Előbb-utóbb el kellett érkeznünk Chuck Norris munkásságához. Eddig igyekeztem őt elkerülni, leginkább a Walker, a texasi kopóból, meg a Bruce Lee féle Sárkány útjából ismertem. A Delta kommandó még az igényesebb produkciókhoz tartozik a művész úr alakításai közül.

A szokásos bevezető után, amelyben a mi hős Chuck Norrisunk visszarohan az égő, mindjárt felrobbanó helyre a barátjáért, elkezdődik a valós cselekmény. Arab terroristák eltérítenek egy utasszállító repülőgépet, ahol a német stewardessel szegregálják a zsidókat, a nem zsidóktól. A csajt persze gyötri a német bűntudat, a terroristák meg úgy lehetnek vele, hogy ő már úgyis ért az ilyesmihez. A zsidók iránti érzékenységet a filmet gyártó Cannon Group vezetője Menahem Golan szavatolja, aki ezúttal a rendező székbe is beleült. Eltelik már egy óra a filmből, hőseink a Delta kommandósok pedig alig pár percre tűntek még csak fel. Ebben a moziban egyáltalán nincsen főszereplő, bár a végső akciójelenetek kétségtelenül a szupersztár Norrisra lettek hangolva, de ez kevés. Az ő színészi teljesítménye pedig valami elképesztő: rá még Van Damme is duplaköröket ver, mert ő néha legalább ripacskodik, meg látszik, hogy megerőlteti magát. Norrisnál ettől egy fél pillanatig nem kell félni. Egyetlen arccal mászik végig az egész filmen, amiből semmit sem vehetünk ki, mindig a zenéből kell kitaláljuk amúgy sem túl gazdag érzelemvilágát. A zene amúgy nagyon gagyi, nem jutottunk konszenzusra, hogy egy '60-as évekbeli sci fi-re, vagy egy nagyon régi videojátékra emlékeztet-e. Ez leginkább azért meglepő, mert Alan Silvestri írta, aki rengeteg nagyszerű akciómuzsikát komponált a tárgyalt évtizedben. A színészek közt megtalálhatjuk még a kiöregedett, alkeszfejű Lee Marvint is, akinek ez volt az utolsó szerepe, de hattyúdalnak éppen nem nevezném. Akciójeleneteket a 85. percig nemigen láthatunk, ami elég gáz egy akciófilm részéről, de a végén legalább beindulnak. Persze, akkor sem kell semmi nagy, vagy látványos dologra számítani, főleg Chuck Norris száguldozik rakétás motoron. Ezek a jelenetek kiváltképp viccesek az azóta igencsak elterjedt Chuck Norris viccek miatt. Amúgy annyira vészesen nem gagyi a film összességében, hogy igazi felhőtlen szórakozást biztosítson, csak annyira, hogy ma már egyáltalán ne tudjuk komolyan venni egy pillanatig se.

A történet végén a tökös amerikaiak kegyetlenül lemészárolnak rengeteg arabot, amíg azok csak egyetlen embert öltek meg az egész játékidő során. Mindezek után még nagy drámát is kéne éreznünk a halála miatt, ami annyira sablonosra sikerült, mintha csak a nagy klisékönyvből rántották volna elő. Ráadásul a végefőcímre 125 percet kellett várnunk, ami pont 45 perccel több, mint ami egy ilyen filmnél élvezhető lenne.