A Szebb holnap kapcsán írtam, hogy pénz szempontjából Hongkong semmivel sem jobb, mint Hollywood. Tökéletes példa erre a Szellemharcosok trilógia is. Az első rész egy kerek, tökéletesen lezárt történet, amit nincs sok értelme folytatni. Mégis megtették, és azt kell hogy mondjam, ez egyáltalán nem baj, ugyanis rengeteg ötletük maradt még az alkotóknak.
A hollywoodi módi természetesen itt is érvényes: mindenből többet, jobbat, nagyobbat, stb. A Szellemharcosok 2 ennek megfelelően sokkal inkább nagyszabású, mint elődje. A horrorjelenetek véresebbek és szürreálisabbak, jóval több szereplővel és bonyolultabb sztorival dolgozik a forgatókönyv, illetve természetesen a trükkök is látványosabbak. Itt azonban meg is kell, hogy álljak egy pillanatra, ugyanis érezhetően túlvállalták magukat ilyen szempontból az alkotók, sok látványosnak szánt rész (főleg a film vége felé) már túl hiteltelenné és nevetségessé válik a gyenge trükkök miatt. Kiválóan sikerült azonban az a jelenet, melyben láthatatlan ellenségekkel kénytelen harcolni az egyik szereplő, viszont az egyik legemlékezetesebb karakter, a szörny megint csak elég hülyén néz ki… Nehéz eldönteni, hogy ez tudatos koncepció volt-e, hogy a humor fokozására, vagy pedig egyszerűen csak így sikerült. 
Mindenesetre ehhez a szörnyhöz köthető az a zseniális jelenet, amelyben megtámadja főhőseinket, akik épp egy olyan varázslattal szerencsétlenkednek, amely bárkit kővé dermeszt. Természetesen pont a szörny támadásakor sikerül egymást, illetve magukat, néha pedig a szörnyet is mozdulatlanná változtatniuk. Nem tudom írásban átadni, mennyire hihetetlenül vicces és feszült ez a jelenet, akárhányszor látom, mindig hangosan kell nevetnem rajta. Tulajdonképpen megfeleltethető az első rész zombis poénkodásának, de ez most még annál is sokkal jobban sikerült. Később a fürdős jelenet is megjelenik más formában, szintén a szörny közreműködésével. Ezenkívül a film humorfaktorához leginkább a félreértések tesznek hozzá, amik bár aranyosan megmosolyogtatóak, de enyhén a Brian életére emlékeztetnek. Leslie Cheung ismét hibátlanul játssza a naiv, becsületes de szomorú fiú szerepét, ráadásul ebben a részben ő adja elő a taoista rapet. De azért a szakállas harcosé viccesebb volt.
Leslie Cheung ugyanis ezúttal új társat kap, aki valamiért a föld alatt szeret közlekedni, illetve tárgyakat reptet, többféle szépen megkoreografált harcjelenetben. Ezúttal a wuxia elemek még jobban kidomborodnak, sokkal több repülést, varázslatot és különféle képességeket láthatunk, mint az előző részben. A pergős cselekmény, a sok látványosság, a rengeteg szereplő és az összetett sztori következtében, tudjátok mi maradt ki? Jól sejtitek, az első rész szíve-lelke, a fájdalmasan szép romantika, illetve az ehhez kapcsolódó lírai, melankolikus hangvétel. Persze, nem voltak hülyék az alkotók, mindez fokozottan ugyan, de itt is jelen van, csak éppen nem annyira hatásos. Nyilván még így is jóval több érzelmi töltés került a filmbe, mint egy átlag amerikai romantikus vígjátékba, de már csak néhány jelenetben érzékelhető az eredeti Szellemharcosok hangvétele, annak ellenére, hogy ugyanaz az alkotógárda készítette, így a fényképezés is ugyanolyan színvonalas, illetve se a rendezésre, se a szereplőkre nem lehet panasz. 
A Szellemharcosok egyszerű és naiv romantikáját egy szerelmi háromszöggel próbálják sikertelenül helyettesíteni. A főhősnőt ismét Joey Wang alakítja, de teljesen más a karakter (és maga a szereplő is), mint az első részben. Az akciók miatt természetesen kissé háttérbe szorul, így nem válhat olyan emlékezetes figurává, mint Hsiu Tsing, hiába sikerült hátborzongatóan viccesre az a jelenet, melyben megszállják őt a gonosz szellemek. A pergős cselekmény miatt a hősök közti szerelem is lassabban alakul ki, és ismét pengeélen táncoltak az alkotók a nyálasság, illetve a valóban megható romantika között, de szerencsére megint sikerrel jártak. Sajnos azonban arra nem kaptunk semmiféle magyarázatot, hogy a két rész főhősnői miért hasonlítanak ennyire egymásra. Persze, tudjuk, hogy azért, mert a rajongóknak ugyanazok a szereplők kellettek, de igazán adhattak volna erre valamiféle épkézláb magyarázatot. 
Ugyanilyen furcsa az első rész egyik legemblematikusabb figurájának a szakállas harcosnak a megjelenése. Az utolsó tíz percben hirtelen visszatér, megküzd a gonoszokkal, és ennyi. Úgy gondolom bármilyen üdítő is a jelenléte, ezért kár volt őt visszahozni. Főhősünk másik segítőjének, Ősznek halálát viszont kicsit súlytalannak éreztem a filmben játszott szerepéhez képest. Hasonló lyuk a történetben Joey Wang sokat emlegetett jegyese, aki semmilyen szerepet nem játszik gyakorlatilag, inkább egy gyenge ürügynek mondanám, ahhoz képest pedig túl sokat beszélnek róla. Számomra szintén hasonlóan homályos volt a Buddha szobor megjelenése, nem tudom megmagyarázni, hogy miért volt rá szükség. Megjelenik továbbá egy főpap, akinek női hangja van, de ő közel sem olyan markáns, mint az első rész fa démona. Illetve a történet is kissé zavarosabb; érthetetlen, hogy a gonosz erőknek tulajdonképpen mi a céljuk.
Mindezek ellenére a készítők ezúttal is egy színvonalas, hihetetlenül fantáziadús filmet tettek le az asztalra. Megőrizték a fantasztikus első rész számtalan erényét, és megpróbálták még tovább fokozni. A mérleg inkább a pergős cselekmény és a látványos jelenetek felé billent, de nem panaszkodhatnak az érzelmes jelenetek kedvelői sem. Hibái ellenére olyan gyorsan elrepül ez a másfél óra, hogy azt kívánom bár minden felesleges folytatás olyan színvonalas lenne, mint a Szellemharcosoké.
