Újra egy nem túl közismert spagetti western örök kedvencünk Lee Van Cleef főszereplésével. A téma mi más lehetne, mint a bosszú természetesen. Egy rablóbanda agyonlövi a családfőt, majd megerőszakolják az anyát és lányát egyaránt, aztán természetesen őket is meggyilkolják. A kisfiú végignézi ezt az egészet, de nem kezd el kiabálni, nem kap sokkot, hanem jól megfigyel valamilyen jellegzetességet minden egyes banditán. Hát igen, a spagettiwesternek sohasem a realista ábrázolásukkal hódítottak, de attól még ez egy nagyon erős kezdőjelenet.
A kisfiú később megnő, John Philip Law alakítja, aki a filmtörténet egyik legtehetségtelenebb színésze. Nagyon jól néz ki, az összes nő oda lehetett érte, de a legapróbb mimikára, vagy átélésre nem képes, az pedig valami teljesen katasztrofális, ahogy a szövegét mondja, mintha felolvasná egy papírról. És bár tényleg jó pasinak számíthatott, de annyira nem illik bele egy westernbe, hogy az valami hihetetlen. Szerencsére itt van Lee Van Cleef, aki szintén nem egy színészisten, de legalább van jelenléte, meg karizmája a vásznon, és megbízhatóan hozza, mindig ugyanazt a karaktert. John Philip Law az egyik oka, hogy sosem válik klasszikussá a Death Rides a Horse, a másik az eredetiség hiánya. A történet bár pergős, de a szimpla bosszútematika mentén halad, és nagyon sokat kölcsönöz más filmekből, mégpedig olyan klasszikusokból, mint A Jó, a Rossz, és Csúf, illetve a Pár dollárral többért. Utóbbiból gyakorlatilag teljesen átvették a Lee Van Cleefes szálat, azt leszámítva, hogy ott Clint Eastwood szintén hidegvérű profi volt, itt pedig John Philip Law egy szerencsétlen balfasz.
És ha már kölcsönzés, az is érdekes, hogy Tarantino mennyi mindent nyúlt le pofátlan módon ebből a filmből a Kill Billbe, és az is, hogy mennyire jól tette. A film zenéjét, ami egyébként Morricone, és tényleg elég jó, a Death Rides a Horse-ban használják úton-útfélen, és tényleg jó hallgatni, de igazi hatása, vagy kapcsolata a jelenetekkel nem nagyon van. Tarantino viszont pont ugyanezt a zenét csak egyetlenegyszer az első rész gigantikus leszámolása előtt alkalmazza, amivel valami katartikus élményt sikerül elérni, annyira fokozza a hangulatot. Ettől zseni ő, és ezért kurvajó, hogy kölcsönöz remek elemeket más filmekből, amit sokkal jobban fel tud használni. És itt a hangsúly azon van, hogy sokkal jobbat hoz ki ugyanabból az alapanyagból. A másik nagyon feltűnő elem, amit innen vett, az az a különleges effekt, amit John Philip Law-nál alkalmaznak, amikor találkozik valamelyik ellenségévek. Tarantino ezt gyakorlatilag egy az egyben lenyúlta, és jól működik nála.
Van egy csavar is a Death Rides a Horse-ban, de az olyan szinten kitalálható és egyértelmű, hogy az valami igazán arcpirító. Arról van szó ugyanis, hogy Philip Law-nak bosszút kell állni a bandán, és Van Cleef is miattuk ült börtönben. Pár perc alatt mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy Van Cleef is a banda tagja volt, akkor részt kellett vennie a család lemészárlásában is. Ez egy nagyszerű alapkonfliktus lehetett volna, ha egyrészt tényleg meg tudnánk lepődni rajta, másrészt ha nem bagatellizálnák el teljesen a sztori végére. Később nagyon durván hasonlító szitut láthattunk a Bosszúálló sasok című hongkongi Shaw Brothers filmben, de ott lényegesen jobban ábrázolták, bár a végére ott is nevetségessé váltak. Szóval ebből a történetből sokkal többet ki lehetett volna hozni ilyen szempontból.
A főhősök érdekes módon elég kegyetlenek az ellenfeleikkel a nagyszerű végső szeles csatában például hátulról seggberúgja az egyik hős a banditát, hogy a másik hős agyonlőhesse. De a fojtogatós jelenet sem akármi. A párbajok és akciók egyébként mai szemmel is teljesen korrektek, a cselekmény is végig pergős marad, úgyhogy mindenképpen érdemes több szempont miatt is végignézni a Death Rides a Horse-t.
