Ha valakinek, hát Jeanne D’Arcnak az élete a filmvászonra kívánkozik, nem csak azért mert rengeteg minden maradt ránk az életéből, például a teljes peranyag, hanem mert a francia parasztlányból hadvezérré váló, majd politikai okok miatt bukott boszorkányként máglyán elégetett fiatal nő sorsa tökéletes alapanyag egy hatásos forgatókönyv számára. A rettenthetetlen világsikere után így gondolhatta ezt korának legfelkapottabb francia rendezője, Az ötödik elem és a Leon, a profi című remekművek készítője, Luc Besson is. És ilyen kiváló mozik után én is azt mondanám, hogy nem is kerülhetett volna jobb kezekbe ez a sztori.
A Jeanne D’Arc aztán se kritikai, se pénzügyi értelemben nem lett sikeres, az imdb-n jelenleg 6.3 csillagot kapott, ami körülbelül fedi is a valóságot.
Így utólag elnézve, már a bevezető is kicsit túlságosan hosszúnak tűnik, pláne ahhoz képest, amennyire elkapkodták a film utolsó harmadát. Ironikus, de a film leggyengébb pontja egyértelműen maga Jeanne D’Arc; egyrészt gondolok itt Milla Jovovich-ra, aki kissé túljátssza a szerepét, de nem is ez a legnagyobb baj vele, mert annyira nagyon még nem is lenne vészes. Az igazi probléma az, hogy alkatilag tökéletesen hiteltelen a szerepre, miközben nézem, egy ukrán szupermodellt látok, nem pedig egy 18 éves, vallási fanatikus parasztlányt. A másik hatalmas hiba pedig éppen ez, hogy képtelenség azonosulni a főhősnővel, ami egy 158 perces mozinál égbekiáltóan nagy hiba.
Érdekes módon azonban az őt körülvevő nemzetközi szereplőgárda nem csak, hogy hibátlan, hanem egyenesen fantasztikus: John Malkovich a jellemtelen és számító király, Faye Dunaway az enyhén démonikus beütésű anyósa, aki azonban kétségtelenül kiváló politikus. Továbbá itt van még a mindig karizmatikus Vincent Cassel egy remek szerepben, illetve a Nikitából már ismert Tchéky Karyo, de az igazi nagy ász a történet legvégén megjelenő Dustin Hoffmann, aki a rövidke és tőle merőben szokatlan szerepében egyszerre félelmet keltő, miközben mégis valahol megnyugtató, ami rendkívül érdekes és egyedi hatást kelt.
A csatajelenetek egyértelműen A rettenthetetlen-t idézően pörgősek, és tele vannak véresebbnél véresebb, kegyetlenebbnél kegyetlenebb képsorokkal, de azért az előd szintjét egyik sem éri el. Amikor betörnek egy várba, az valami elképesztően hangulatos jelenet, a gregorián zenének és Thierry Arbogast operatőri munkájának hála Luc Besson legjobb pillanatait idézi. Aztán egy pillanat alatt sikerül tönkre vágni ezt a remek képsort, amikor Jovovich teljesen hiteltelenül elkezd hisztizni. Ez a bizonyos „Hát mit tettem?” klisé soha az életben nem volt még hiteles számomra, még a Híd a Kwai folyónál című klasszikusban sem.
A film az utolsó harmadában vált számomra igazán jóvá, sőt különlegessé, itt már végre együtt lehetett érezni a főhősnővel. A per pedig kellően izgalmas, érdekes, igazságtalan, és kiválóan megírt jelenetekből áll össze. A legjobb mégis az, ahogyan Jeanne a saját démonaival viaskodik, ahogyan szépen leomlik róla ez az álszent fanatikus istenhit, és belátja, hogy valójában mindent csak és kizárólag saját magáért tett. Ezek a jelenetek kivétel nélkül rendkívül erősek, ráadásul komoly filozófiai  kérdést feszegetnek, mégpedig a harcos szent paradoxonát. Ezen túlmenően pedig deheroizálja, de mégis emberivé teszi a franciák legnagyobb népi hősét, ami kétségtelenül egy bátor lépés volt Besson részéről. Viszont minderre sajnálatos módon túl későn, csak az utolsó fél órában kerül sor, szóval kissé elsietik mindennek ábrázolását. A végkifejlet pedig pont annyira durva és megrázó, mint amennyire kell. Jeanne D’Arc meghal, de legalább megszabadul a saját hazugságaitól.
Bessonnak tehát ebben a filmben is sikerült valami igazán egyedit alkotnia, de ezúttal olyan súlyos hibák súlya alatt roskadozik a mozi, hogy közel sem beszélhetünk remekműről, amit már egyébként megszoktunk ettől a kivételesen jó direktortól.