Sidney Lumet egy remek rendező volt: nagyszerű alapanyagokat választott filmjei témájául, majd kiválóbbnál kiválóbb színészeket alkalmazott a szerepekre. Ez így már önmagában erős párosítás, úgyhogy ha ehhez még hozzávesszük, hogy mennyire jó rendező is volt, akkor nem csoda, hogy a filmjei egyaránt kötelező tananyagok bármely filmrajongó számára.

Az domb elején még azt hittem, hogy ez lesz a kivétel, mert nem tudott igazán lekötni. Az őrök kemények voltak, a fegyencek pedig mind önálló egyéniségek, és kíváncsi voltam, mire fut ki ez az egész. Aztán voltak nagyon érdekes rendezői fogások, például a vágástechnika szokatlanul feszesnek bizonyult egy '60-as évekbeli alkotáshoz képest. De remek az a jelenet is, amikor gázmaszkban futkározik az egyik elítélt a dombon, és a rendező a szubjektív, és a külső kameranézet között váltogat. Ennek ráadásul kettős funkciója van: növeli a néző átélését ebben a klausztrofóbiás állapotban, másrészt kiválóan szimbolizálja az elnyomást is. A végére pedig egy nagyon átérezhető, magával ragadó, igazán szenvedélyes remekmű lesz A dombból, amely komoly mélységekig ábrázolja a hatalom és a kiszolgáltatottság természetét. És amellett, hogy ilyen komoly témákról szól, mégis jut benne hely egyfajta szomorú, groteszk humornak is. A befejezés pedig zseniális.

A régi magyar szinkron nagyon oldschool, nagyon szarul is szól, de mégis mindenképpen ezzel ajánlom a filmet,ugyanis így ez egy plusz külön élmény.