"Pisztácia elfogyott, csokoládé nem is volt"

Ez az idézet elég jó példa a híres páros nevével fémjelzett filmek humorára. Én meg komolyan elgondolkodtam ezen a jeleneten, hogy ezek tényleg azt várják tőlem, hogy azon röhögjek, hogy Bud Spencer újra és újra elmondja a fagyikínálatot, Terence Hill meg újra és újra fagyit kér?

Ez a film is tele van olyan szövegekkel, amiket azóta is idézgetnek, és valóban van pár jól eltalált beköpés, de nem igazán tudom ebből menni köszönhető a kiváló magyar szinkronnak. A krumplishal például tutira magyar találmány, az eredeti olasz hangsávon Bud egy büdös szót nem szól, Bujtor István pedig lazán bemondja. A magyar szöveget Schéry András fordította elsőrangúan, mint mindig, a színészek pedig csodálatosak, különösen Csákányi László vicces Papi szerepében. Szerencsére ezt a filmet soha nem próbálták meg újra leszinkronizálni, így mindenképpen az eredeti Pannónia Filmstúdiós változatot fogjátok hallani, ha megnézitek. És ezt aztán annyiszor adta a tévé, hogy biztosan láttátok, mert ezt még én is láttam, ami az utolsó sirályos poénról ugrott be, de már előtte is voltak gyanús jelek.

Ha filmként kell értékelni, a Különben dühbe jövünk-nél jobb, de a Bűnvadászoknál gyengébb. A helyszín ismét Miami, a zene jó, de nem annyira, és a poénok sem ütnek akkorát. Delfinekkel próbálták kicsit feldobni a sztorit, nem túl sok sikerrel. A tempó legalább pergős, de a film közepén elég poénos, amikor kitalálják ezt a testvér-szálat, meg behozzák új karakterként a Papit. Mintha a forgatókönyvírók hirtelen rájöttek volna, hogy ez a történet így önmagában kevés lesz a játékidőhöz, valami plusz kéne még bele. Egyébként abszolút tök felesleges újra és újra összeismertetni Budot és Terence-t, hisz mindig teljesen ugyanazt a karaktert játsszák mindketten, mégis újra és újra meg kell néznünk, ahogy megismerik egymást. Persze erre mindig elmegy legalább fél óra, aztán a bunyókkal még fél óra, így már csak a maradék egy órára kell valami alibisztorit kitalálni. És mivel ezek még így is tök mellékesek, nem csoda, hogy mindenkinek a fejében tökéletesen összekeveredik az összes Bud Spencer-Terence Hill film.

Egyébként érdekes, hogy még a '70-es-'80-as években is mekkora igény volt a némafilmkorszakból ismerős burleszk műfajra. Az embereknek úgy látszik mindig igényük lesz arra, hogy valaki seggre essen, és jól ki lehessen röhögni. A különbség csak az, hogy Chaplin például akrobatikus ügyességű kaszkadőrmutatványokat mutatott be komoly társadalmi mondanivaló kíséretében.