Érdekes téma ez az alkotói válság, az írók előszeretettel alkalmazzák filmjeikben. Az sem nehéz kitalálni, hogy miért, hisz saját lelkiállapotuk ihleti meg őket a legkönnyebben. Másrészről ez azért érdekes, mert a nézőknek készítik ezeket az alkotásokat, akik aligha tudják átérezni (legalábbis többségük) ezt az állapotot. Szerintem a legjobb ilyen típusú film Woody Allen Agyament Harry-je, ami annyira vicces és ötletes, hogy igazán el se tudjuk hinni, hogy egy ilyen lelkiállapot előzte meg. Persze jobban belegondolva lehet, hogy Allennek önmagában volt egy csomó jó ötlete, amit csak egy ilyen keretben tudott érvényesíteni.

A Hollywoodi lidércnyomás egy nagyon másmilyen film. Megvan benne nagyon vastagon Hollywood kritikája is, néhány szórakoztató jelenet formájában. Ezek A Coen tesókhoz mérten groteszkek és viccesek egyszerre. A színészek egyébként nagyszerűek, a Hollywoodi lidércnyomás összes szereplője emlékezetes karakter, főleg a főszereplő John Torturro alakítását emelném ki. Viszont minden előnye ellenére a film nagyon-nagyon lassú, két óra alatt alig van benne valamirevaló cselekmény, a játékidő legalább fele arra megy el, hogy Torturro ül a szobában, és nem tud írni. Meg amúgy is tele van a film egy csomó mögöttes jelentéstartalommal, ami gondolkodásra is késztethetné a nézőt, ha lenne kedve a cselekményre figyelni. Coenéknek ez a leginkább művészfilmje, egynek elmegy, de nem ezek miatt fogunk rájuk emlékezni. Cannesban egyébként Arany Pálmát nyert, nyilvánvalóan Hollywood ellenessége miatt, mert akkoriban ez még újnak számíthatott, hisz ez a film még a játékos előtt készült, ha jól tudom.