2004 környékére már a csapból is mobiltelefon folyt, a Nokia még nem tudja, de az Apple már igen, hogy pár év és totál átveszik a piac irányítását, de addig is nézzük ezt a filmecskét, amiben az igazi főszereplő egy Nokia 6600-as, és bár alig másfél óra, mégis hihetetlenül pörög, és beszippant. Ebben a vonatkozásban hasonlóságokat vélek felfedezni ezen film és a némiképpen szintén ezen témát körbejáró Fülke (2002) között.

Felejtsd el a hagymát, a keresztet és a hagyományos ellenszereket. A kinézet is változott, nincsenek már hatalmas szemfogak, agyarak és viszonylag normális, embert is megtévesztő külső, hogy beolvadjanak az emberek közé. Nincs továbbá hagyományos szerelemi szál, ez nem a "Vámpírnaplók" vagy az Alkonyat-sorozat. Kegyetlen, brutális és szórakoztató. Ez Guillermo Del Toro és Chuck Hogan közös gyermeke, "A kór". 

„Tényleg ezt mondtad, hogy küldetés teljesítve? Haver, nem érezted cikinek?”

Érdekes, hogy a Mission: Impossible mozisorozatnál, már a rendező személye alapján tökéletesen lehet következtetni az adott rész stílusára és színvonalára. Brian De Palma egy bravúros thrillert készített az alapanyagból, John Woo egy látványos és hangulatos akcióbalettet, J.J. Abrams pedig egy nagyköltségvetésű tévéfilmet. A választás ezúttal Brad Bird-re esett, aki eddig a Hihetetlen családot és a L’ecsót készítette.

Talán nem mondok azzal túl nagy újdonságot, hogy Hollywood világában és sok ember képzeletében is, isteni sztárjának képe és személyisége összekeveredik azokkal a figurákkal, akiket a színész életre keltett a vásznon. Ez talán még nem is olyan nagy probléma fiatalabb korban, hiszen a gyermeki képzeletben a figura és a színész alkalmasint egy és ugyanazon ember. A probléma ott van, ha később sem tud elvonatkoztatni.

Miután az első rész tökéletesen megmutatta, hogyan érdemes egy tévésorozatot nagyvászonra adaptálni, a harmadik felvonás készítői legalább ilyen vehemensen igyekeztek, hogy egy trendi tévéfilmmé degradálják le az eddig kiváló mozisorozatot. Míg az eddigi részeket olyan rendezőkre bízták, akik az évek során rengeteg kiváló filmet tettek le az asztalra, nem mellesleg teljesen egyedi stílusú alkotóknak is számítottak, addig most erre a feladatra felkérték a korábban sorozatokat készítő J.J, Abrams-t. Lássuk csak: Brian De Palma, John Woo, J.J. Abrams, ki a kakukktojás? Ja, hogy ő csinálta az Aliast, meg a Lost-ot! Így mindjárt más.

 „- Nem képezték ki ilyesmire.

- Mire, hogy lefeküdjön valakivel és hazudjon? Ő is csak nő, ért, amihez értenie kell.”

Amikor 11-12 évesen láttam videokazettán, akkor minden kétséget kizáróan ez volt a világ legjobb filmje. Sokkal jobban szerettem, mint az első részt, és nagyon tetszett ez a merész stílusváltás is. A rendező, John Woo korábbi, egyébként kiváló alkotásait (Ál/Arc, A bérgyilkos) szintén a Mission: Impossible 2-nek köszönhetően néztem meg. Nem tudnám elmondani, hányszor láttam összesen ezt a mozit, de hogy rengetegszer, az biztos. Viszont már évek óta nem néztem meg, azóta nagyon sok más film jött, sőt az akció műfaja is igencsak más lett azóta. Arról nem is beszélve, hogy a filmek nem változnak, az emberek viszont igen.

„- Szerinted ezt meg lehet csinálni?

- Nem, de mi megcsináljuk!”

Egy olyan mozi, amit már kiskoromban is nagyon szerettem, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy értettem. Ezer éve nem láttam, és nem kicsit féltem, hogy milyen lesz újra nézni Brian De Palma filmjét.

Talán jogos kérdés lehet és nem véletlenül merül fel sokakban, hogy mi a fenét keres egy klasszikus westernfilmekről írott cikksorozat darabjai között egy olyan film, amely alapvetően nem western, s a vadnyugati elemek mindössze a keretrendszert adják egy mindenképpen érdekes gondolatiságot hordozó, ám megvalósításában elhibázott sci-fihez. 

"Seasons change, tastes change. But people... people never change."

A földi nők különösen jól reagálnak ha megdicsérjük az illatukat, és azt is szeretik, ha kedvezően nyilatkozunk a cipőjükről. A sikeresen bemelegített nő ezután minden kétséget kizáróan engedni fogja, hogy belehelyezze a péniszét. Gratulálunk 45671 az ön eredményei kimagaslóan jók lettek, a maga neve ezentúl Mr. Anderson. Irány a Föld, és vissza ne merjen jönni anélkül, hogy teherbe ejtene egy földi nőt!

Ez nem volt egy mindennapi élmény annyi biztos. Évek óta szemeztem vele, totál véletlenül bukkantam rá, anélkül, hogy bármit tudtam volna róla, mégse volt időm eddig megnézni, és most is csak azért válogattam be az éjszakai matinémba, mert megtudtam, hogy ez az előző filmje Tom Moore-nak, vagyis a zseninek, aki a Tenger Dalát is készítette. Az meg már csak hab a tortán, hogy a film kétharmadát itt készítették nálunk Kecskeméten.

Kivételesen nem fogok fanyalogni a magyar címválasztáson. A nálunk az HBO által vetített, eredetileg a Showtime forgalmazásában megjelent "Londoni rémtörténetek" tulajdonképpen lefedi azt, amiről a sorozat szól, habár a "Penny Dreadful"-al nyilván nem vetekedhet, amely a XIX. századi filléres brit ponyvaregények angol elnevezése, amelyeket olcsó papírra nyomtattak, hogy minél szélesebb rétegek számára legyen elérhető és egy pennyért lehetett megvenni őket. 

Nem ért véget a meglepetések sora a Szegedi Ifjúsági Napokat illetően. A Szervezők bejelentették, hogy életében először idén 6 napos lesz a SZIN.  Ráadásul nem is akármilyen hétfővel veszi kezdetét a fesztivál, hiszen a nyitó nap világsztárja a Szegeden is közkedvelt Scooter lesz.

Amikor ezt az ismertetőt kezdtem írni, azon gondolkodtam, manapság vajon hány ember mond még valamit ez a két adat anélkül, hogy az Interneten keresne utána. 1967, Christian Barnard. Az 1960-as évek végén nem volt olyan ország a Földön, ahol ez a név ne lett volna ismerős az újságok címlapjairól. Ő volt az a dél-afrikai szívsebész, aki az első emberi szívátültetést hajtotta végre. Bár a siker csak időleges volt, tartósan nem fogadta be a beteg test az új „motort,” mégis hatalmas tudományos eredménynek számított. Alaposan megmozgatta az emberek fantáziáját. Úgy tűnt, a jövő bekopogtatott az életünkbe.

Stanislaw Lem nyitott szellemű íróként gyorsan reagált az akkori világszenzációra. Annál inkább, mert a téma kifacsarása még a műtét megvalósulása előtt az eszébe jutott és meg is írta. (Majd újra írta. De erről az utolsó szakaszban.) Na jó, a szervkilökődés probléma nem foglalkoztatta, elvégre ezúttal a könnyű műfaj múzsája csókolta homlokon. A futurológia egyik apjának tartott lengyel szerző a jelenség groteszk megközelítését választotta, bizonyságát adva, hogy a humor sem áll távol tőle. (Bár a Kiberiáda  ismerői, a két zseniális robotkonstruktőr, Trurl és Klapanciusz esetein át ezzel már tisztában lehetnek.) A szatíra eszközeivel élve, rendkívüli csavarokat és a túlzásokat bevetve, mutat be egy olyan világot, amelyen jókat derülhetünk, de benne élni aligha szeretnénk. A vidámság kedvelőinek csemege lesz ez a rövid TV film. A témát azóta gyakorta kivesézték, így sok ismerős epizódot találhat benne a néző. Ám ne feledjük, ez a történet még a kezdet kezdetén született.

"My Grandfather used to say to me: George, life is full of ups and downs - and with a face like yours, you'd better get used to the downs."