Ma már senkinek se jut eszébe vitatni, hogy Kubrick mekkora zseni volt; a valaha született egyik legnagyobb rendező, akinek minden filmje felejthetetlen, de akár a Mechanikus narancsról, a Ragyogásról, vagy az Acéllövedékekről legyen szó, melyeknek minden egyes képkockáját tökéletesre csiszolta a mester, hogy hosszan beleégnek a néző emlékezetébe, az érző lélek valahogy mégis hiányzik ezekből a vitathatatlan remekművekből. Ez még Kubrick korai filmjére, a Gyilkosságra is teljes mértékben igaz, viszont kétségtelen, hogy így Kubrick a lehető legmesszebbről elkerülte a giccs csapdáját, érzelgősséggel még csak véletlenül sem vádolhatja senki sem. (Ez alól egyedül a gigaköltségvetésű Spartacus a kivétel, mely minden szempontból kilóg az életműből.)

A Gyilkosság után közvetlenül készítette el Kubrick A dicsőség ösvényeit, mely hatalmas kritikai és pénzügyi sikernek bizonyult, nem mellesleg pedig a hadsereg ábrázolása miatt igazi botrányfilm lett belőle a maga idejében. A dicsőség ösvényei sikeresen kiállta az idő próbáját, ma ugyanolyan felkavaró, mint amilyen 1957-ben volt. Láthatunk egy mai szemmel is teljesen korrektnek mondható csatajelenetet ugyan, azonban a film erősségeit nem ebben kell keresnünk. Ez a mozi ugyanis nem a véres hullák látványával akar minket befolyásolni, hanem azzal, hogy bemutatja a hadsereg embertelen gépezetét, amelyet nem mellesleg gyarló, képmutató, aljas emberek vezetnek, így nem a németek válnak az igazi ellenséggé, hanem a hierarchia legfelső szintjén álló tisztek. A halálraítéltek drámájával együtt mindez olyan felháborító lesz a sztori végére, amennyire csak el tudjátok képzelni. Adott egy abszurd helyzet, amiben szépen lassan megismerjük az elítéltek reakcióit, majd láthatunk egy szándékosan elképesztően hosszúra nyújtott jelenetet a kivégzés előtt, ami azért hatalmas húzás, mert végig reménykedünk benne az elítéltekkel együtt, hogy az utolsó pillanatban majd megmenekülnek. Az alapból erős forgatókönyvet Kubrick természetesen megtámogatja nekünk remekül időzített képi hatásokkal, továbbá elsőrangú színészi alakításokkal, Kirk Douglas például élete talán legjobbját nyújtja itt.

A befejezés pedig igazán megrendítő erejű, a leghatásosabb, legszomorúbb befejezések egyike. Így mindezekkel együtt pedig kijelentem, hogy A dicsőség ösvényei Kubrick legérzelemdúsabb filmje, az abszolút legjobb értelemben. Ha így nézzük, akkor talán kissé meggondolatlanul jelentem ki, hogy számomra a legjobb is. De a háborús filmek között egyértelműen kiemelkedő, és sokkal jobban tetszett, mint Kubrick másik sokkal híresebb mozija, az Acéllövedékek.