"Gyere ide, Takarodj!"

Louis De Funes-t ez a film tette sztárrá, én meg még sose láttam, pedig a művész úr mozijai rendre hozzátartoztak a családi tévézésekhez, a rántott hús mellé, amikor a nyaralásokon még három generáció röhögött visítva ezeken a francia gyöngyszemeken. Mások Bud Spencert néztek, mi meg Louis De Funes-t. Mondhatnánk, hogy sznobság, de Budékat sose tudtam igazán megkedvelni.

A Horgász a pácban nekem nagyon nehezen indult be, de még az elején sem igazán adódtak vele problémáim, könnyed kellemes filmecskének látszott. De ahogy telt az idő, egyre jobb lett, egyre humorosabb, aztán már voltak olyan jelenetek, amikor igazán szakadtam a röhögéstől. Funes jellegzetes karaktere itt még nem alakult ki tökéletesen, látszik rajta, hogy a későbbiekhez képest még kicsit kiforratlan, de így is átkozottul vicces. Ezek a fejek, amiket bevágott, meg ez az egész mozgáskultúra, egyszerűen árad belőle a humor, valóban a XX, század egyik legnagyobb mókamestere volt. Na de a forgatókönyvet se kell ám félteni, olyan kiváló helyzetkomikumok adódnak, hogy mind a tíz ujjunkat megnyalhatjuk: az összes börtönös jelenet kiváló, egyre viccesebb, míg aztán elérünk a csúcsponthoz, a mozis visszaszökéshez. A börtönigazgató is zseniális figura, de amúgy is tele van nagyszerű, kreatív ötletekkel a mozi az elejétől a végéig. Funes aranyos kutyája pont kellett ide, a neve pedig rohadt vicces.

Ma a Funes filmek nincsenek túlhype-olva, mintha csak elfelejtették volna őket. Nem igazán beszél róluk senki, az imdb-n pedig le vannak pontozva a picsába, szinte mindegyik 6 csillag környékén van, ami még viccnek is rossz. Nekem viszont kedvem támadt nosztalgiázni, mert ezek a mozik a mai napig rekeszizomszaggatóan humorosak, én pedig szeretek nevetni.