Woody Allen korai filmjeiben úgy tűnik képtelen vagyok csalódni. A Broadway Danny Rose tele van humorral, jó sztorikkal, vicces beköpésekkel, közben pedig még hihetetlen pörgős is a cselekmény, ami viszonylag ritka Woodynál. Az anekdotázós szerkezet is tetszett, később majd ez fog visszatérni A világ második legjobb gitárosában. Mindamellett a történet legvégére némi hangulatváltással nagyon szép, sőt lírai befejezést sikerül kanyarítani szemüveges kis rendezőnknek. Ez tökre kilógna a film egészéből, ha nem fekete-fehérben forognának a jelenetek, és ami kezdetben feleslegesnek, sőt talán picit öncélúnak tűnik, az végül tökéletesen értelmet nyer. Közben persze ne feledkezzünk meg a fő témáról sem, ami nem más, mint a show business könyörtelen világa, mellékesen pedig nagyon szellemes paródiát láthatunk az olaszokról, elsősorban az olasz gengszterektől. Woody Allen még egy olyan korszakában készült a Broadway Danny Rose, amikor tele volt jobbnál jobb ötletekkel, amik csak úgy sorjáznak megállíthatatlanul. Ehhez képest nagyon fura, hogy tényleg csak 80 perc az egész. Természetesen, mint mindig a főszereplőnk ezúttal is saját magát alakítja, de ez talán a legpozitívabb figurája az összes közül, pláne ha egy másik jellegzetes Alleni karakterrel Agyament Harryvel hasonlítjuk össze.

Szóval nagyszerű szórakozásban lehet részünk, annak ellenére, hogy ez sem tartozik az életmű sokat emlegetett darabjai közé. Aki szereti Woody-t, annak azt is mondhatnám, hogy kötelező. Aki meg nem, az menjen a picsába! :D