Egy újabb remek filmecskét láthattam, ami nem váltja meg a világot, nem is történnek benne olyan igazán nagy dolgok, de azért mégiscsak egy kellemes, nagyon igényesen elkészített alkotás. Ami elsősorban elvitte a hátán a filmet számomra, az a tipikus amerikai életérzés volt. A végtelen utak, ahol megy az öreg alkesz country énekes, jár kocsmáról kocsmára, zenél, de már rég kiégett, nincs senkije, de a közönség azért szereti, még akkor is ha a koncert közepén hátul okádik bele a kukába. Szóval ezt a balladai hangulatú életérzést kiválóan jeleníti meg a film. Jeff Bridges pedig telitalálat erre a szerepre, fantasztikusat alakít, gyakorlatilag az Őrült szív az ő one-man show-ja, sokkal emlékezetesebb, mint A félszeműben. Ami kifejezetten meglepő volt, hogy mindez ellenére a mellékszerepekben is jobbnál jobb színészek tűnnek fel, és mindannyian csak emelik az Őrült szív színvonalát. Csak egy rövid felsorolás: Lance Henriksen, Maggie Gyllenhaal, Colin Farrell és Robert Duvall mindannyian olyan színészek, akiket szeretek, és nagyszerű, hogy itt vannak. A fim végén érdekes, hogy hősünknek a megváltást nem a szeretett nő karaktere hozza el, de nem is igazán a kisfia, ahogy egy átlag hollywoodi mozitól elvárnánk, hanem a saját hülyesége, ami persze összefügg velük. Annyi kifogásom van csak az Őrült szív ellen, hogy ha már alapvetően zenés filmről beszélünk, akkor lehettek volna kicsit jobbak az elhangzó számok, sokat emelt volna az összhatáson.