"Mi ez a kiabálás? Sok drámai helyzet kezdődik kiabálással..."

A Barbarella merőben más élmény volt 10 évesen, mint most. Akkor tiltott kincsnek számított, aminek ugyan hiányzott az eleje és a vége; a tévében már akkor se úgy kezdődtek a filmek, ahogy azt a tévéújságban írták, és ahogy beprogramoztam a videóba. Le kellett törölnöm, de körülbelül azóta szeretném újra megnézni ezt a filmet.

Közben elolvastam a rendezőnek, Roger Vadimnak az önéletrajzi regényét: Vadim nem volt egy nagy rendezőzseni, de korának legszebb asszonyait vette feleségül: Brigitte Bardot-t, Catherine Deneuve-t, és persze Jane Fondát, mielőtt még harcos hippilány lett volna belőle. Ezt a filmjét is vele készítette, és gyakorlatilag ő az egyetlen, aki miatt tényleg érdemes áldozni időnkből a Barbarellára. Egy vérbeli, a '60-as évek minden stílusjegyét felvonultató erotikus sci-fi vígjátékkal van ugyanis dolgunk. Bizarrul hangzik? Gyakorlatilag semmi a végeredményhez képest. Az operatőr a zseniális Claude Renoir volt, de a Barbarella látványvilágát olyan szinten túlzásba vitték minden szinten, hogy sokkal közelebb áll a gusztustalanhoz, mint a széphez, a zene pedig legalább ennyire hallgathatatlan. Retrohullám ide vagy oda, ezt a filmet talán csak abban az évtizedben lehetett élvezni. A cselekmény és a párbeszédek egyaránt banálisak, és elképesztően buták. Az erotika túl lágyra sikerült, bár Jane Fonda látványa ezekben az űrkosztümökben tényleg megér egy misét. Sajnálatos módon már a legelső jelenetben levetkőztetik, és ennyit már az egész film során összesen nem mutat magából. De ez az aranyos, gyönyörű, és humoros nő tényleg sokat hozzátesz az élményhez.

Merthogy bármilyen is a Barbarella, igazából nem veszi saját magát se komolyan, úgyhogy minden hibája ellenére sem tudunk rá komolyan haragudni.