvasz lett. Ekkor 1997 elejét írtunk.

Nagyon elégedetlen voltam az eredménnyel, nem találtam megfelelő technikát se, amellyel a lapokat egybefűzhettem volna, és az újrajátszás alkalmával rá kellett jöjjek, hogy pár bejegyzés rossz helyre mutat. Írógépen pedig szörnyen nehéz valamit javítani, úgyhogy hosszas huzavona után arra jutottam, hogy átírom az egészet. Így egy félévvel később írtam egy harmadik verziót is a Labirintusból. Ez az utolsó - a legjobb! - verzió kereken 500 pontos volt, és leporelló lapokra gépeltem, amitől nagyméretű lett a könyv, de legalább a lyukak mentén össze lehetett kötni, és sokkal jobban tetszett az egész. A borítórajz is pofásabb lett. Kivettem belőle az összes olyan dolgot, amiket máshonnét másoltam, ami azt eredményezte, hogy 135 ponttal kevesebb lett. Valamint azt tettem, amit Terry Jonestól is kért Jim Henson viccesebbre faragtam a történetet.

Az expozíciót is felcseréltem: itt a főhős a modern korból kerül be a fantasyvilágba, akárcsak Sarah, méghozzá úgy, hogy bedrogozik, és csak úgy kerülhet vissza a saját korába, ha eljut a várig. A történet gerincét szóról szóra beleírtam a filmből – mire jó, ha az embernek van hanganyaga –, de nagyon sok utalást tettem bele különböző filmekből, mert már ekkor kezdett elburjánzani a filmszeretetem. Ugyanakkor a saját, eredeti regényemre is tettem utalásokat, meg hétköznapi, popkulturális, közéleti eseményekre is, amelyek mára teljesen értelmüket vesztették.

A könyvben sokkal hűségesebb voltam a Labirintus cselekményéhez. Például az elején rögtön választhattuk azt, hogy nem megyünk a várig, mert a filmben Saraht is megkísérti Jareth. Vagy a kukacnál mehettünk balra is, és ez esetben valóban rögtön a várhoz jutottunk, mint ahogy a piros lovag ajtaja után is, a biztos halál felemésztett – persze csak miután még vagy húsz fejezetponton keresztül szórakoztam a játékossal, hogy azt higgye, jó úton járt. Összességében nagyon szemét húzásokat csináltam: a napokban újra elolvastam, és meg kellett állapítsam, arra ment ki nálam a játék, hogy a játékos minél szörnyűbb és genyóbb módon megdögöljön.

Rajtam kívül egyébként nem sokan olvasták ezt, húgom és akkori barátom/írótársam, aki meglehetősen felidegesítette magát rajta, hogy nem tudta tizedjére sem végigjátszani, mert mindig beleesett valami csapdába. Nagyon gondosan kidolgoztam a játékmenetet. Először is a játékban nem lehetett lazsálni, tizenhárom óra állt itt is rendelkezésre a játékosnak, és félóránként kellett lehúzni egyet. Különböző cselekedetek különböző időmennyiséget emésztettek fel. Például ha gyógyulni akartunk és úgy döntöttünk, megállunk egy kicsit, az mínusz félóra, ha alszunk is, az mínusz négy óra, ha étkezünk, az is egy félóra legalább, mert menet közben nem lehet, stb.

Aztán voltak félelempontjaink is: ha ezek elérték a tízet, meghaltunk ijedtünkben. Ha a játékos felismert egy adott filmet, amelyet az adott jelenetben parodizáltam, akkor azért bónuszpontok jártak, amelyekkel javítani lehetett a teljesítményen. És végül a játékos közérzetét is mértem, amennyiben egyre inkább elcsüggedt, úgy döntött, feladja a küldetését, és fejbe lövi magát. A játékban lehetett minimális szinten varázsolni is, tüzet, jeget, illetve láthatatlanságot, amikor a könyv felajánlotta. Ezt leszámítva a játék szabályrendszere megegyezett a Rakétás KJK könyvekével, mivel azok voltak a kedvenceim.

Minthogy ekkoriban pocsék volt az angolom, és nem létezett IMDb, csak hallás után tudtam leírni az ismeretlen neveket, így lett Jareth-ből Jeret, Hoggle-ből Hogl, és Didymusból Didibus. Ennél is durvább, hogy amikor leírtam a Magic Dance szövegét, hát ott olyan marhaságokat írtam, hogy én kérek elnézést. Kizárólag azért teszem be ide, hátha lesz, aki röhög rajta egyet. Attól pedig ki fogja tépni a haját a korrektorunk, mennyire pocsék volt a helyesírásom. Jukas, pontos J-vel, Újj két J-vel, mihejt pontos J-vel, hogy a többit ne is soroljam. Láthatjátok mennyit fejlődtem az elmúlt húsz év során.

Viszont az ötleteimmel elégedett vagyok, mert szívatás terén nem mentem a szomszédba. Az összes fejezetpont azt szolgálta, hogy elraboljam az időt a játékostól, amíg ő kalandozik, és kivénhedt manókat, meg papókákat kaszabol le, vérengző sirályokat, és ki tudja még, milyen ellenfeleket. A szörnyűséges és kellőképpen körmönfont halálpontok ismételten fontos szerepet kaptak nálam, mivel ezek leírását anno én is szerettem, de tradicionálisan a harcoknál ezeket sosem írtam le. Aki szerette volna megölni Ludót vagy Hogglét, esetleg Sir Didymust, az ezt is megtehette, persze mivel ők kulcskarakterek voltak a továbbjutásban, utána a kaland véget is ért.

Amikor egy évvel később beruháztam a saját számítógépemre, sokat gondolkodtam, hogy legépelem negyedszer is a Labirintust, mert addigra sokat javult mind az angolom, mind pedig a helyesírásom, de végül sose szántam rá időt. Valószínűleg az is közre játszhatott, hogy megtudtam, Mr. Henson meghalt, és közben fel is nőttem (?), és nagyon sok huzavona lett volna a jogdíjakkal, meg persze addigra ezek a lapozgatós könyvek kimentek a divatból. Különben addigra már komoly írónak tartottam magam, akinek saját történetei vannak, és semmi szüksége arra, hogy plagizálja más művét. Néha eszembe jut, hogy ujjgyakorlatként mégis felvihetném gépre, ne csak ez az egy példány legyen belőle, de hát így múlik el huszonöt év "fontosabb" dolgokkal.

Valamikor 2000 előtt egy német adó szintén leadta a filmet, és azt végre felvette kazettára az osztálytársam. Nem tudok németül azóta se, de ezt a filmet vagy harmincszor megnéztem így. Még bizonyos kifejezésekre is emlékszem. Aztán egyszer – már egyetem alatt, valamikor 2003–2004 környékén – olvasom a hírt, hogy leadja a TV2. Hihetetlenül megörültem a hírnek. Gondoltam felveszem kazettára, az se érdekelt, hogy reklámokat kell belőle kivagdosnom, de egy nappal előtte elkapott a gyanú, hogy biztos lesz vele valami baj. Egy ilyen film, amelyet tizenöt éve nem tudok megszerezni, nem létezik, hogy csak így az ölembe hulljon! És hát ki is derült, hogy újra szinkronizálták. Eleve a délutáni műsorsárvba száműzték, szabaddá teszem magam, hogy otthon legyek, video beélesítve, elindul a film, erre megszólal ez a borzalmas második szinkron, megölve minden nosztalgiát.

Ezután úgy néztem, hogy levetítettem a filmet, és alatta ment a magnó az első szinkronnal. KIcsit később meglett eredeti nyelven avi fileban, majd valamikor 2006–2007 tájékán végre eredeti szinkronos avi-ban, amelyen megint ott volt a 20 mp-s szinkronhiány, DE már nem ugrott a felvétel, és megtudhattam, mi történt a hiányzó rész alatt! Majd a kálvária 2010-ben ért véget a Blu-ray korszakkal, mert valaki volt olyan jó fej, hogy megcsinálta az eredeti gyönyörű képet, és alávágta mindkét magyar szinkront. Na, és azóta csak így nézem. Ekkor írtam az első ismertetőt is az én legkedvesebb filmemről, még a saját azóta megszűnt honlapomra. Ennek az átdolgozott verzióját olvashattátok legutóbb.

Persze amint tudtam, megvettem a DVD-t is, de azon megint csak az új szinkron volt - ahogy azóta az összes digitális hordozóra ez kerül -, és ahogy kijött, a Blu-ray-t is. Sőt, sokáig az egyetlen eredeti CD is, amit megvettem a Labirintusé volt mert egyszer véletlenül belefutottam a Mammutban található Média Marktban – bár igaz akkor még Saturn volt. Azóta is gyűjtöm a Labirintus relikviákat, legyen az könyv, játék, vagy Blu-ray. Bár a 35. évfordulós kiadást már erősen rókabőr szagúnak éreztem, de hát mire költse az ember a pénzét, ha nem arra a filmre, ami meghatározta a sorsát? Ahogy a Kalap mondta: "Sorsát senki sem kerülheti el, adományodat, a perselyben helyzheted el." Szóval én azóta is serényen adakozom a Jim Henson Companynak.

Ennyit akartam hát mondani a személyes Labirintus-élményeimről. Persze Connelly és Bowie életútját mindig érdeklődve követtem, örültem, ha láttam tőlük új filmeket, de számomra mindig ez a szerepük fogja meghatározni őket. Az ártatlan, szende leányzó és a gaz, csábító Manókirály.

Lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren: Follow @Filmbook4

Hallgass minket YouTubeon: www.youtube.com/@filmbook_podcast

vagy Spotifyon: https://open.spotify.com/show/5YBaIxW97mIJ1Er7UQitHL

kontakt: filmbook.blog@gmail.com